Nemzeti Sport, 2014. október (112. évfolyam, 268-297. szám)
2014-10-25 / 291. szám
nemzetisport 2014. október 25., szombat MALONYAI PÉTER ____________ Úgy kezdődött, hogy a tizenéves Varga Jancsinak elment a kedve a birkózástól. Hogyne ment volna, amikor szülőfalujában, Abonyban végignézve egy bemutatót, kedvet kapott rá, majd az első edzésen csak esett és kelt. Igen ám, de a legendás testnevelő, Skultéty Sándor így is észrevette benne a talentumot, s nem nyugodott addig, amíg a gyerek vissza nem tért a szőnyegre. Skultéty tanár úr igazi pedagógushoz méltón elmagyarázta neki, hogy szorítsa össze a fogát, gyakoroljon szorgalmasan, s akkor majd ő bánik el az ellenfelekkel. Logikus, hétköznapi tanács, ám ha termékeny talajra hull, megfogan. A most 75 esztendős Varga Jánosnál nem volt baj a terméssel. Enyhén szólva. Olimpiai bajnokként (1968, Mexikóváros), kétszeres világ- és Európa-bajnokként (1963, 1970, illetve 1967,1970) őrzi nevét a sportág aranykönyve, a tizenöt magyar bajnoki cím is pazar eredmény, ám egész pályafutása kalapemelést érdemel. Arról nem beszélve, hogy mindkét fogásnemben remekelt, kimagasló sikereit kötöttfogásban érte el, ám szabadfogásban is hozott két érmet világbajnokságról, s volt ötször bajnok itthon. Zseni volt, az ösztöneiben mindig bízhatott. A hozzá közelállók szerint nemcsak az ellenfél, néha ő sem tudta, milyen akcióval rukkol ki a következő pillanatban, sokan Czibor Zoltánhoz, az Aranycsapat legendás, ördöngősen cselező balszélsőjéhez hasonlították - joggal. Jellemző, hogy amikor a minden sportágban létező, csak a szabályokat ismerő emberek megpróbálták klasszikus keretek közé szorítani a birkózását, teljesítménye látta kárát. Zseniként is különleges volt, eszébe sem jutott, hogy tehetsége védelmében félvállról vegyen bármit. Sportember a javából. A bizonyítási vágy egy pillanatra sem szunnyadt benne, ha kellett, erején felül teljesített. Mint például 1963-ban, Helsingborgban a vb-n. A szovjet Oleg Karavejevel birkózott az aranyéremért, az utolsó percekben jelezve Szilvásy Miklós edzőnek, hogy rettenetesen fáj az oldala. Szilvásy intett, hogy majd utána megbeszélik, Varga pedig viszszament a szőnyegre, s aranyérmesként jött le róla. Törött bordával. Vagy 1971-ben, a szófiai világbajnokságon. Tussal kikapott a bolgár Hriszto Trajkovtól, ám nem csapta a sarokba a trikóját, hanem elképesztő sorozatot produkálva a bronzéremig küzdötte el magát. Sportszerűségi díjat kapott érte, ami jelzi, hogy hozzáállása nem volt átlagos. Nem volt irigy, esze ágában sem volt misztifikálni a tudását. Amikor a németek 1970-ben megkeresték, hogy oktatófilmen rögzítsék a mozgását, magától értetődően bólintott rá a kérésre, hallatlan türelemmel ismételgette a mozdulatsorokat - más kérdés, hogy sokra nem mentek vele, a vb-t és az Eb-t egyaránt megnyerte. A japán Szakurama Kodzsi rosszabbul járt Pólyák Imre tréfájának köszönhetően. A legendás olimpiai bajnok (1964, Tokió), aki Vargát felkarolta, amint átlépte a válogatott edzőtáborának küszöbét, azzal áltatta, hogy Varga az erős paprikától olyan erős. A kis japán, látva, hogy példaképe karikázza levesébe a paprikát, odament, és elkérte tőle. Hogy aztán csak nagy nehezen oltsa el a torkában, a gyomrában fellángoló tüzet. És ha már Pólyák, ide tartozik, hogy ő aggatta rá első látásra a Ramszesz becenevet (szerinte nagyon hasonlít rá), és ha már becenév, rögzítsük, sokan a birkózás Paganinijeként emlegették. Jó ember. Sőt. Túl jó ember. Felesége, az egykori remek diszkoszvető, a moszkvai olimpiáról az intrikusok közbejöttével itthon hagyott Varga Gabriella szerint (mester)edzőként is az volt a baja, hogy a versenyzői valamennyi gondját-baját magára vette, az ilyesmit nem nagyon értékelik a tanítványok, a mester idegrendszerét viszont megviseli. Feleségét egyébként a jobbik felének tartja, azt mondja, mindig ő terelgette, terelgeti a szép, a jó felé. Lánya, Varga Gabriella vívóként öregbíti a magyar sport hírnevét, Európa-bajnok, olimpikon, büszke édesapja sikereire, inkább feldobják, mint nyomasztják - így van ez ott, ahol erős a család. Ramszesz, aki Paganini Hosszabbítás 17 történelem Surtees, a hős 50 ÉVE, 1964. október 25-én nyerte meg Formula-1-es világbajnoki címét a brit John Surtees. A szezon utolsó, 10. futamát Mexikóvárosban rendezték, s a korszak nagyságai közül Graham Hillnek (39 pont), John Surteesnek (34) és Jim Clarknak (32) volt még esélye a vb-címre, Lorenzo Bandininek, Richie Ginthernek, Dan Gurneynek, Bruce McLarennek, Jack Brabhamnek már nem. (Az első hat helyezett kapott pontot 9-6-4-3-2-1-es elosztásban.) Clark szerezte meg a pole pozíciót az amerikai Gurney előtt, Hill, Bandini és Surtees csak mögöttük rajtolhatott. Váratlanul az olasz Bandini nekihajtott Hill BRM-je hátuljának, az angol pilóta megpördült, folytatta ugyan a versenyt, de jó néhány pozíciót veszített. Surtees sem tudott feljebb kapaszkodni, Ferrarija motorja furcsán ki-kihagyott. Valószínűleg az ütközés következtében Hill kocsijának kipufogója meggörbült, a motor ereje végképp elszállt, s minden jel arra mutatott, hogy Jim Clark, a repülő skót (1963 és 1965 világbajnoka) elorozza a címet riválisai elől. De az utolsó előtti körben Clark Lotusának motorja lerobbant, s hirtelenjében Gurney találta magát az élen Bandini és az egyre feljebb nyomuló Surtees előtt. Ha ebben a sorrendben intik le őket, az angol Graham Hillt (1962 és 1968 világbajnokát) koronázzák meg. Ám felismerve a lehetőséget, hogy Surtees a második helyért járó pontokkal ellophatná Hilltől a már-már megnyert vbcímet, a Ferrari vezérkara kétségbeesetten integetni kezdett a boxutca falánál elhaladó Bandininek, hogy lassítson, s engedje el maga mellett csapattársát. Bandini kötelességtudóan tette, amire utasították (hányszor láttunk hasonlót évtizedekkel később is...), Surtees elhúzott mellette, s Gurney Brabhamje mögött másodikként célba futva egy pont előnnyel világbajnok lett! (A pilóták végeredménye: 1. Surtees 40,2. Hill 39,3. Clark 32 pont. A konstruktőri verseny végeredménye: 1. Ferrari 45, 2. BRM 42, 3. Lotus 37 pont.) Az 1934. február 11-én született brit John Surtees azóta is az egyetlen a világon, aki két és négy keréken is gyorsasági világbajnok lett: miután négyszer (1956, 1958,1959,1960) is megnyerte a gyorsasági motorosok 500 köbcentis géposztályának világbajnokságát, 1964-ben az F1-ben is a csúcsra ért. Nyolcvanévesen ő a legidősebb Formula-1-es világbajnok. 50 ÉVE, 1964. október 31-én született Marco van Basten, Aranylabdás (1988,1989,1992), Európa-bajnok (1988) holland labdarúgó, edző. 14 ÉVE, 2000. október 31-én veszítette el az orosz sakkozó, Garri Kaszparov az 1985-től őrzött világbajnoki címét, miután londoni párosmeccsükön 8:6-ra kikapott a szintén orosz Vlagyimir Kramnyiktól. 3 ÉVE, 2011. október 31-én hunyt el 70 éves korában az egyetlen Aranylabdás (1967) magyar labdarúgó, Albert Flórián. Dárdai Pál és a bölcsesség köve „A mese nem más, mint egy olyan történet, amely képes összerendezni a káoszt, és a helyére állítani egyfajta teljességet” - fogalmazza meg Meseterápia című „mestermunkájában” Boldizsár Ildikó etnográfus. Látván az elmúlt hetek hazai futball - történéseit, az egyébként tűpontos irodalomtörténészi megállapítást mi úgy módosítanánk, hogy Dárdai Pál nem más, mint olyan edző, aki képes összerendezni a káoszt, és a helyére állítani egyfajta teljességet. A magyar szövetségi kapitányi posztot a legmélyebb mélypontnál is mélyebb ponton beugróként átvevő (kevésbé decens megfogalmazás szerint a fejét szabad akaratából a nyaktiló alá helyező) 38 éves fiatalember ugyanis lényegében már az első megnyilatkozását követően mesehőssé változott. Ezt persze elősegítette Dárdai mesehősöket idéző alkata is: mintha csak róla mintázták volna a gyerekfejjel szerencsét próbálni induló bátor, nemes szívű, találékony legkisebb fiú toposzát. Sőt, amikor a szív diadalaként ünnepelt romániai pontszerzés, majd a szívbaj sikereként aposztrofálható feröeri kínkeserv után a kapitány szakmai stábjához tartozó, tehát a munkát nemcsak szájhagyomány útján, hanem a tűzközelből megítélni képes Sallói István azt találta mondani, hogy Dárdai Pál a magyar labdarúgás egyetlen esélye, már nem is valamelyik népmesénkben, hanem egyenesen a Halálfalókat móresre tanító, a Sötét Nagyúr rémuralma után világosságot hozó Harry Potterként láttuk magunk előtt. De valahogy így láthatja Dárdait a sikerélményre évtizedek óta hiába váró hazai közvélemény is, amely jó ideje már csak a mániás depressziósokra jellemző, egészen szélsőséges kedély- és hangulatingadozások közepette képes meg vagy éppen elítélni az aktuális futball-elit tagjait. Dárdai esetében ez a 42 évnyi bukaresti góltalansági böjtöt megtörő 1-1-es mérkőzés utáni érzelemnyilvánításokon volt igazán tetten érhető: akadt, aki Dárdai Pál nevét írta rá a szavazólapra a másnapi önkormányzati választáson, más szíve szerint rábízta volna a spórolt pénzét, már ha előzőleg nem adta volna a Fortress embereinek, ezrek pedig a Facebookon szervezett csoportoknak adták a lájkjukat Pali örökös magyar kapitányságáért cserébe. Azonban bármennyire is csábítóan énekelnek a folytatásról a szurkolói szirének, és bármenynyire is próbálnak Pál szívére beszélni a szakmabeliek, ahhoz, hogy Dárdai a tökélyre vigye önnön meséjét, ki kell még állnia egy népmeséi próbát. Az idő próbáját. Vagyis a négymeccses beugrás után vissza kell térnie Berlinbe, hogy folytathassa a régi életét. Nem azért, mert nem alkalmas a szövetségi kapitányi munkára. Nem is azért, mert úgy gondoljuk, hogy momentán akad nála hitelesebb és felkészültebb szakember Magyarországon. Inkább (főként) azért, hogy később (soha) ne tehessen szemrehányást önmagának azért, mert nem vagy csak részben élt a tálcán kínált lehetőségével. Azzal a soha vissza nem térő sansszal, hogy a német futballközeg legfelsőbb rétegeibe belátva sajátíthatja el mestersége titkait. Hogy ne csak a mesében, a valóságban is igazi hőssé válhasson. Szóval köszönjük, Pali, de sipirc, és viszlát x év múlva! Ugyanitt, ugyanígy. Amúgy önöknek is feltűnt az a villám alakú kis izé Dárdai homlokán? Négy szerző. Négy világkép. Négy látásmód. Négy stílus. Egy porond.