Nemzeti Sport, 2014. október (112. évfolyam, 268-297. szám)

2014-10-25 / 291. szám

nemzetisport 2014. október 25., szombat MALONYAI PÉTER ____________ Úgy kezdődött, hogy a tizenéves Varga Jancsinak elment a kedve a birkózástól. Hogyne ment volna, amikor szülőfalujá­ban, Abonyban végignézve egy bemutatót, kedvet kapott rá, majd az első edzésen csak esett és kelt. Igen ám, de a legendás testne­velő, Skultéty Sándor így is észrevette ben­ne a talentumot, s nem nyugodott addig, amíg a gyerek vissza nem tért a szőnyegre. Skultéty tanár úr igazi pedagógushoz méltón elmagyarázta neki, hogy szorítsa össze a fogát, gyakoroljon szorgalmasan, s akkor majd ő bánik el az ellenfelekkel. Logikus, hétköznapi tanács, ám ha termé­keny talajra hull, megfogan. A most 75 esztendős Varga Jánosnál nem volt baj a terméssel. Enyhén szólva. Olim­piai bajnokként (1968, Mexikóváros), két­szeres világ- és Európa-bajnokként (1963, 1970, illetve 1967,1970) őrzi nevét a sportág aranykönyve, a tizenöt magyar bajnoki cím is pazar eredmény, ám egész pályafutása kalapemelést érdemel. Arról nem beszélve, hogy mindkét fogásnemben remekelt, ki­magasló sikereit kötöttfogásban érte el, ám szabadfogásban is hozott két érmet világ­­bajnokságról, s volt ötször bajnok itthon. Zseni volt, az ösztöneiben mindig bíz­hatott. A hozzá közelállók szerint nemcsak az ellenfél, néha ő sem tudta, milyen ak­cióval rukkol ki a következő pillanatban, sokan Czibor Zoltánhoz, az Aranycsapat legendás, ördöngősen cselező balszélsőjé­hez hasonlították - joggal. Jellemző, hogy amikor a minden sportágban létező, csak a szabályokat ismerő emberek megpróbál­ták klasszikus keretek közé szorítani a bir­kózását, teljesítménye látta kárát. Zseniként is különleges volt, eszébe sem jutott, hogy tehetsége védelmében félvállról vegyen bármit. Sportember a javából. A bi­zonyítási vágy egy pillanatra sem szunnyadt benne, ha kellett, erején felül teljesített. Mint például 1963-ban, Helsingborgban a vb-n. A szovjet Oleg Karavejevel birkó­zott az aranyéremért, az utolsó percekben jelezve Szilvásy Miklós edzőnek, hogy ret­tenetesen fáj az oldala. Szilvásy intett, hogy majd utána megbeszélik, Varga pedig visz­­szament a szőnyegre, s aranyérmesként jött le róla. Törött bordával. Vagy 1971-ben, a szófiai világbajnoksá­gon. Tussal kikapott a bolgár Hriszto Traj­­kovtól, ám nem csapta a sarokba a trikóját, hanem elképesztő sorozatot produkálva a bronzéremig küzdötte el magát. Sportsze­­rűségi díjat kapott érte, ami jelzi, hogy hoz­záállása nem volt átlagos. Nem volt irigy, esze ágában sem volt misztifikálni a tudását. Amikor a németek 1970-ben megkeresték, hogy oktatófilmen rögzítsék a mozgását, magától értetődően bólintott rá a kérésre, hallatlan türelemmel ismételgette a mozdulatsorokat - más kér­dés, hogy sokra nem mentek vele, a vb-t és az Eb-t egyaránt megnyerte. A japán Szakurama Kodzsi rosszabbul járt Pólyák Imre tréfájának köszönhetően. A legendás olimpiai bajnok (1964, Tokió), aki Vargát felkarolta, amint átlépte a válogatott edzőtáborának küszöbét, azzal áltatta, hogy Varga az erős paprikától olyan erős. A kis japán, látva, hogy példaképe karikázza le­vesébe a paprikát, odament, és elkérte tőle. Hogy aztán csak nagy nehezen oltsa el a tor­kában, a gyomrában fellángoló tüzet. És ha már Pólyák, ide tartozik, hogy ő aggatta rá első látásra a Ramszesz becene­vet (szerinte nagyon hasonlít rá), és ha már becenév, rögzítsük, sokan a birkózás Paga­ninijeként emlegették. Jó ember. Sőt. Túl jó ember. Felesége, az egykori remek diszkoszvető, a moszk­vai olimpiáról az intrikusok közbejötté­vel itthon hagyott Varga Gabriella szerint (mester)edzőként is az volt a baja, hogy a versenyzői valamennyi gondját-baját ma­gára vette, az ilyesmit nem nagyon értéke­lik a tanítványok, a mester idegrendszerét viszont megviseli. Feleségét egyébként a jobbik felének tartja, azt mondja, mindig ő terelgette, terelgeti a szép, a jó felé. Lánya, Varga Gabriella vívóként öregbíti a magyar sport hírnevét, Európa-bajnok, olimpikon, büszke édesapja sikereire, in­kább feldobják, mint nyomasztják - így van ez ott, ahol erős a család. Ramszesz, aki Paganini Hosszabbítás 17 történelem Surtees, a hős 50 ÉVE, 1964. október 25-én nyerte meg For­­mula-1-es világ­­bajnoki címét a brit John Surtees. A szezon utol­só, 10. futamát Mexikóvárosban rendezték, s a korszak nagy­ságai közül Gra­ham Hillnek (39 pont), John Surteesnek (34) és Jim Clarknak (32) volt még esélye a vb-címre, Lorenzo Bandininek, Richie Ginthernek, Dan Gurney­­nek, Bruce McLarennek, Jack Brabhamnek már nem. (Az első hat helyezett kapott pontot 9-6-4-3-2-1-es elosztásban.) Clark szerezte meg a pole pozíciót az amerikai Gurney előtt, Hill, Bandini és Surtees csak mögöttük rajtolhatott. Váratlanul az olasz Bandini nekihajtott Hill BRM-je hátuljának, az angol pilóta megpördült, folytatta ugyan a versenyt, de jó néhány pozíciót veszített. Surtees sem tudott feljebb kapaszkodni, Ferrarija motorja furcsán ki-kihagyott. Való­színűleg az ütközés következtében Hill kocsi­jának kipufogója meggörbült, a motor ereje végképp elszállt, s minden jel arra mutatott, hogy Jim Clark, a repülő skót (1963 és 1965 világbajnoka) elorozza a címet riválisai elől. De az utolsó előtti körben Clark Lotusának motorja lerobbant, s hirtelenjében Gurney találta magát az élen Bandini és az egyre feljebb nyomuló Surtees előtt. Ha ebben a sorrendben intik le őket, az angol Graham Hillt (1962 és 1968 világbajnokát) koronáz­zák meg. Ám felismerve a lehetőséget, hogy Surtees a második helyért járó pontokkal ellophatná Hilltől a már-már megnyert vb­­címet, a Ferrari vezérkara kétségbeesetten integetni kezdett a boxutca falánál elhala­dó Bandininek, hogy lassítson, s engedje el maga mellett csapattársát. Bandini köteles­­ségtudóan tette, amire utasították (hány­szor láttunk hasonlót évtizedekkel később is...), Surtees elhúzott mellette, s Gurney Brabhamje mögött másodikként célba fut­va egy pont előnnyel világbajnok lett! (A pilóták végeredménye: 1. Surtees 40,2. Hill 39,3. Clark 32 pont. A konstruktőri verseny végeredménye: 1. Ferrari 45, 2. BRM 42, 3. Lotus 37 pont.) Az 1934. február 11-én szü­letett brit John Surtees azóta is az egyetlen a világon, aki két és négy keréken is gyorsa­sági világbajnok lett: miután négyszer (1956, 1958,1959,1960) is megnyerte a gyorsasági motorosok 500 köbcentis géposztályának világbajnokságát, 1964-ben az F1-ben is a csúcsra ért. Nyolcvanévesen ő a legidősebb Formula-1-es világbajnok. 50 ÉVE, 1964. október 31-én született Marco van Basten, Aranylabdás (1988,1989,1992), Európa-bajnok (1988) holland labdarúgó, edző. 14 ÉVE, 2000. október 31-én veszítette el az orosz sakkozó, Garri Kaszparov az 1985-től őrzött világbajnoki címét, miután londoni pá­rosmeccsükön 8:6-ra kikapott a szintén orosz Vlagyimir Kramnyiktól. 3 ÉVE, 2011. október 31-én hunyt el 70 éves korában az egyetlen Aranylabdás (1967) ma­gyar labdarúgó, Albert Flórián. Dárdai Pál és a bölcsesség köve „A mese nem más, mint egy olyan történet, amely képes összerendezni a ká­oszt, és a helyére állítani egyfajta teljességet” - fo­galmazza meg Meseterá­pia című „mestermunká­jában” Boldizsár Ildikó etnográfus. Látván az elmúlt hetek hazai futball - történéseit, az egyébként tűpontos irodalom­történészi megállapítást mi úgy módosítanánk, hogy Dárdai Pál nem más, mint olyan edző, aki képes összerendezni a káoszt, és a helyére állíta­ni egyfajta teljességet. A magyar szövetségi kapitányi posztot a leg­mélyebb mélypontnál is mélyebb ponton beug­róként átvevő (kevésbé decens megfogalmazás szerint a fejét szabad akaratából a nyaktiló alá helyező) 38 éves fiatalember ugyanis lényeg­ében már az első megnyilatkozását követően mesehőssé változott. Ezt persze elősegítette Dárdai mesehősöket idéző alkata is: mintha csak róla mintázták volna a gyerekfejjel szeren­csét próbálni induló bátor, nemes szívű, találé­kony legkisebb fiú toposzát. Sőt, amikor a szív diadalaként ünnepelt romániai pontszerzés, majd a szívbaj sikereként aposztrofálható feröe­­ri kínkeserv után a kapitány szakmai stábjához tartozó, tehát a munkát nemcsak szájhagyo­mány útján, hanem a tűzközelből megítélni képes Sallói István azt találta mondani, hogy Dárdai Pál a magyar labdarúgás egyetlen esélye, már nem is valamelyik népmesénkben, hanem egyenesen a Halálfalókat móresre tanító, a Sötét Nagyúr rémuralma után világosságot hozó Har­ry Potterként láttuk magunk előtt. De valahogy így láthatja Dárdait a sikerél­ményre évtizedek óta hiába váró hazai köz­vélemény is, amely jó ideje már csak a mániás depressziósokra jellemző, egészen szélsőséges kedély- és hangulatingadozások közepette képes meg vagy éppen elítélni az aktuális futball-elit tagjait. Dárdai esetében ez a 42 évnyi bukares­ti góltalansági böjtöt megtörő 1-1-es mérkőzés utáni érzelemnyilvánításokon volt igazán tet­ten érhető: akadt, aki Dárdai Pál nevét írta rá a szavazólapra a másnapi önkormányzati vá­lasztáson, más szíve szerint rábízta volna a spó­rolt pénzét, már ha előzőleg nem adta volna a Fortress embereinek, ezrek pedig a Facebookon szervezett csoportoknak adták a lájkjukat Pali örökös magyar kapitányságáért cserébe. Azonban bármennyire is csábítóan énekelnek a folytatásról a szurkolói szirének, és bármeny­nyire is próbálnak Pál szívére beszélni a szak­mabeliek, ahhoz, hogy Dárdai a tökélyre vigye önnön meséjét, ki kell még állnia egy népmeséi próbát. Az idő próbáját. Vagyis a négymeccses beugrás után vissza kell térnie Berlinbe, hogy folytathassa a régi életét. Nem azért, mert nem alkalmas a szövetségi kapitányi munkára. Nem is azért, mert úgy gondoljuk, hogy momentán akad nála hitelesebb és felkészültebb szakem­ber Magyarországon. Inkább (főként) azért, hogy később (soha) ne tehessen szemrehányást önmagának azért, mert nem vagy csak részben élt a tálcán kínált lehetőségével. Azzal a soha vissza nem térő sansszal, hogy a német futball­­közeg legfelsőbb rétegeibe belátva sajátíthatja el mestersége titkait. Hogy ne csak a mesében, a valóságban is igazi hőssé válhasson. Szóval köszönjük, Pali, de sipirc, és viszlát x év múlva! Ugyanitt, ugyanígy. Am­úgy önöknek is feltűnt az a villám alakú kis izé Dárdai homlokán? Négy szerző. Négy világkép. Négy látásmód. Négy stílus. Egy porond.

Next