Népszabadság, 1959. május (17. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-01 / 101. szám
Azért mondom el önnek, uram, ezt a történetet, mert író. Az ön dolga, hogy amit én egyszerű szóval elmondok, úgy adja tovább, ahogyan az irodalomban szokás. És nagyon kérem, öntse bele mindazt az erőt és felháborodást, bánatot és intelmet, ami leírott történetben kifejezhető. Egy bérkaszárnyában lakom, ismerősöm egy sincs és senki sem fedezhet fel rajtam bármiféle figyelemre méltó különlegességet. Nem túlzok, ha azt mondom hogy szinte senki sem ismer. Szobám két ablaka olyan utcára nyílik, amelyben örök az árnyék és a függönyök mögül a szemközti ház falára nézegetek néha-néha. Naponta kétszer kerülök a házbeliek szeme elé, amikor fekete táskával a kezemben bevásárolni megyek, és kevéssel utóbb, amikor hazafelé tartok. Lassan járok, a szívem beteg és nehéz a lélegzésem. (Nem gondolt rá soha, mennyi magára hagyott aszszony jár így bevásárolni, fekete táskával a kezében és senki sem veszi észre őket? A körülöttük áradó élet nem az övék, a fényes kirakatok nem őket csábítják, senki sem várja őket, és ezek az asszonyok mégis élnek, szinte az események peremén, a maguk árnyékaként. És higgye el, mindaz, ami szerte a világban történik, éppen úgy érinti őket, akár a többit, aki habzsolva issza az életet. De valami nehéz terhet, ismeretlen fájdalmat cipelnek magukkal, amiről senki sem tud, egy kárba veszett életet, amelyről senki sem beszél már. — Az öregasszony a földszintről — szokták mondani rólam — megy már bevásárolni. Egy ízben a házmesterné észrevette a születési adataimat és összecsapta a kezét: — De hiszen még maga egészen fiatal! Talán a fehér haja ... — És még sok minden más, jó asszony. Fiatal se vagyok már. Néha úgy érzem, ezer esztendő van mögöttem. A házmesterné elnevette magát, de ugyanakkor olyan bizonytalanul és bánatosan pillantott rám, mintha sajnálna. De miért is sajnál? Az én életem sem volt mindig olyan, mint ma. Sőt, valamikor nagyon szép volt. Jól éltünk, én és a férjem, boldogan éltünk, amikor gyerekünk született Látja, az én történetem semmiképpen sem mondható különösnek, ezer meg ezer ember él át hozzá hasonlót. És tartok tőle, hogy meg sem írja ezt a minden-napos, szürke históriát. De kérem, legyen még egy kis türelemmel. ! Kitört a háború. Ebben sincs, semmi különös, mindnyájan átél-ttük és mindnyájan nagyon is jól tudjuk, milyen volt. De nem találja, hogy semmiképpen sem ele-igendő csak azt mondani: háború? Csak egy szó ez, néhány hang,amely távolról sem fejezi ki a benne rejlő borzalmat. Úgy gon dolom, nem jó szó ez, túlságosanlágy, csikorognia kellene, harsog-! nia, fájnia kellene, árasztani a puskaport és a szikkadó vér sza-igát — még akkor sem fejezné ki! halvány árnyékát sem a valóság-! nak. Abban a napolában harcolt a férjem is. Nem fegyverrel a ke- 3 zében, az nálunk lehetetlen volt" — felforgató tevékenységért vehtették börtönbe és ítélték halálra. Magam maradtam a gyerekkel. Két dolgot kell megértenie: a háború szó rémségét és terhét, amikor minden emberi igyekezet értelmét veszti, amikor a halál egy asztalnál ül az élőkkel, és ugyanakkor a gyermek gyöngédbáját, amikor alva ökölbe zárja? kis kezét, mintha el akarná fogni a tovasuhanó álmot. És ha megírja ezt az én törté-?netemet, arra ügyeljen, hogy jól írja le az ilyesféle jeleneteket: a nap süt a park ösvényére, rajta? gyerek botorkál, sziszeg és tülköl,? kezét úgy mozgatja, mint a du-X gattyút. Ki mondaná, hogy ös-x vényt lát egy parkban, ahol lég-? védelmi fedezékeket ásnak és fá-? radt emberek csüggesztik pillan-t.' tásukat a földre? Vonat ez, sínen? robog, csodálatos kaland és szerte? a világ gyönyörű, mert egy szem-? pillantással megváltoztathatod. Hát még, ha a fejetlen, csonka? hintalovat veszi elő! A béna fa is máris megelevenül, hátán kisfiú? Vágtat, meg-megrázza kócos, fekete fejét, de nem kedveskedésből, hisz ő most nagyerejű lovag, úttalan utakon száguld, akadályokon szökken keresztül. Sohasem ér véget ez a vágta. De ekkor az ablakon túl egy verebet pillant meg, a lovacska a földre hull, nem más már, csak haszontalan, halott limlom. Az ablak mögött veréb esivitel tö meg kis orrát az üvegre nyomja és csodálkozik: „Miért nem várt még egy keveset? Miért rázta meg a farkát? És mit mond a kis veréb, ha nem tud beszélni?” Egy perc múlva már a tarka labda ezerszer szebb a verébnél is, nincs nála gyönyörűbb, ha magasan repül, az égig száll, aztán visszaesik és nevetséges puffanással pottyan le mellette. (Ugyanakkor a felnőttek hirdetmények mellett mennek el, amelyek minden szava háború. Szenvedés és halál.) Az ő kövér kis ujja a könyvben motoz, átsiklik a betűkkel telinyomtatott oldalakon, és megtorpan a tarka, szép képeknél: emberek, autók, ostorpattogtató kocsisok, gőzös a folyón... Az ujja sem ujj többé, hanem apró kéményseprő és mászik fölfelé a vashágcsón: egy-kettő, egy-kettő. „Mama, hová jár aludni a kéményseprő? És ki oltja el a csillagokat? És nagyobb-e a nap, mint az én tányérkám?“ Minden gyerek szép, legszebbek akkor, ha elalusznak, kis testük úgy süpped bele az álomba, mint puha pehelypárnába, és mialatt fáradt szemük éppen lecsukódik, szájuk szélén már mosoly játszik, a csonka hintaló, a labda és a kisveréb már jön is, és megül az ágya szélén, életre kél, mert a világ szépsége sohasem ér véget. Miért beszélek ilyen hosszan minderről? Azért, mert láttam a gyermekemet a halálba menni! Rémült gyermekszemmel ment, mereven felülemelkedve mindenen, ami körülötte volt, más gyerekek kezét fogta és mentek sorban mindnyájan, a halálba mentek, és olyan kicsik, olyan gyengék, olyan tehetetlenek voltak. Ezt is híven és pontosan kell megírnia. Szemfárasztó kopár vidék volt, magános út szaladt a sínek mentén, rajta összeszáradt sár. Ebben a sárban gyereklábak cuppogtak, fölöttük piszkosszürke égbolt és körös-körül semmi sem mozdult, a levél se rezzent, olyan szörnyű mindez, szégyenében a szél is megdermed és a fák állnak mozdulatlanul, ha gyökerük nem kötné őket a földhöz, biztosan elszöknének e borzalom elől. A táj dermedten hallgat, rémülten és megbabonázottan, lélegzetét visszafojtva. Csak a gyerekek menetelnek, kis gyerekek, akik már nagyon is sok rémséget láttak. Mennek csendesen, szótlanul, mert nem értik, mi történik velük, csak mennek, hosszú menetben, mintha iskolából jönnének és illedelmesen egymás kezét fogják. Akkor láttam meg őket, amikor más asszonyokkal együtt rácsosablakú vagonokban indították hosszú végtelen útnak, a halál helyére, melyet ők úgy hívtak: rendeltetési hely. Irgalmatlan út volt ez, szomjaztunk és éheztünk, néhányunk meghalt, de a legnagyobb kínunk az volt, hogy elvették a gyerekeinket. A leggyötrőbb a bizonytalanság volt: mi lesz velük? Felfogadják? Talán árvaházakba zárják és embertelenül meggyötrik őket? Kínzó gondolatok, de mindegyik mélyén vigasz derengett: mindent kibírunk, elviselünk, csak a gyerekek éljenek. Nekünk már mindegy. Aztán a pályatest mentén elhaladt a gyerekek menete, csendesen maga mögött hagyta a régóta ott veszteglő transzportot, illedelmesen és halkan mentek előre az ösvényen, amelyek végén kémények füstöltek. Ott szorongtunk a csöppnyi rácsos ablak mellett s én hirtelen megláttam a gyerekeket és köztük az enyémet. Kisfiam! kiáltottam és öntudatom utolsó villanásával láttam, hogy megfordult, mintha meghallotta volna a szavamat, de ekkor a többi asszony már elrántott az ablaktól, ők is látni akarták a gyerekeket, valamennyiünkön erőt vett már a téboly. A vagon padlóján feküdtem, megtapostak, de én semmiről sem tudtam, semmit sem éreztem. Csak később mondták el nekem, hogy a vagonokból olyan borzalmas jajkiáltás tört az égnek, hogy sürgősen parancsot adtak utunk folytatására; az anyák siránkozása gátratört áradatként ömlött és nem állíthatta meg szidalom, ütleg vagy puskatűz. Hamarosan az asszonyok megint vigasztalni kezdték egymást ,mert egy dolog van, amelynek sohasem szakad vége s ez a reménység, hogy nem a mi gyerekeink voltak azok, akiket láttunk. Hogy én sem ismerhettem fel a magam gyerekét, mert nem lehetett ott, ilyen véletlenek csak mesékben történnek. Nem a mi gyerekeink voltak, nem is lehettek, hisz velük jobban bánnak majd, árvaházba küldik, de életben hagyják őket. Ilyen menetben haladt az én kisfiam, életem rózsásarcú mosolya, aki azzal törődött, hová járnak aludni a kéményseprők. S ha nem ő volt, úgy más anya gyerekét láttam. De egy halál várta mindannyiukat, egy halálba vezették illedelmes menetben a gyerekeket, ezer meg ezer gyereket, akiknek kibújt a nagyujjuk a harisnyából, szipákoló orrukat tenyerükbe törlik és hajuk finom, selymes, akár a verebek pelyhes fészke. Van egyáltalán szó, mely kifejezhetné ezt a szörnyűséget? Le lehet-e írni szóval azt, amit abban a pillanatban az anyák éreztek? A legrettenetesebb az volt, hogy éltem, hogy nem haltam meg, bár a szívem már rég megdermedt. Talán a halál se mert szemembe nézni, így aztán életben maradtam és mindezek után visszatértem. De a kisfiam nem jött viszsza. Ez hát az én történetem, láttam, hogyan ment halálba a gyermekem. A háború sorsa ez, a háborúban a gyermekek is harcolnak, mondta valaki egy gyűlésen. De ez nem igaz, a gyerekek nem harcolnak, a gyerekek csak szenvednek. Mert a háborúban mindig kevés a harcos, de sok az áldozat, és határtalan a szenvedés. Hogy miért mondom ezt el maagának? Miért akarom, hogy ezt a kegyetlen történetet leírja, bár tudom, hogy az emberek éppen ma inkább szórakoztató történeteiket akarnak olvasni a szerelemről és más szépségekről? Azért, mert ma új háborúról beszélnek. Az én magányos életemben a háború már nem pusztíthat, az én kifosztott életemből nem ragadhat el semmit. De vannak még asszonyok, akiknek élnek a gyermekeik, mosollyal ébrednek, mint valamikor az én kisfiam, fáradt szemmel alusznak el, ugyanolyan játékaik vannak és homlokukat gyerekes álmok szellője borzolja. Nekik írja meg, hogy ébren vagyok és őrködök. Azért, hogy ők is őrködjenek. Nekik írja meg, hogy mialatt mások háborúról beszélnek és fegyvereket kovácsolnak, én csak a meggyilkolt gyerekek sikolyára gondolok. Azért, hogy ők is gondoljanak rá! És ha keresztülmegyek egy parkon, nem látom a gyerekeket, akik ott játszadoznak, hanem azokat, akik nem élték túl a háborút. Értetlen szemű halálraítéltek menetét látom, akik a pusztulás küszöbén azt kérdik, akkora-e a nap, mint a tányérkájuk. Figyelek minden szóra, amit a hatalmasok mondanak a háborúról. Én, az anya, aki ezer esztendő terhét hordozom és ezer fájdalom sebét. Senki se számlálja öszsze gyerekeim sírját, mert mind az én gyermekeim voltak. És senki sem adja vissza nekem azt az egyet, aki valamikor bársonyos puha kezével ölelte a nyakam. Háború? Nem, nem lehet, a halálba menő gyerekek léptei verik a riadót: nem lehet háború! A nevem Mária, a nevem Kátya, a nevem Rachel és Pénelopé. Ezer a nevem és örök anyja vagyok az egész világnak. A háborúról beszélnek, de én nem hallom a szavukat. Gyerekek csacsogását hallom és a meggyilkoltak sikolyát. Kitárom a kezem, nézzen rám, kitárom a kezem, hogy feltartóztassak minden borzalmat. Feltartóztatom! És ha kell, két öreg kezemmel, amely többé nem simítja gyermek arcát, torkon ragadom azokat, akik a háborúról beszélnek és beléjük fojtom a szót. (Fordította: Tóth Tibor) JIF. MARÉK: Az anya jogán Akiknek a nevét most kezdjük megtanulni Három művészt mutatunk be a fiatalok legjobbjai közül. Évtizedes kemény munkával, becsületes helytállással bizonyították: nemcsak kaptak a nép államától — adtak is. Megtanulták ■a nevét, keresik, várják Sarkantyú Si-mon képeit a kiállítások látogatói. Kevesen tudják azonban, ki is ez a harminchét esztendős festőművész, honnan jött, hogyan érte al arrfordiálta ,ki a rangot, elismerést. A dombóvári pályamunkás hat gyermeke közül csak őt — a család Benjáminját — taníttatta. 1941-ben került a Képzőművészeti Főiskolára. Rudnay Gyula, Szőnyi, Burghardt növendéke lett.Aztán...? Azután jött 1944, katonaság ... Alakulatát Németországba vitték, angol fogságba került. A fogolytáborból 1946-ban megszökött. München múzeumait úgy hétig járta. A visszatért fiú szülővárosába ment, asszonyra lelt. S azonnal jelentkezett a főiskolán, folytatni akarta tanulmányait. Nem vették vissza, eltanácsolták. Sarkantyú Simon nem hagyta abba a festészetet. Az inflációs Pesten jeget vágott, havat lapátolt, próbált mindent. Dolgozott nappal, csomagot cipelt — s dolgozott este: a Derkovits Kollégium „kültagjaként”, Kmettytől tanult. 1947-ben Dombóvárott, 1948-tól Budapesten kollégiumi igazgató, s a Fővárosi Művészeti Gimnáziumban óraadó tanár. És a napi fáradság, teljes embert követelő kétszeres nevelői munka után — fest. Sarkantyú Simon nem „kallódott” el, nem beszélt — bizonyította tehetségét. Az Olvasó munkásnők című képe ott volt az 1950-es kiállításon. 1953- ban mutatta be a Szekszárdi direktórium kivégzése című festményét. A Derkovits-díjas magyar festő díjat nyert Párizsban is. Elismeréssel írt a francia fővárosban kiállított négy képéről — Gitáros lány, Ítélet után, Eszpresszó, Hölgy és a kamasz — a Figaro, a Liberation és az Humanité kritikusa. Most három alkotását Egyiptomban mutatták be. Ellátogatott Csehszlovákiába, Bécsbe, Hollandiába, Belgiumba. Sikerrel szerepelt két műve — az Akt és az 1919-es fegyverosztás — a szovjet biennálén. Járt a Szovjetunióban: látta a Tretyakov-képtárat, az Ermitaget, a kijevi Szófia-templom ikonjait. S nemcsak utazott — dolgozott is, öt héten át a Fekete-tenger mellett, a gurfuzi művésztelepen. (E munkájának szép eredményeit nemrég a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítása mutatta be.) A VII. Képzőművészeti Kiállításon látható képeiről elismeréssel emlékezett a Népszabadság. — Most arcképen dolgozom — mondja. — Gyermekeim portréját festem. További terveimben történelmi kompozíciók is szerepelnek. A történelmi festészetre Magyarországon különösen az 1919-es forradalom nyújt kitűnő példákat Berény Róbert, Pór Bertalan, Uitz Béla vásznain ... Tudom, az ember ritkán, nehezen — s talán sohasem — éri el a művészetben, amire vágyik. Én jó festő akarok lenni. Nem minden áron, hanem valóban újat, szépet szeretnék alkotni. Ismeri és szereti a közönség Berek Katit, a Nemzeti Színház művésznőjét. Nem a „sztárt’’ csodálják, a ma divatos kedvencét látják benne — ennél több, nagyobb a hatása. Emlékeznek rá. A premiert hirdető pirosbetűs plakátot böngészőknek eszéltetet , de jut nevéről: láttam a múltkor a Garcia Lorca-darabban — biztos jó lesz ismét. S ez kiérdemelt rang. Nem lehet máról holnapra elérni, nem szerencse, pillanatnyi szereposztói kegy adja: emögött esztendők kemény munkája becsületes próbálkozása, sok siker és talán egy-egy kudarc van. A „csodálatos vargáné" bakfiskorban Szegedről indult. Az árvaházban nevelkedett, „hatiskolás’’ kislány jelentkezett a Horváth Árpád kollégiumba. Felvették. S nem hiába tanították mesterei: Rátkay Márton, Gellért Endre, Olthy Magda. Már másodéves főiskolai hallgató korában színpadra lépett Fehér Klára: Becsület című darabjában az Úttörő Színházban, kisfiút játszott. Hetedik éve a Nemzeti Színház tagja. Szerepelt filmen, sokszor hallható a rádióban, izgatja a szinkron. Játszott és játszik drámát, vígjátékot, bohózatot. Volt Hermia, s az Ezer év megejtett Szabó Annája, bányászlány az Eletjeiben, az özvegy Karnyóné sihedere, megszólaltatta az Én édes párom című szovjet film magyar hangját s élte a három harca színmű különböző jellemű nőalakjának háromórás életét. Képviselte a magyar színészeket Bulgáriában, Csehszlovákiában, s Franciaországban, az avigi noni fesztiválon. Édesanyjával él. A hetven éven felüli munkásaszszony minden szerepében megnézi, de sohasem dicséri. Egyszer