Népszabadság, 1966. december (24. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
20 Féja Géza: CsettisOrfit ilLata Karácsony előidején a városba érkeznek az erdőkből a fenyők, illatuk lengedezik mindenfelé, arany s ezüst tündöklik a kirakatokban, mintha leszállottak volna a csillagok, és megszépül az emberek arca, mert mindenki két kézzel szeretné szórni az örömöt. Ilyenkor megindul bennem az emlékek árja, és ha Pesten járok, önkéntelenül egy öreg belvárosi ház elé visz a lábam. Három utca öleli, szemben véle az Egyetemi Könyvtár, valamikor itt várta mindennapos vendégeit a Centrál, a „literátus kávéház”. Ma klub és egyetemi menza tanyázik kihűlt helyén, s akik látogatják, nem is sejtik, hogy mennyi mindent láttak ezek az öreg falak. A századforduló óta csaknem minden haladó irodalmi mozgalomnak a Centrálban ringatták a bölcsőjét. A Hét fénykorában itt tartott ,,kerekasztalt” Kiss József. Hallották ezek a falak Mikszáth palóc beszédét, látták a szomorú szemű Ambrus Zoltánt, a fiatal Bródyt, Gárdonyit, Justh Zsigmond lázrózsás arcát. Itt alapították a Nyugatot, s bár nemsokára szerterajzott, de a gárda megmaradtjai visszatértek az ellenforradalom idején, midőn egyéni sorsuk csakúgy, mint lapjuké, hajszálon függött. A Central márványasztalán írta gyorsírással a verseit Tóth Árpád, karcolatait Karinthy Frigyes. Ide járt Ady Endre éjszakáinak utolsó hírnöke, Reinitz Béla, s kereste a vitára mindig kész Somlai Artúrt, órák hosszat megható egyetértésben verték az asztalt. Alig akadt író, aki ezt a kávéházat elkerülte volna, végül pedig itt gyülekezett nemzedékem is a hőskorban, a Válasz és a Márciusi Front gárdája. Különös légköre volt a Centrálnak; aki egyszer mélyre szívta, az nem nélkülözhette többé. Ezen a helyen az üzlet még nem gyűrte le a szellemet, különös becsületük volt az íróknak. Mészáros Győző, a gazda, ha új pincért fogadott, hosszasan oktatta, hogy miként illik bánni velünk. Mikor dolgoztunk, senki sem zaklatott asztalunknál, pedig jókora asztalok terpeszkedtek kényelmes pamlagokkal, hat ember is elfért volna közöttük. Ha pedig az író teljes elkülönülésre vágyott, fölkapaszkodott a csikorgó falépcsőn a karzatra, művek keletkeztek ott fenn. A Centrálban viták lobogtak, manifesztumok születtek, mégis csönd volt, a rokonírású szavak összhangba békültek, a szívek együtt dobogtak. Valóban családdá verődtek látogatói, ebből a kávéházból nem nézték ki azt, aki bajba keveredett, és köpök serege követte. Egyszer a pince különszobájában tanácskoztunk, és tiltott gyűlés címén meglepett a rendőrség, de Mészáros Győző biztosított, hogy szíve és termei ezután is nyitva állanak előttünk. A harmincas esztendők derekán a Centrálban folyt a rebellis „országgyűlés”, délután öt óra tájt egyszerre csak ott voltunk, ki-ki gyorsan megitta feketéjét, és rögtön a közügy került az asztalra. Ritkán akadt olyan hét, hogy a távol élők közül meg ne jelent volna valaki, Szabó Pál napégette, szikár arcával, vagy a keserves megpróbáltatásokat bajuszával és mosolyával takargató Veres Péter. Ha Tamási Áron Budapestre érkezett, a Magyar utcai szerény szállodából egyenest a Centrálba igyekezett. Aligha véletlen, hogy közvetlenül a halála előtt írt töredékének utolsó soraiban éppen a régi Centrált örökíti meg. Volt a Cukor utcai oldalon, hevül a falnál, egy fülke, ha döntő fontosságú ügyre került sor, ide ültünk, mert a falról egy emléktábla nézett reánk. Itt beszéltük meg Donát Ferencékkel, az Egyetemi Kör fiataljaival a Márciusi Front ügyét, ide vonultunk a Nemzeti Múzeum fokán végbement kiállás után. A falról pedig Zuboly bronzarca figyelt minket, alatta Ady Endre sorai lángoltak. Most, karácsony előtt látni szerettem volna Zubolyt, s bementem hajdani tanyánkra. Az ebédező fiatalok ámulva tekingettek egy ősz ember felé, aki fátyolos szemmel nézi a faburkolatú falakat, túlmegy a karzatra, és érezhetően keres valamit. De hiába kerestem Zuboly emléktábláját, eltűnt, vajon merre? Pedig ebben a kávéháziban Zuboly emléktáblája volt a portán oltárkép, s bár elesett Komarniki mellett 1915-ben, szelleme tovább élt a Centrálban, ahol annyi s annyi írása született. A polgári életben Bányai Elemérnek hittük, s a legnagyobb szellemi rangot kapta a maga idejében, mert Ady versekkel áldozott emlékének, barátai közül pedig talán a legjobban szerette. Zuboly Szamosújvárt született, és budapesti lokálpatrióta lett A csúnya elkötelezettségek korában megmaradt szabad hajdúnak, lapok tömegébe dolgozott, de egyikhez sem kötötte csónakját, mert egyedül az igazságait szolgálta. Senki sem írt annyit a főváros öreg köveiről, mint ő, de „oroszok” néven alapított baráti társaságot, mivel csak azt tűrte meg körében, aki eskü nélkül a forradalom fölesküdtje volt. Életét Kunt Zsigmond örökítette meg, s a politikus íróvá forrósodott a Zubolyról kiszenvedett sorokban. Mint a megalázónak és megszomorítottak lovagja kezdte, korán elhalt családja helyébe tágas, új családot alapított. Lakásába elesett embereket telepített, és atyaként istápolta őket. Hajnalban gyér garasain bérkocsit fogadott, és hazafuvarozta a tehertől roskadozó cselédlányokat, hadd érezzék embernek magukat egyszer ők is. Azután túlnőtt romantikus korszakán, és szükségszerűen szocialistává fejlődött. Ama kevesek közé tartozott, akik már az első világháború előtt felismerték a munkásosztály döntő szerepét. De mást is meglátott Zuboly: az uralkodó rend elszánt és alattomos kísérleteit a szervezkedő munkásság sorainak a szétzilálására. Egy-egy leleplező cikkének merészsége a publicista Ady Endre mellé emeli. A fenyőillatú napokon mindig Zubolyra gondolok. A leveleiből lobogó emberi vallomásokra, nemzedékről nemzedékre kellene szállaniok ezeknek. Midőn kitört az első világháború, s behívták mint tartalékos főhadnagyot, nem buzgólkodott fölmentése érdekében, bár a béke igaz híve volt. „A bajban levőkkel együtt lenni olyan elvű embernek, mint én, kötelessége” —vallotta. Gyakori eset volt abban a háborúban, hogy a bakák előrenyomulás vagy roham közben hátulról lelőtték kegyetlen tisztjeiket Zubolyt, midőn a halálba fuvarozó vonatra szállt legénysége megéljenezte. „Csak azért örültem ennek — közli egyik levelében —, mert láttam ebből, hogy itt is a nép embere vagyok.” Akkor esett el, midőn írói és emberi fejlődésének zenitje felé tartott Olyan bajtársak búcsúztatták, mint Ady, Krúdy, Kunfi, Bölöni György, Révész Béla, Szép Ernő... éltem Zuboly a karácsonyi isember, aki önmagával mit sem gondol, de másoknak szüntelen és pazarul osztotta legnagyobb kincsét fogyhatatlan emberségét. S évről évre várom, hogy karácsonyi ajándékul csak helyreállítják a literátorok kávéházát, az öreg Centrált. A New York parádésabb helynek számított, a szó jó értelmében gondolt kirakat szerepét játszotta, de a Centrál volt a kohó s a műhely. Talán Zuboly emléktáblája is megkerülne, és neme ránk. Tekintetétől pedig bizonnyal fellobbanna új céljainkért a régi hév. NÉPSZABADSÁG 1968. december 25. vasárnap Garai Gábor: ÜNNEP És fényes lett egyszerre minden: a csupasz fák, a tűzfalak. Hajnalok keltek rózsaszínben az este szárnyai alatt. Mint omlós süteményt, a szánkban gyerekkorunk oldotta szét az áhitat könnyű borában a gyönyör egyszerű izét. Mert, felnőtten, újjászülettünk, hitetlenül bár és csodák nélkül, — és nem csontvázkeresztünk hordta a holnap zálogát, de az a test-lélek közösség, mely önmagunk fölé emelt, s melyben tűzünk — mert éltetőn ég — már a rend törvényére lett. Weöres Sándor: NAPLÓJEGYZET A most elmúló év nekem utazás éve volt. Érzik vénülő csontjain a rázós Földgolyót. Magyar bort adott Grúzia és Kalifornia: tokaji vesszőt ültetett a Föld két hajlata. Megvendégelt Amerika s a Szovjetunió: igaz barátságot kapott a kis versfaragó, Moszkva, New York, London, Peking koccintott vele. (Csak nehogy egymással azután másként koccintsanak!) Öreg xxigyok, mégis derűs, mint a csapzott veréb, több utazást, kalandozást ne adjon már az ég, se sok pénzt, se sikert, se hírt, csak munkára erőt, de zárja ki az utakat az új ifjak előtt. Azt hittem, ha vénül a szín, csalódott, szomorú, s lám, hálásan emlékezem, mennyi „how do you do" röppent felém, és ropogd „draszty! do szvidanid!” s dobpergésű kartuli szó: „madlobth! kamardzsoba BADACSONYI HÁROMKIRÁLYOK UDVARDI ERZSÉBET FESTMÉNYE Több mint 190 ezren tanulnak a dolgozók iskoláiban Elkészült az iskolai rendszerű felnőttoktatás tözös 67-es tanévi adatainak összesítése. A dolgozók általános iskoláiba az idén 44 717 hallgató iratkozott be; ez a szám mintegy 16 000-rel alacsonyabb a tavalyinál. A felnőtt diákok 88 százaléka fizikai dolgozó. Az összes hallgatók 29,1 százaléka nő. Az esti és levelező tagozaton tanulók közül húsz éven aluli 8968 (20,1 százalék) 21 és 30 év közötti 14 335 (32 százalék), 30 éven felüli 21 414 (47,9 százalék). A dolgozók általános iskoláinak a száma országosan 1155, önállóan működő üzemi iskolában és üzembe kihelyezett osztályokban 8409-en gyarapítják ismereteiket. A dolgozók középiskoláiban levelező tagozaton 102 485-en, estitagozaton 42 950-en, összesen tehát 145 435-an tanulnak. Az előző oktatási évhez képest 25 000-rel csökkent az összes hallgatók száma. Az iskolatípusok szerinti megoszlás a következő: dolgozók gimnáziumaiba (esti és levelező tagozatra együttesen) 52 512-en járnak. A különböző technikumok esti és levelező hallgatóinak száma 92 604, több mint 300 felnőtt pedig esti szakközépiskolában tanul. A dolgozók középiskoláiban a nők aránya a levelező tagozaton 45,5 százalék, esti tagozaton 39,3 százalék. A dolgozók általános és középiskoláiban 190 152 felnőtt tanul. Galambos Lajos: E NAP DÉLUTÁNJÁN édesmama irgalmatlan fürdetést rendezett nálunk. Ekkorra már elkészült a kalács, megsült a kemencében az esti mákos bobálykához való tészta, meglett a töltött káposzta és édesapa meghozta a kántortól az ünnepekre a szükséges öt liter bort. Eddig csak a felnőttek készülődtek, most következtünk sorra mi. Először is odahelyezték a tűzhelyre a harmincliteres vaslábast, tele vízzel. Előkerült a taposókád, s téglákat tettek a kemencébe, hogy azok jól felmelegedjenek, s ne hagyják majd kihűlni a kádban a vizet. Aztán keserves dolog kezdődött: a nyírás. A lányok jöttek elsősorban. Édesmama az ollóval levágott a hajukból, amenynyit szükségesnek tartott, a tarkójukat egy rossz nyírógéppel felstuccolta, s a maradék szőrzetet édesapa borotvakésével eltávolította. A sírást is a lányok kezdték, mi csak folytattuk. Mert hiszen az a szegény olló nem akart tisztességesen vágni, a nem tudni honnan való nyírógép pedig talán még életében sohasem látott köszörűst. Hát hogyne húzott volna! Mintha minden hajunk szálát egyenként akarta volna kiszedni. Ám a lányok ügye még csak hagyján! Minket, fiúkat, teljesen kopaszra nyírt édesmama. S minthogy a gép jelentős hajcsíkokat hagyott, következett a borotválás. Mai napig is csodálkozom, hogyan tudott ezzel a borotvakéssel hetenként kétszer megszabadulni a szakállától apám. Nem borotva volt az bot. A bőrünket is majd leszedte. Hát szóval volt nagy sírás, de nemcsak nálunk, a soron végig. Mintha kismalacokat karikáztak volna, úgy szálltak ki a házakból a gyermeknyirvákolások. Némelyikünk hangosan rítta a kesergőt, másikunk meg csak nyelte a könnyeit nagy veresen. Ám aztán már nem nagyon számított semmi, különösen, ha a fürdésen is túljutottunk, mert a fürdővíz meg a jó erős mosószappan alaposan próbára tette még leborotvált fejbőrünket. Világítottunk, mint a hold. Rózsaszínűen parázslottunk, mint a pocos kismalac. Megkaptuk a tiszta alsóneműt. Mert ha egy volt, de tiszta volt és vasalt volt. A cipőnk kipucolva. Harisnyáink megfoltozva, rendbe téve. S A CSUDÁLATOS mindebben csak az volt, hogy édesmama a vacsora idejére maga is tisztán és üdén ült már közénk a mákos bobálykához. Hogyan csinálta? Hogyan volt mindenre ideje? Hiszen még apát is megfürösztötte, rendbe szedte, akárcsak minket. Bealkonyult, lámpát gyújtottunk. A kicsi karácsonyfa a mennyezeti gerenda lámpaszögéről lógott le, rajta néhány szaloncukor s egy kevés angyalhaj. Három darab egészen kövér szaloncukor is volt rajta, amit édesmama ajándékba kapott a városban, attól a családtól, ahová a tejet hordta. Csillagszórót gyújtottunk, abból is volt kettő. Fölséges este volt, csak éppen a vacsora nem akart már ízleni nekünk. Hogyan is? Hiszen akkor már fel-felhangzott nagy kutyaugatások kíséretében a kántáláa engedélyezését kérő mondóka: kánta-kánta kántálunk egy kis háznál megállunk megkérdezzük hangos szóval jól vannak-e Jézus úrral aki mostan születik s betlehembe érkezik szabad-e kántálni Persze tudtuk, hogy mi nem mehetünk végig a falun, mint némely gyerek, mi csak a szomszédokhoz és a jó ismerősökhöz mehettünk szülői felügyelet nélkül. S ott sem fogadhattunk el akármit a kántálás díjaként. Diót, süteményt, almát, igen. Pénzt egyáltalán. Két fillért se. Talán azért volt a házak között ez a hallgatólagos megegyezés, mert senki sem bővelkedett a pénzben? Viszont egy csúfságot megtehettünk. Ha valahol káposztás lángost adtak, azt ráhúzhattuk a kapufélfára. Aztán ha majd a felnőttek éjféli misére mentek, láthatták, ki adott a kántálóknak csupán káposztás lángost. NÉHA SZERETTEM VOLNA, ha mindenütt azt kapunk. De az az igazság, csak nagyon ritkán sikerült életemben lángost húzni valamely kapufélfára. Este nyolcig a gyerekkántálást be kellett fejeznünk. Akkor hazamentünk és apám vett a szárnyai alá bennünket.