Népszabadság, 1966. december (24. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-25 / 304. szám

20 Féja Géza: Cs­ettisOrfit ilLata Karácsony előidején a városba érkeznek az erdőkből a fe­nyők, illatuk lengedezik minden­felé, arany s ezüst tündöklik a kirakatokban, mintha leszállot­­tak volna a csillagok, és megszé­pül az emberek arca, mert min­denki két kézzel szeretné szórni az örömöt. Ilyenkor megindul bennem az emlékek árja, és ha Pesten járok, önkéntelenül egy öreg belvárosi ház elé visz a lá­bam. Három utca öleli, szemben véle az Egyetemi Könyvtár, va­lamikor itt várta mindennapos vendégeit a Centrál, a „literá­­tus kávéház”. Ma klub és egye­temi menza tanyázik kihűlt he­lyén, s akik látogatják, nem is sejtik, hogy mennyi mindent lát­tak ezek az öreg falak. A századforduló óta csaknem minden haladó irodalmi mozgal­­omnak a Centrálban ringatták a bölcsőjét. A Hét fénykorában itt tartott ,,kerekasztalt” Kiss József. Hallották ezek a falak Mik­száth palóc beszédét, látták a szo­morú szemű Ambrus Zoltánt, a fiatal Bródyt, Gárdonyit, Justh Zsigmond lázrózsás arcát. Itt ala­pították a Nyugatot, s bár nem­sokára szerterajzott, de a gárda megmaradtjai visszatértek az el­lenforradalom idején, midőn egyéni sorsuk csakúgy, mint lap­juké, hajszálon függött. A Cent­ral márványasztalán írta gyors­írással a verseit Tóth Árpád, kar­­colatait Karinthy Frigyes. Ide járt Ady Endre éjszakáinak utolsó hírnöke, Reinitz Béla, s kereste a vitára mindig kész Somlai Ar­túrt, órák hosszat megható egyet­értésben verték az asztalt. Alig akadt író, aki ezt a kávéházat elkerülte volna, végül pedig itt gyülekezett nemzedékem is a hőskorban, a Válasz és a Már­ciusi Front gárdája. Különös légköre volt a Cent­­rálnak; aki egyszer mélyre szív­ta, az nem nélkülözhette többé. Ezen a helyen az üzlet még nem gyűrte le a szellemet, különös becsületük volt az íróknak. Mé­száros Győző, a gazda, ha új pin­cért fogadott, hosszasan oktatta, hogy miként illik bánni velünk. Mikor dolgoztunk, senki sem zaklatott asztalunknál, pedig jó­kora asztalok terpeszkedtek ké­nyelmes pamlagokkal, hat ember is elfért volna közöttük. Ha pe­dig az író teljes elkülönülésre vá­gyott, fölkapaszkodott a csikor­gó falépcsőn a karzatra, művek keletkeztek ott fenn. A Centrálban viták lobogtak, manifesztumok születtek, mégis csönd volt, a rokonírású szavak összhangba békültek, a szívek együtt dobogtak. Valóban családdá verődtek látogatói, eb­ből a kávéházb­ól nem nézték ki azt, aki bajba keveredett, és kö­pök serege követte. Egyszer a pince különszobájáb­an tanács­koztunk, és tiltott gyűlés címén meglepett a rendőrség, de Mé­száros Győző biztosított, hogy szíve és termei ezután is nyitva állanak előttünk. A harmincas esztendők dere­kán a Centrálban folyt a rebel­lis „országgyűlés”, délután öt óra tájt egyszerre csak ott voltunk, ki-ki gyorsan megitta feketéjét, és rögtön a közügy került az asztal­ra. Ritkán akadt olya­n hét, hogy a távol élők közül meg ne jelent volna valaki, Szabó Pál napéget­te, szikár arcával, vagy a keserves megpróbáltatásokat bajuszával és mosolyával takargató Veres Pé­ter. Ha Tamási Áron Budapestre érkezett, a Magyar utcai szerény szállodából egyenest a Centrálba igyekezett. Aligha véletlen, hogy közvetlenül a halála előtt írt tö­redékének utolsó soraiban éppen a régi Centrált örökíti meg. Volt a Cukor utcai oldalon, he­vül a falnál, egy fülke, ha dön­tő fontosságú ügyre került sor, ide ültünk, mert a falról egy em­léktábla nézett reánk. Itt be­széltük meg Donát Ferencékkel, az Egyetemi Kör fiataljaival a Márciusi Front ügyét, ide vonul­tunk a Nemzeti Múzeum fokán végbement kiállás után. A falról pedig Zuboly bronzarca figyelt minket, alatta Ady Endre sorai lángoltak. Most, karácsony előtt látni szerettem volna Zubolyt, s bementem hajdani tanyánkra. Az ebédező fiatalok ámulva tekin­gettek egy ősz ember felé, aki fátyolos szemmel nézi a fabur­kolatú falakat, túlmegy a kar­zatra, és érezhetően keres vala­mit. De hiába kerestem Zuboly emléktábláját, eltűnt, vajon mer­re? Pedig ebben a kávéháziban Zu­boly emléktáblája volt a portán oltárkép, s bár elesett Komarniki mellett 1915-ben, szelleme tovább élt a Centrálban, ahol annyi s annyi írása született. A polgári életben Bányai Elemérnek hit­tük­, s a legnagyobb szellemi ran­got kapta a maga idejében, mert Ady versekkel áldozott emléké­nek, barátai közül pedig talán a legjobban szerette. Zuboly Sza­­mosújvárt született, és budapesti lokálpatrióta lett A csúnya el­kötelezettségek korában megma­radt szabad hajdúnak, lapok tö­megébe dolgozott, de egyikhez sem kötötte csónakját, mert egye­dül az igazságait szolgálta. Senki sem írt annyit a főváros öreg kö­veiről, mint ő, de „oroszok” né­ven alapított baráti társaságot, mivel csak azt tűrte meg köré­ben, aki eskü nélkül a forrada­lom fölesküdtje volt. Életét Kunt­ Zsigmond örökí­tette meg, s a politikus író­vá forrósodott a Zubolyról ki­szenvedett sorokban. Mint a meg­alázónak és megszomorítottak lo­vagja kezdte, korán elhalt csa­ládja helyébe tágas, új családot alapított. Lakásába elesett embe­reket telepített, és atyaként istá­­polta őket. Hajnalban gyér gara­sain bérkocsit fogadott, és haza­fuvarozta a tehertől roskadozó cselédlányokat, hadd érezzék em­bernek magukat egyszer ők is. Azután túlnőtt romantikus kor­szakán, és szükségszerűen szocia­listává fejlődött. Ama kevesek közé tartozott, akik már az első világháború előtt felismerték a munkásosztály döntő szerepét. De mást is meglátott Zuboly: az uralkodó rend elszánt és alatto­mos kísérleteit a szervezkedő munkásság sorainak a szétzilálá­sára. Egy-egy leleplező cikkének merészsége a publicista Ady End­re mellé emeli. A fenyőillatú napokon min­dig Zubolyra gondolok. A leve­leiből lobogó emberi vallomások­ra, nemzedékről nemzedékre kel­lene szállaniok ezeknek. Midőn kitört az első világháború, s be­hívták mint tartalékos főhadna­gyot, nem buzgólkodott fölmen­tése érdekében, bár a béke igaz híve volt. „A bajban levőkkel együtt lenni olyan elvű ember­nek, mint én, kötelessége” —val­lotta. Gyakori eset volt abban a háborúban, hogy a bakák előre­nyomulás vagy roham közben hátulról lelőtték kegyetlen tiszt­jeiket Zubolyt, midőn a halálba fuvarozó vonatra szállt legény­sége megéljenezte. „Csak azért örültem ennek — közli egyik le­velében —, mert láttam ebből, hogy itt is a nép embere va­gyok.” Akkor esett el, midőn írói és emberi fejlődésének zenitje felé tartott Olyan bajtársak bú­csúztatták, mint Ady, Krúdy, Kunfi, Bölöni György, Révész Béla, Szép Ernő... éltem Zuboly a karácsonyi is­ember, aki önmagával mit sem gondol, de másoknak szün­telen és pazarul osztotta legna­gyobb kincsét fogyhatatlan em­berségét. S évről évre várom, hogy karácsonyi ajándékul csak helyreállítják a literátorok ká­véházát, az öreg Centrált. A New York parádésabb helynek számí­tott, a szó jó értelmében gondolt kirakat szerepét játszotta, de a Centrál volt a koh­ó s a műhely. Talán Zuboly emléktáblája is megkerülne, és neme ránk. Te­kintetétől pedig bizonnyal fellob­banna új céljainkért a régi hév. NÉPSZABADSÁG 1968. december 25. vasárnap Garai Gábor: ÜNNEP És fényes lett egyszerre minden: a csupasz fák, a tűzfalak. Hajnalok keltek rózsaszínben az este szárnyai alatt. Mint omlós süteményt, a szánkban gyerekkorunk oldotta szét az áhitat könnyű borában a gyönyör egyszerű izét. Mert, felnőtten, újjászülettünk, hitetlenül bár és csodák nélkül, — és nem csontváz­keresztünk hordta a holnap zálogát, de az a test-lélek közösség, mely önmagunk fölé emelt, s melyben tűzünk — mert éltetőn ég — már a rend törvényére lett. Weöres Sándor: NAPLÓJEGYZET A most elmúló év nekem utazás éve volt. Érzik vénülő csontjain a rázós Földgolyót. Magyar bort adott Grúzia és Kalifornia: tokaji vesszőt ültetett a Föld két hajlata. Megvendégelt Amerika s a Szovjetunió: igaz barátságot kapott a kis versfaragó, Moszkva, New York, London, Peking koccintott vele. (Csak nehogy egymással azután másként koccintsanak!) Öreg xxigyok, mégis derűs, mint a csapzott veréb, több utazást, kalandozást ne adjon már az ég, se sok pénzt, se sikert, se hírt, csak munkára erőt, de zárja ki az utakat az új ifjak előtt. Azt hittem, ha vénül a szín, csalódott, szomorú, s lám, hálásan emlékezem, mennyi „how do you do" röppent felém, és ropogd „draszty! do szvidanid!” s dobpergésű kartuli szó: „madlobth! kamardzsoba BADACSONYI HÁROMKIRÁLYOK UDVARDI ERZSÉBET FESTMÉNYE Több mint 190 ezren tanulnak a dolgozók iskoláiban Elkészült az iskolai rendszerű felnőttoktatás tözös 67-es tanévi adatainak összesítése. A dolgozók általános iskoláiba az idén 44 717 hallgató iratkozott be; ez a szám mintegy 16 000-rel alacsonyabb a tavalyinál. A fel­nőtt diákok 88 százaléka fizikai dolgozó. Az összes hallgatók 29,1 százaléka nő. Az esti és levelező tagozaton tanulók közül húsz éven aluli 8968 (20,1 százalék) 21 és 30 év közötti 14 335 (32 száza­lék), 30 éven felüli 21 414 (47,9 százalék). A dolgozók általános iskoláinak a száma országosan 1155, önállóan működő üzem­i is­kolában és üzembe kihelyezett osztályokban 8409-en gyarapítják ismereteiket. A dolgozók középiskoláiban le­velező tagozaton 102 485-en, esti­­tagozaton 42 950-en, összesen te­hát 145 435-an tanulnak. Az előző oktatási évhez kép­est 25 000-rel csökkent az összes hallgatók szá­ma. Az iskolatípusok szerinti megoszlás a következő: dolgozók gimnáziumaiba (esti és levelező tagozatra együttesen) 52 512-en járnak. A különböző technikumok esti és levelező hallgatóinak szá­ma 92 604, több mint 300 felnőtt pedig esti szakközépiskolában tanul. A dolgozók középiskolái­ban a nők aránya a levelező ta­gozaton 45,5 százalék, esti tago­zaton 39,3 százalék. A dolgozók általános és közép­iskoláiban 190 152 felnőtt tanul. Galambos Lajos: E NAP DÉLUTÁNJÁN édes­mama irgalmatlan fürdetést ren­dezett nálunk. Ekkorra már elké­szült a kalács, megsült a kemen­cében az esti mákos bobálykához való tészta, meglett a töltött ká­poszta és édesapa meghozta a kántortól az ünnepekre a szüksé­ges öt liter bort. Eddig csak a felnőttek készülődtek, most kö­vetkeztünk sorra mi. Először is odahelyezték a tűzhelyre a har­mincliteres vaslábast, tele víz­zel. Előkerült a taposókád, s tég­lákat tettek a kemencébe, hogy azok jól felmelegedjenek, s ne hagyják majd kihűlni a kádban a vizet. Aztán keserves dolog kezdődött: a nyírás. A lányok jöt­tek elsősorban. Édesmama az ol­lóval levágott a hajukból, ameny­­nyit szükségesnek tartott, a tar­kójukat egy rossz nyírógéppel fel­­stuccolta, s a maradék szőrzetet édesapa borotvakésével eltávolí­totta. A sírást is a lányok kezd­ték, mi csak folytattuk. Mert hi­szen az a szegény olló nem akart tisztességesen vágni, a nem tudni honnan való nyírógép pedig talán még életében sohasem látott kö­szörűst. Hát hogyne húzott vol­na! Mintha minden hajunk szálát egyenként akarta volna kiszedni. Ám a lányok ügye még csak hagyján! Minket, fiúkat, teljesen kopaszra nyírt édesmama. S minthogy a gép jelentős hajcsí­kokat hagyott, következett a bo­­rotválás. Mai napig is csodálko­zom, hogyan tudott ezzel a bo­rotvakéssel hetenként kétszer megszabadulni a szakállától apám. Nem borotva volt az­ bot. A bőrünket is majd leszedte. Hát szóval volt nagy sírás, de nem­csak nálunk, a soron végig. Mint­ha kismalacokat karikáztak vol­na, úgy szálltak ki a házakból a gyermeknyirvákolások. Némelyi­künk hangosan rítta a kesergőt, másikunk meg csak nyelte a könnyeit nagy veresen. Ám aztán már nem nagyon számított sem­mi, különösen, ha a fürdésen is túljutottunk, mert a fürdővíz meg a jó erős mosószappan ala­posan próbára tette még leborot­vált fejbőrünket. Világítottunk, mint a hold. Ró­zsaszínűen parázslottunk, mint a pocos kismalac. Megkaptuk a tiszta alsóneműt. Mert ha egy volt, de tiszta volt és vasalt volt. A cipőnk kipucolva. Harisnyáink megfoltozva, rend­be téve. S A CSUDÁLATOS mindebben csak az volt, hogy édesmama a vacsora idejére maga is tisztán és üdén ült már közénk a má­kos bobálykához. Hogyan csinál­ta? Hogyan volt mindenre ideje? Hiszen még apát is megfürösztöt­­te, rendbe szedte, akárcsak min­ket. Bealkonyult, lámpát gyújtot­tunk. A kicsi karácsonyfa a mennyezeti gerenda lámpaszögé­ről lógott le, rajta néhány szalon­cukor s egy kevés angyalhaj. Há­rom darab egészen kövér szalon­cukor is volt rajta, amit édes­mama ajándékba kapott a város­ban, attól a családtól, ahová a tejet hordta. Csillagszórót gyúj­tottunk, abból is volt kettő. Föl­­séges este volt, csak éppen a va­csora nem akart már ízleni ne­künk. Hogyan is? Hiszen akkor már fel-felhangzott nagy kutya­ugatások kíséretében a kántáláa engedélyezését kérő mondóka: kánta-kánta kántálunk egy kis háznál megállunk megkérdezzük hangos szóval jól vannak-e Jézus úrral aki mostan születik s betlehembe érkezik szabad-e kántálni Persze tudtuk, hogy mi nem mehetünk végig a falun, mint né­mely gyerek, mi csak a szomszé­dokhoz és a jó ismerősökhöz me­hettünk szülői felügyelet nélkül. S ott sem fogadhattunk el akár­mit a kántálás díjaként. Diót, sü­teményt, almát, igen. Pénzt egy­általán. Két fillért se. Talán azért volt a házak között ez a hallgató­lagos megegyezés, mert senki sem bővelkedett a pénzben? Viszont egy csúfságot megtehettünk. Ha valahol káposztás lángost adtak, azt ráhúzhattuk a kapufélfára. Aztán ha majd a felnőttek éjféli misére mentek, láthatták, ki adott a kántálóknak csupán káposztás lángost. NÉHA SZERETTEM VOLNA, ha mindenütt azt kapunk. De az az igazság, csak nagyon ritkán sikerült életemben lángost húzni valamely kapufélfára. Este nyolcig a gyerekkántálást be kellett fejeznünk. Akkor haza­mentünk és apám vett a szárnyai alá bennünket.

Next