Népszabadság, 1967. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-01 / 1. szám

1937. január 1. vasárnap NÉPSZABADSÁG Az értelmes misék dicsérete* Egykor régen elhatározták a zlocsovi adófizetők, hogy ki­kövezik a városka utcáit, mert tűrhetetlen már a cuppogó sár. Nekifogtak a derék zlocsoviak a nagy munkának, hordták a sa­rat, lapátolták a tésztássá vize­sedett földet, hogy szilárd talaj­hoz érkezzenek. Amire aztán le­fektethetik a köveket. Teltek­­rr múltak a napok, mígnem egy zlocsovi dolgozó lapátja kemény tárgyba ütközött. Menten oda­szaladtak a különböző utcasoro­kon ügyködő zlocsoviak, s elta­karították a­ sárrá dagadt földet ama kemény tárgyról. Ekkor ki­derült, hogy nem másba üt­kö­zött polgártársuk lapátja, mint a több évtizeddel azelőtt lefektetett zlocsovi kövezetbe. Mert hogy egyszer már kikövezték Zlocso­­vtot. Csak időközben nem takarí­tották, Zlocsovot. S a sár, a pi­szok befedte a zlocsovi kövezetét. Ez az anekdota jutott eszembe, amikor Marx és Engels Művé­szeiről, irodalomról szóló cikkei­nek és cikkrészleteinek új ma­gyar kiadását olvasgattam. Jó­ ki­adás ez, az előzőekhez képest hasznosan bővített kiadás, fontos emelője lehet a szociálista eszté­tikai kultúrának. Kifogásként legfeljebb azt jegyezzük meg: kár, hogy n­em évekkel előbb je­lent meg ez a munka, kár, hogy nem kerültek bele ezek az írások tíz—tizenkét évvel ezelőtt a fel­frissülő, a dogmatizmustól szaba­duló marxista szellemi élet vér­keringésébe. Egy régebbi tanulmányában Lukács György mutatott rá arra, hogy Marx és Engels a művészi kérdésekről szólva „kezdettől fogva két fronton volt kénytelen harcolni”: a „művészet és iroda­lom idealista módon felfújt "ön­állósága­” és az „irodalom és a politikai propaganda vulgáris-gé­pies azonosítása” ellen. Változ­nak az idők, változnak a korok szellemi arculatát kialakító erő­viszonyok is. Ám elmondhatjuk azt — anélkül, hogy azonosságot, ismétlődést látnánk ott, ahol csak hasonlóságot észlelünk —, hogy * Marx—Engels: Művészetről, iro­da.onjTől. T­­ihall Ti­Vic bevezetés­ével. (Kossuth Könyvkiadó, 1966.) Marx és Engels e cikkgyűjtemé­nyének átmeneti (korántsem­ tel­jes, korántsem minden szellemi csatornán bekövetkezett) vissza­szorulása ideológiai életünkben az idealista esztétika újraéledé­sének, a marxi esztétika alap­jaitól eltávolodó törekvések megerősödésének és a művésze­teket dogmatikusan értelmezők hanghatásának a következménye volt. Talán nem közvetlen követ­kezménye, de közvetve, az ideo­lógiai légkör, a szellemi közérzet alakításával ebbe az irányba ha­tottak a különféle polgári vagy marxista igénnyel jelentkező, ha­tásuk szerint torzító tendenciák. Ha a mi problémánk fogal­maira akarjuk „lefordítani” a zlocsovi anekdotát, akkor vi­lágosan meg kell mondanunk, hogy ha az eredeti kövezet Marx és Engels alapvető esztétikai fej­tegetéseit „jelenti”, akkor a kö­vezetre rakódott sár rétegeit a a különféle divatos torzítások, eklektikus „újítások” és vulgár­­marxista okfejtések-gyakorlato­­zások tömkelegével „helyettesít­hetjük be”. Mindettől meg kell tisztítani a kövezetet, hogy — egyrészt, a tényleges alapon foly­tathassuk vitáinkat a marxizmus igazságáért, tehát t­e sárról kell­jen bizonygatni, hogy az tulaj­­donképpen kő. Másrészt, hogy eredeti tisztaságában magasodjék fel — és hasson — újra a köztu­­datban Marx és Engels állásfog­lalása a művészet kérdéseiben. Manapság szerte a világon so­kan vitatkoznak a marxista mű­­vészetszemlélettel. De a pol­gári vitatkozók nagy többsége nem a Marx, Engels, Lenin és a követőik által kifejtett állás­pontokkal polemizál, hanem a különféleképpen eltorzított marxizmussal, úgy tüntetve fel a torzításokat, mint a mar­xista álláspontot. Ebben az élén­ken zajló világvitában a marxis­ták feladata az, hogy rákénysze­­rítsék opponenseikre az igazi marxizmus ismeretét. És azt az igényt is, hogy ha vitatkozni kí­vánnak, akkor ne ötödrangú in­­terpretátorok és torzítók írásai felett járjanak győzelmi táncot, hanem foglalkozzanak a tudomá­nyosan érvényes marxista mű­vekkel. Ezt az igényt egyébként a mi belső vitáinkban sem ár­tana olykor hangoztatni. E szűkre szabott keretben egyet­len — alapvető — megállapítást emelünk ki a gazdag,gyűjtemény­ből. Egy közismert megállapítást: „Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szük­ségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési vi­szonyokba, amelyek anyagi ter­melőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politik­ai felépítmény emel­kedik, és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyama­tot egyáltalában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza” — írta volt .Marx' 1850­-ben. Évtizedek­­ múltán Engels egy levelében kommentárokat fűz a marxizmusnak ehhez az alapvető igazságához, mondván: „Mate­rialista történetfelfogás szerint a történelemben végső fokon a való élet termelése és újrater­melése a meghatározó mozzanat. Többet sem Marx, sem én nem állítottunk. Ha pedig ezt valaki úgy forgatja ki, hogy a gazdasági mozzanat az egyetlen meg­határozó elem, akkor a fenti té­telt semmitmondó, elvont, kép­telen frázissá változtatja ... A po­litikai, jogi, filozófiai, vallási, iro­dalmi, művészeti stb. fejlődés a gazdasági fejlődésen alapszik. De mindezek visszahatnak egymásra és a gazdasági alapra is. Nem úgy áll a dolog, hogy a gazdasági helyzet az egyedül ak­t­í­v, az ok, minden más pedig csak pasz­­szív okozat. Kölcsönhatás megy végbe a gazdasági szükségszerű­ség alapján, amely végső f­o­­kon mindig érvényesül.” Ezzel egy időben írta Engels egy másik levelében a következőket: „Az egész történelmet újra kell tanul­mányoznunk, a különböző társa­dalomalakulatok létfeltételeit meg kell vizsgálnunk részleteik­ben, mielőtt a nekik megfelelő po­litikai, magánjogi, esztétikai, filo­zófiai, vallási stb. szemléletmódo­kat megkísérelnek belőlük leve­zetni.” Nincs hely itt arra (nem is az most a feladatunk), hogy a fenti idézetektől elvezessük az olvasót a marxista realizmus­elméletig. Elég itt csak utalnunk arra, hogy ennek a realizmus­elméletnek, amely a realizmus fo­galmát nem stíluskategóriának tekinti, hanem esztétikai-ismeret­elméleti fogalomnak, a marxiz­mus klasszikusainak itt idézett megállapításai szerves részei, fi­lozófiai alapvetései. Ebből pedig az következik, hogy minden olyan törekvés, amely az esztétika „fej­lődése” érdekében kiemeli a mű­vészetszemlélet centrumából a va­lóság és a mű kapcsolat­­rendszerét (avagy a tényleges kapcsolatrendszert mellőzve, e kapcsolat frázisszerű hangoztatá­sával helyettesíti az objektív fo­lyamatokat) : eltávolodás a marxista esztétika alapjaitól, vagy éppen :— mutatis mutandis — megtámadása a marxi alapok­nak. Egyébként az alapokat érin­tő mindenféle torzítás, távolodás vagy támadás a dolgok legmélyén sohasem a művészet, hanem az élet, a valóság értelmezésével függ össze, abból indult és indul f­l. Az érvek tömör láncát kínál­ja e megállapítás igazolására a most megjelentetett gyűjtemény, Marx és Engels elemzéssorozata koruk irodalmi áramlatairól, esztétikai törekvéseiről. (Amely sorozatban — ezt nyomatékosan kell említenünk — jelen vannak a kor legjelentősebb áramlatai, legnagyobb írói, korszakosnak bi­zonyult szellemi-művészi jelen­ségei!) De újabb és bennünket köze­lebbről érintő példák is ide kívánkoznak. Aligha vitatható, hogy a marxista esztétika ellen intézett polgári támadások ob­jektív kiindulópontja manapság sem az az ellenvélemény, amely a művészet vagy az egyes művek értelmezésében nyilvánul meg. Ez csak az okozat. Az alapvető ok: egy gyökeresen más koncep­ció az életről, a valóság rendjé­ről, az ember helyéről a világ­ban. Az alapvető különbség a valóság lényegének, az ember rendeltetésének a felfogásában van — s mindennek csak kivetík­ü­lése, következménye az esztétikai vita. De ha a marxista esztéti­kának és művelődéspolitikai gya­korlatnak korunkból ismert el­torzulására gondolunk, akkor sem állíthatjuk nyugodt lelkiis­merettel, hogy egynéhány téves vagy túlzó művészetelméleti meg­határozás és a nyomában támadt gyakorlati követelmény okozta a bajt , s ha megszabadulunk a helytelennek bizonyult definí­cióktól, akkor minden rendbe jön. A helytelen definíciók vagy — még inkább — a nem reális igé­nyek és eszközök nem egy esetle­­ges „tévedés” következményei. S nem csupán a személyi kultusz tekintélyuralmi szisztémája kö­vetkeztében a közvéleményre (be­leértve a szakmai közvéleményt is) rákényszerített elméleti hibák, gyakorlati melléfogások. Nem, másról is szólni kell itt. Bizonyos értelemben ezek a „téves” definí­ciók, a művészet lényegét sértő követelmények és eszközök szük­ségszerűént voltak. De nem a va­lóság objektív folyamatainak tu­dományos érvényű és gyakorlati jelentőségű folytatásként, hanem az objektív életviszonyokat eltor­zító szubjektivista valóságértel­mezés okán. (Egyébként a kü­lönböző művészeti követelmé­nyek és jelszavak történeti vizs­gálatát sem lehet tudományosan elvégezni olyan alapon, hogy — teszem — eltüntetjük az objektív különbségeket a harmincas és az ötvenes évek valóságproblemati­kája között.) Zárjuk ezt a gondo­latsort a Marx—Engels-gyűjte­­mény egyik legnagyobb tanulsá­gával: nemcsak a művészi alkotás, hanem a művészetről alkotott né­zetek is a valóság felfogásának tükrözői. S nemcsak a helyes né­zetek, hanem az eltorzult nézetek, a hamis eszmék is. „Az emberek agyában levő ködképződmények is az­­ anyagi, empirikusan meg­állapítható és anyagi előfeltétel­­ekhez kötött életfolyamatuk szük­ségszerű párlatai” — olvassuk százhúsz évvel ezelőtt közösen írt műveikben. Ma sincs ez másképp. Gyakran tapasztaltam a közel­múlt években, hogy a szemé­lyi kultusz idején elburjánzott — rossz, unos-untalan idézeteket al­kalmazó"— gyakorlat ellenhatása­ként manapság többen az ellenke­ző végletbe estek. Akkor sem idéznek, akkor sem hivatkoznak a marxizmus egyik vagy másik klasszikusára vagy a klasszikus örökség tényleges­­ alkalmazóira, amikor azt a tudományos bizonyí­tó eljárás természete­s a szellemi munka íratlan erkölcse is megkí­vánja. Az idézéstől és hivatkozás­tól betegesen ódzkodók attól tarta­nak, hogy — netán — a „dogma­tikus”, „doktrinér” stb. jelzőket akasztja rájuk egy-egy szakma közvéleménye, ha hivatkozni me­részelnek — különösen szavaikat is idézve — Marxra, Engelsre és Leninre. Úgy gondolom, hogy az ilyen típusú programos tartózkodás éppen úgy a belső tartás, az em­beri állásfoglalás, az intellektuá­lis bizonytalanság mutatója, mint ahogy annak idején az ön­állóság és eredeti gondolatok hiányát is jelezte az idézethal­­mozás. Különbség azért van a két — ellenkező előjelű, de egy­máshoz közel álló— jelenség kö­zött. Annak idején egy politikai­közéleti atmoszféra gyakran sú­lyos nyomása hozta létre és emel­te példássá­ kötelezővé az idézge­tő módszert. Most viszont: sem­miféle olyan politikai pressziót nem érzek, amely elrettentene a klasszikusok idézésétől, ha arra szükség van. Ám szellemi közéle­tünkben jelen van még az el­lenzéki-morális diktatúrának, az üres fölényeskedésnek, az intel­lektuális nihilizmusnak s a min­dennek engedelmeskedő, puhány­­marxistáknak” egy olyan szöve­vénye (objektívért: szövetsége), amely... Mivel nem a név igazolja a gondolatot, hanem a gondolat minősíti a nevet, ezután is hivat­koznunk kell — minden belső di­lemma nélkül — a marxizmus klasszikusaira, amikor és amiben erre szükség van. S éppily ter­mészetes az is, hogy hangsúlyoz­zuk: Marx és Engels művei alap­­vetőek a marxista esztétika szá­mára, de nem tartalmaznak rend­szeres esztétikát, nem dolgozzák ki az esztétika minden vonatko­zását. S természetes az is, hogy Marx és Engels, akik irányt mu­tató elemzésekkel és megállapítá­sokkal járultak hozzá Balzac, Heine, Goethe, Schiller, az „ifjú Németország”, az „igazi szocia­lista” irodalom, Sue, Karl Beck, Weerth s mások értékeléséhez, a dráma és a regény elméleti kér­déseinek megoldásához — n­em foglalkozhattak olyan esztétikai és művészi problémákkal, ame­lyek a XX. század szellemi moz­galmaiban váltak jelentősekké. Nyilvánvaló tehát, hogy folytatni kellett, s az élet, a művészet ala­kulása nyomán szüntelenül foly­tatni kell a marxista esztétika ki­munkálását — úgy, ahogy azt ko­runk legjobb marxistáinak mun­kásságában látjuk, folytatás, továbbfejlesztés, s az új problémák érzékelése és esztétikai feldolgozása azon­ban soha, senkinek a munkamű­helyében nem járhat sikerrel, ha megfeledkezik az idők próbáját kiálló, alapvető tudományos eredményekről. Hűség a kidolgo­zott tudományos igazságokhoz, hűség a klasszikusokhoz: ez az alapfeltétele annak, hogy hűek tudjunk lenni a művészet új je­lenségeihez. Hűség a marxizmus érvényes múltjához: ez a feltéte­le a szocializmus és a művészet jelenéhez való tartalmas hűség­nek. Az alapok ismerete és tisz­telete a feltétele az alkotó foly­tatásnak is. A tudományosan ér­vényes hűségre gondolok tehát. Pándi Pál — Te csak hallgass, s én majd m­ásra terelem a szót. Lacit, tehát ott fogadták a mo­dern, szabadság-hegyi lakásban, ahol egy szép Hippi-Hónai és egy nagyobb Kernstok-vázlat között néhány pajzán tollrajz és derűs rézkarc ékeskedett a falon, a könyvszekrényben pedig A tőke díszkötéses példánya állt a leg­feltűnőbb helyen. A nevezetes vasárnap délutánon a mama jó uzsonnáról, a papa pe­dig arról gondoskodott, hogy a Fegyverbe! című vörös, vászonkö­­téses dokumentumgyűjtemény a dohányzóasztalra kerüljön, a sza­­vórium és a szivarok közé. Hadd lássa ez a kommunista fiú, hogy Gizi családjában komoly ázsiója van a demokratikus haladásnak. Mi tagadás, Laci jól érezte ma­gát, ízlett a néhány pohár pálin­ka, a mama süteménye, de legin­kább a pózmentes egyszerűség, ahogy Gizi családi körben is vi­tatkozott. A papa előzetes aggo­dalma sem igazolódott, nem kel­lett politizálnia. Szóhoz sem ju­tott a fiatalok és a mama cseve­gése közben. Giziért végül i­s sé­tálni mentek, és a két öreg oda volt az elragadtatástól. — Jól nevelt fiú. Úriember. . A papa titokban felhajtott két pohár szilvóriumot, és’magelégen­dőlten dünnyögte:­­— Mintha csak ő volna a gyá­ros unokája. Laci hamarosan bevallotta, hogy komolyan gondolja a dolgot, és Gizinek határoznia kellett. Gizi szerette szüleit, tudta, hogy tűzön­vízen át Lacit akarják. Ő is be­csülte a fiút, és nem akarta be­csapni a szülei kedvéért sem. El­mondott neki mindent. Az öregeik fura nézeteit, a kettősséget, mely családjukban feszeng, még­ az An­tal—Ignác körüli zsörtölődéseket sem hallgatta el. Laci jóízűen nevetett a sok furcsaságon, de mikor a lány Zoltánt is bevallot­ta, már nem volt­ kedve nevetni. — El tudnád felejteni? — Lehet, de sokáig küszködnék miatta. — Én győznék vagy ő? A lány nem válaszolt. NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBB Gizi bevallotta szüleinek, hogy Zoltán felesége lesz. Az öregek valósággal elhűltek a meglepetés­től. A mama szólni sem tudott görcsös migrénje miatt, a papa is alig volt képes kinyögni. — Ilyen szép karriert odadobni. — Zoltán is tehetséges. Meg sokra viheti. — Tehetséges — dohogta a pa­pa. — Ti mindenre jól tudjátok a választ. — S ezekkel most mi lesz? — kérdezte dühösen, s egy sereg bőrkötéses könyvre muta­tott Gizit ellenállhatatlan nevetés fojtogatta, ami­kor kiderült, hogy apja megvásárolta a marxizmus jó néhány klasszikusát, hogy Laci kedvében járjon. — Ezekkel most mi lesz? — hadonászott az idős ember egy vaskos Engels-kötettel. — Zoltán meg én, jó hasznát vesszük. — Zoltán? — rikkanto­tt gúnyo­san a papa. — Akinek gyáros volt a nagypapája? — Az Engels papája is az volt. A fiúk nem mindig járják az apjuk útját. Gizi megsajnálta a lekókadt öreget. — Ugye, bonyolult világ ez, édesapám? Az öregember dörmögött vala­mit, és elindult hogy élete párjá­nak beadja a görcsoldó pirulákat. Kékesdi Gyula 9 Petőfi Sándor’ MILY SZÉP A VILÁG! Száznegyvennégy évvel ezelőtt, 182­1. január 1-én született Petőfi Sándor. F­n hittem-e egykor A birodalom, kit Átoknak az éltet? Oly rútul elűzök, Én bolygtam a földön, Két karral újonnan Mint éji kísértet? Lelkemre fűzödék, Elégett arcom Mint távoli útról A szégyeni ring! —■ Jött régi barát . .. Mily édes az élet, Mily édes az élet, Mily szép a világ! Mily szép a világ! Vad ifjúkoromnak törtek közelembe, Szélvésze kitombolt, Jó régi barátok, Kék, tiszta szemével Nem néz a gyanúnak Mosolyg le a mennybolti Kancsal szeme rátok, Mint gyermekeikre Elvertem az ördög Az édes anyák — Ez atyjafiát... Mily édes az élet. Mily édes az élet. Mily szép a világ! Mily szép a világ! Minden, napom egy kút Hát még ha eszembe Gyomlál ki szivembül, Jut ifjú virágom, Kert újólag e szív. A barna leány, e Mely szélűre zöldül, Szép hajnali álom. És benne virít a lift én úgy imá­dok Sok tarka virág..­. S ki engem imád — Mily édes az élet. Mily édes az élet. Mily szép a világ! Mily szép a világ!

Next