Népszabadság, 1974. március (32. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-17 / 64. szám
m NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET PARASZTSZÍNHÁZ Ha Déryné ifiasszony neve nem vált volna fogalommá, jobb nevet nem találhatott volna a faluszínház magának Justh Zsigmondénál. Ez az alig harminc esztendősen (nyolcvan éve) meghalt író, ez a magyar főnemes, a 48-as párt elnökének öccse, a művelt, világhírességekkel barátkozó utazó, irodalmunk párizsi hírverője, a tunya földbirtokosok között bogaras különcnek ható szellemi ember művelődéstörténeti különösségként, színháztörténetünk méltatlanul hagyott érdekes tényeként, a múlt század kilencvenes éveinek elején színházat szervezett birtokán. A Békés megyei Puszta- Szent-Tornyán falubeli lányok, menyecskék és legények, a gúnyák, a dohánykertészek „bandája” tette ki a társulatot, az író-földbirtokos hazai és külföldi vendégei a meghívott közönséget. A publikum java része azonban a környékbeliekből verbuválódott, akik lelkesen tolongtak az uradalmi parkban felépített görögös szabadtéri színházhoz Shakespeare: A makrancos hölgyét, Moliére: A képzelt betegjét, Plautust látni és magának a tulajdonosnak népszínműjeleneteit megcsodálni. Magas színvonalú, realistának mondható, természetes hanglejtésű és mozdulatkincsű színház alakult ki Justh szellemi vezénylete és a helybéli tanító betanítása alatt. Jászai Mari — akinek Stróbl mintázta mellszobra az alkalmi parasztszínház előtt állott — maga is sokszor volt látogatója ennek a különös színháznak, amelynek eszméjét a világcsavargó úri író Oberammergauból hozta-leste el, de álmodozóan elképzelt magyarságeszményének gyakorlati bizonyítására szervezte létre. Azt hitte, „ha minden birtokos gyermekének fogja tekinteni munkáját, bérlőjét, ha annak szellemi és anyagi gyarapodásával törődni fog, akkor azok a bérlők, munkások is úgy fognak birtokosaikra feltekinteni, mint édesatyjukra, kiket becsülni, tisztelni fognak”. Jósággal nem lehet megállítani történelmi folyamatokat! A méltányosság és a belátás, a nagyvonalú jószívűség nem fordítja meg a világ sorát! Egyetlen műkedvelő színigazgató nem csinál nyarat! Justh színháza, népbarátsága mégis vonzóbb zabáló-nagyivó, csak altesttel gondolkodó, elbutult osztályostársai magatartásánál. Justh Zsigmond parasztszínházával színháztörténetünk nem sokat bajlódott. Nem tartotta annyira fontosnak, mint az Esterházyak, Bestetichek, Grassalkovichok száz évvel korábbi kastélyszínházait. Dr. Papp János vezetésével egy maroknyi művelt csoport Békésben sorra adja ki Knerék elegánsan szálkás betűivel, bordázott papíron a Bibliotheca Bekesiensis, a békési könyvtár kötetecskéit. A békéscsabai Rózsa Ferenc gimnázium és a nyomdaipari szakiskola tanárai és tanítványai az orosházi városi tanáccsal közösen megyéjük igazi értékeit veszik számba és gyarapítják egyben nemzeti kincseinket is. Beck Zoltán értő válogatása Justh vallomásaiból, újságcikkekből, az író barátnő Czóbel Minka halottsiratásából köt irodalmi koszorút egy későn jött, korán ellobbant tehetség sírjára. Szabó Ferenc kurta tanulmánya értékes adatokkal szolgál, ezeket a hajdani színháznak az ötvenes évek derekán még élő szemtanúitól és részvevőitől vette fel. Elek László az íróról mutatja föl értékelését, de a hírlapi tudósítások, gyászjelentések mellett az erős drámai tehetségű Justh három népies ízű jelenetét, Sardousan kiélezett népszínmű villanását is kötetbe sorolta a szerkesztő. Szép kiadvány a Justh Zsigmond parasztszínháza című karcsú könyv. Szép formájában is, tartalmában is. Nem a túlpüffesztett helyi öntudat nyomatott ki nagy költségen vélt értékeket, hanem az igazi kincsekre büszke, azokat elkallódni nem engedő, értő vigyázás tette közzé ezeket az írásokat. Talán-talán túlságosan szerényen ötszáz példányban, nem remélve szélesebb érdeklődést, pedig e könyv megérdemli a közfigyelmet tartózkodó finomságival, nemes okosságával, ahogyan nemzeti értékekről tudósít. M. G. P. MARTYN FE Művészeti albumaink között két szélső esettel találkozni: az egyik mestert szuggeráló, a másik mestert kárpótoló. Úgy érzem, az elsőnél az elegáns borító, a gyönyörű papír, a tökéletes nyomdatechnika nagyobbnak tünteti fel a művészt, mint amilyen. A másik valódi mesterekről jelenik meg, amely a szép kiállítással kárpótol azért, hogy a művek elismerése után nagy késéssel jelenik meg az album. Martyn Ferenc új mappája egyikhez se sorolható. Nem mintha nem volna váltig adóssága közvéleményünknek és a könyvkiadásunknak az egyszer határtalan lelkesedéssel felfedezett, máskor határtalan figyelmetlenséggel megint számításon kívül hagyott mester iránt. De ha a hosszú hallgatások és a hirtelen újrafelfedezések változékonyságában adósai vagyunk is önmagunknak Martyn műveinek népszerűsítésével, ez a húsz grafikai lap, ez a Petőfi olvasása közben című mappa mégiscsak időben érkezett. Nem pontosan persze, mert azért csak megvárta a Petőfi-év legeslegvégét mire a nyomdába került, de a hazai szokásokhoz képest mégiscsak időben adta közre a Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalata. Martyn Ferenc ugyanis most olvasta újra Petőfit. És most, fél évszázados életmű tapasztalataival, a Don Quijote-, Joyce- és Berzsenyi-rajzok után fogott hozzá Petőfi illusztrálásához. Mesteri eredménnyel. Mert száz esztendő egymás sarkára hágó Petőfi-rajzai után nemcsak Petőfi megillusztrálásához, már az újabb illusztrációk méltatásához is némi bátorság szükségeltetik, s jó ok a kritikusnak, hogy a kampány után nyilvánosság elé álljon újabb, a legújabbaknál is újabb Petőfi-ciklus méltatásával. A jó ok, Martyn nagy mesterekre jellemző természetessége. Az ok: Martyn megfoghatatlan egyszerűsége. Petőfi bonyolultságát értelmező világossága. Martyn ugyanis azon kevesek közé tartozott, akik nem akarták „most megmutatni”. Martyn csak megmutatta. Túloldalán lévén minden absztrakt, szürreális, konstruktív, figuratív és nonfiguratív acsarkodásnak, fogta a tollát, és szíve-esze szerint csinált húsz nagyszerű rajzot tizenegy Petőfi-vershez. Azzal a magabiztossággal, amellyel csak a minden absztrakt, szürreális, figuratív és nonfiguratív acsarkodáson túllévő bölcsek lehetnek magabiztosak. Az eleven szellemű bölcsek, akiknek már nincs félnivalójuk a közhelyektől. Akiknek a kezén a közhelytéma is remekműhöz szolgál apropóként. Martyn A négyökrös szekér én a négy ökör lassacskán ballag és választanak maguknak csillagot. A tintásüvegén kifoly a tinta, foltja megmarad, s Martyn rajzán csapot, papot, mindent felejt Csokonai Vitéz Mihály. Tehetik, mert ezeket a százszor megrajzolt, ezerszer megismételt alakokat és szituációkat így még valóban nem rajzolta meg senki. A tollvonások. Martyn híres, kápráztatóan sűrűsöd,-ritkuló, foszlós ködből kemény tárgyakká tömörülő vonalai olyan áhítatkeltően finomak és azonosulók, hogy már-már azt gyanítanánk: a stílushűség kedvéért hasított lúdtollat mártott a tintába, s a tintája is reformkori feketéből öregedett múzeumi barnára. A kompozíciók pedig olyan tisztán szerkesztett, életteli rendbe rendeződnek, hogy a nagy magyar klasszicista grafika tudatos utódainak tekintenénk őket — ha nem tudnánk, hogy a grafikában sajnos nem volt nagy magyar klasszicizmus. Ha lett volna, most öszszehasonlító elemzést végezhetnénk, miként őrzi-haladja meg Martyn példaképeit. S megállapíthatnánk, hogy például A tintásüveg szövedékes áttekinthetőségében a múlt századi rajzlobogás ellenére nagyon is e századi, határozott konstruktív tanulságok bujkálnak, hogy az Arany Lacinak tüllfinom előadásmódja olyan perdítő lendülettel fonja össze a felnőttet és a gyereket, ahogyan csak a szürreális plasztika absztrakt ága mert tömegeket érvénybe sodorni. Egyszóval megállapíthatnánk újra, amit már régen tudunk: hogy Martyn igenis saját avantgardista munkásságának tapasztalataival tud lefegyverzően áttekinthető, hamvasan tiszta és hiteles maradni, petőfis — groteszket, pátoszost, megrendítőt és ironikust egyesítő petőfis — egyszerűségű lenni. Még egy tanulsága van ennek a sorozatnak: Martyn művészettörténeti előzményeket teremt utólag. Már a Berzsenyi-sorozatot nézve észre kellett volna vennünk azt, amit a Petőfi nyilvánvalóvá tesz: Martyn valami hasonló gyönyörűséges és ironikus történethamisítást végez a magyar biedermeierrel, mint Weöres Sándor. A szándék, a gyakorlat más, sokkal kevesebb a valóságos örökség is, amire hivatkozhat — de az alkotó technika azonos. Az avantgárd vonzalmairól ismert művész soha nem létezett múlt századi értékeket fedez fel és nem létező, vagy úgyszólván nem létező hagyományokra támaszkodik. Martyn mintha egy sosemvolt magyar Daumier-t ébresztene rajzaiban. És különös módon: attól, hogy támaszkodik rájuk, a nem létező hagyományok létezni kezdenek. RÓZSA GYULA BENC PETŐFIT OLVASOTT Gleb Gorbovszkij: Neruda hullámai Mikor a földgolyón még nem voltak szavak, s villámtól gyűlt a fény az éji tereken, az élet otthonában, minden part alatt már ott dübörgött a hullámok éneke! Csak a nap, s a vörös protuberanciák játszottak, hulltak izzó körök, a költészet jövendő, ritmikus tánca már előbukva keringett hegyek, öblök fölött! A poézis talán még nem testbe öltözött, nem formált fájdalomból, ábrándból tiszta képet, de amit a természet egységbe ötvözött, abban már Neruda fenséges fénye égett... És élt az óceán, remegtetve a költő sok ablakfény-szemü, világnyi otthonát, s a fény, e csillagos, a távokat betöltő, mégis az űrbe kéklő földanyát fonta át! ... Neruda kövecses partjain sose voltam. Nem tudom, kik, hová rejtették el a testét, de hullámaitól — oda-visszacsapódnak — örökre hangosak a nappalok, az estéit. HAVAS ERVIN fordítása BOGNÁR ZOLTÁN LINÓLEUM METSZETE Műhelybeszélgetés Fekete Sándorral Fekete Sándor író és irodalomtörténész. Egyik tevékenysége sem kevésbé fontos a másiknál, egyik a másikától elválaszthatatlan. De a terveket és a készülő munkákat illetően mégis ketté kell választanunk a két területet, a csak „választottat” és a már „hivatalit”. — Nem csupán hivatali kötelességből, szívem szerint is fő munkám jelenleg Petőfi Sándor életrajzának II. kötete. Itt nehezebb dolgom van, mint az első könyvnél, mert most már nem egy leendő zsenivel, hanem a kész nagy költővel és a kivételes forradalmárral kell foglalkoznom. Különösen nehéz a forradalmár világnézetének megrajzolása, mert szeretnék elkerülni minden egyszerűsítő képletet. — A szépírói munka területén milyen tervei vannak a közeli jövőre, mi készült már esetleg el? — Most végzem az utolsó simításokat Lilla és az oroszlán két farka című komédiámon, amely a Vidám Színpad áprilisi bemutatója lesz. Pesten játszott eddigi színpadi kísérleteimtől eltérően, ezúttal semmiféle „formabontásra” nem vállalkozom, hagyományos szerkesztésű háromfelvonásos vígjáték keretei közt zajlik a mai cselekmény. Hadd említsem meg harmadik fő munkámat — a napokban adom le a Magvetőnek a Folyosói Szümpozion folytatását, a Távvezérlő kalauz című beszélgetés- és cikksorozatot, mely a magyarságtudat egykét időszerűnek vélt problémáját tárgyalja. A Tervnek sem kevés az, amiről eddig beszélt, hát még munkának! Van-e valami titka ennek a megfeszített tevékenységnek? — Aránylag gyorsan és sokat írok, sok a félig kész munkám. Ha azután „rendelést” kapok, és 6—8 nap múlva szállítok, mondjuk egy darabot, azt hihetik rólam a megbízók, hogy boszorkányosan dolgozom, holott valójában egy évek óta alakítgatott témának csupán utolsó simításait végeztem gyorsan, a szó fizikai értelmében vett leírást. Több ilyen félig kidolgozott színdarab van a tarsolyomban, hogy csak a legkedvesebbet említsem — régóta tervezek egy ellenállási drámát. Életem nagy szerencséje és meghatározó élménye, hogy Miskolcon részt vehettem az ellenállási mozgalomban. Ha vállalkozó színházat találnék, a nyári szünetben — mert munkával szeretek pihenni — ezt a darabot írnám meg a legszívesebben. — Ez a sokirányú, sokműfajú tevékenység nemcsak tapasztalatokat jelenthet, veszélyeket is rejthet — a külső szemlélő szerint legalább. — Alkatomnál fogva nehezen viselem el az egyhangúságot, mondanivalóm egyébként sem fejezhető ki egyetlen műfajban. Nem félek attól, hogy a Vidám Színpadon kompromittálom irodalomtörténészi munkámat. Egy filológiai munkának vagy nincs értéke, s akkor a szerző legilledelmesebb és legméltóságteljesebb viselkedése sem fogja ezt a könyvet felemelni, vagy van értéke, s akkor a szerző akár sanzonokat is énekelhet egy bárban, attól sem omolhat össze tudósi tekintélye — csak a sémákat kedvelő emberek szemében. Egyébként az az igazság, hogy színpadi, s általában gyanús műfajú szépírói kísérleteim nem kirándulások egy számomra idegen területre, hanem ifjúkori törekvéseim folytatásai 1945 tavaszán versesfüzetekkel és színdarabbal kezdtem pályámat, sőt huszonegy éves koromban pár esztendei bölcsészeti egyetemistáskodás után a Színművészeti Főiskola rendezői szakára léptem át, innen azonban a hadsereghez vezényeltek, oktatni egy katonaakadémiára, majd mégis egy kétéves iskolán teoretikusnak képeztek, hogy azután újságíró legyek — és így tovább ... — ön gyakran részese, pontosabban aktív részvevője különböző jellegű vitáknak, olykor éles disputáknak. Hajlama készteti erre,, vagy meggyőződéséből következik? — Szívesen visszaütök, ha úgy adódik, az is előfordulhat, hogy az illemszabályokat sértve kritikusaimmal is feleselek. Mindebben azonban az a meggyőződésem vezet, hogy az értelmes, igaz szónak mindig van bizonyos esélye az érdekek szülte elfogultságokkal szemben. Napjainkban divat elfordulni a rációtól, újra keletje van a mítosznak. Én is tudom persze, hogy a felvilágosítók észkultuszában milyen nagy adag naivitás rejtezett, kedves mesterem mégis az a Voltaire, aki egy életen át minden műfajban az értelem ellenségeit csúfolta. BÁNYAI GÁBOR