Népszabadság, 1974. július (32. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-28 / 175. szám
NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Mi minden történik X Orbán Emőék megint felfedeztek egy zugot az országban, ahol valami különös történik. Filmre vették, riportba örökítették a kuriózumot. Ebben még nem lenne semmi említésre méltó, jó szimat kell hozzá, némi mozgékonyság, újságírói készség és technikai felszerelés. Érdekes dolgokat találni nem ördöngösség a riporteri szakmában. A téma nemcsak az utcán, a falusi határban is ott hever. Meglelni még nem művészet. Értelmezése már az lehet. Mint ahogy jelen esetben néhány hangulatos képsorból és a hozzá fűzött — szinte már költői, s ezen belül szelíden ironizáló — megjegyzésekből művészi értékű helyzetjelentés kerekedett ki. » Külsőségeiben meglehetősen egzotikus esemény a Csatkai búcsú. Kegyhely és cigánytalálkozó. Áhítat és mulatság sajátos együttélése. A riport azt derítette fel, hogyan zajlik egy ilyen sajátos népünnepély a huszadik század harmadik harmadában. Vagyis a furcsaságban megkereste azokat a jegyeket, amelyek tipikusan maivá változtatják át az egészet. A hagyományápolók egy része bérelt autóbuszokon érkezik. A cigány nemzetségfő munkaviszonyát tekintve segédmunkás. Két téesz látja el földi javakkal az ünneplőket és az általuk vonzott kíváncsiak tömegét. Negyvenezer üveg sört szállítottak a helyszínre, s úgy látszott, nem hiába. Prédikációjában a pap üdvös haladásként emlékezett meg a televízióról, hozzátéve némi rosszmájúsággal: „pláne, ha jó műsorokat latba ütünk”. Tizenhat holdat biztosít a téesz a búcsúra érkezők és autóik számára. Búcsú címén és ürügyén mi minden ment végbe — sóhajtott fel a riporter. Ez a sok minden fél órára sűrűsödött a filmben. Kettős tanulságul. Egyik az, hogy a hagyományok biztonságában, kialakult rendjében jól érzik magukat az emberek, függetlenül attól, ki mennyire hisz eredeti jelentésében. A szertartásos ismétlődéseikben az örökkévalósággal kacérkodnak, így volt, s így lesz továbbra is. Fontos az ügy, az összetartás, aközös szokás nemzedékeken keresztül. A személyeiben változó, mégis halhatatlan közösség. Másrészt az is tanulságul szolgált, hogy megfigyelhettük a hagyományok korszerűsödését még itt is. Egyelőre mintha csak a keretek és a kulisszák változnának. Autók, tv, tsz. A burok felől azonban kétségtelenül új elemeket présel az élet évszázadosan zárt hitekbe és hiedelmekbe. Ki tudja, száz vagy kétszáz esztendő múlva nem válik-e hagyománnyá, hogy a társas és egyéni repülőeszközök divatjával vetélkedve régimódi motorizált határokon utazzanak a népek Csatkára — holmi autóbuszokon. Esetleg az akkori falu tanácselnöke mai ruházatba celebrál egy közgyűlést. Megmosolyogtató jóslás, elismerem. De gondoljuk csak meg, mi minden formálódott az elvont ünnepélyességgé, ami valaha gyakorlati célokat szolgált. Magyarázattal tartozom még Urbán Ernő nevének gyűjtőnévként való használata miatt cikkem első mondatában. Az egyszerűség kedvéért írtam így. Urbán Ernőt riportútjaira Szűcs László rendező és Janovics Sándor operatőr szokta elkísérni. Jól összeszoktak munka közben. Filmjeiket felismerhető jegyek márkája vádi. Most a megszokott minőséghez ragaszkodva újszerűen közelítettek témájukhoz: életképekkel, hangulatrögzítéssel operáltak. Impreszsziót adtak a csatkai búcsú forgatagáról. Nem voltak harcosak, rendcsiinálók, mint korábban. Inkább csak szemlélődtek, tűnődtek. Hogy mégis filozófiai mélységekig jutottak el, az már önmagában is feltételezi életismeretüket a múlt és a jövő felé egyaránt. JOVÁNOVICS MIKLÓS Tornai József: Valamikor Valamikor játszott nekem, játszott valamit a zongorán, valamikor, nem tudom már, mikor, megszólított a zongorán, megszólított, vallott, hívott, ajándékokkal rakott teles utakra, vizeken túli utakra, magamon túli utakra valamikor húzott, hívott, táncolt, átváltozott velem s forró, nagykelyhű virág lettem, isten gyökerén nyíló virág az idő elindulása előtt, régen, tapasztalás előtt, a kín, a sorvadás előtt, valamikor, nem tudom már, mikor, ki volt, ki volt és hova lett, hangja, parázslása hova lett, nehéz szirmaim hova lettek, miért van ilyen csönd és csönd? Maria Béla ■ Miért nem lehet? Nem az öregség, nem a vég: a fagyélet, a fagyhalál repeszti azok szívét, kik küzdtek a jó oldalán. A köd és a hóhér közöny keseríti az éveket. Hogy a hónapba öltözzön mondd, miért nem lehet? NAGY SÁNDOR ZOLTÁN METSZETE HÁMOS GYÖRGY: AZ ÖREGASSZONY MEGINT MEGHALT A színész halála másféle halál, mint bármilyen nevezetes emberé: költőé, tudósé vagy államférfié. Emezeknél megrendülünk, nyugtalanságot érzünk, hogy megváltozott valami a világban, s lesz-e, aki a helyükre áll. A színész halála egyszerűbb és közelibb, mint egy nagyon kedves ismerősé, akivel életünk hosszabb-rövidebb szakaszát együtt töltöttük, hetenként találkoztunk vele, ismertük gesztusait, hangjának árnyalatait, grimaszait, nevetését, reakcióit. A színész halála azért is annyira meghökkentő, mert ismeretségünk idején már többször is meghalt, többször is megsirattuk vagy éppen elégtételt éreztünk halálában, de mindig tudtuk: akár a sors könyörtelensége vagy igazságtevése vetett véget életének — a felvonás végén megjelenik a függöny előtt és megköszöni a tapsot. A színészt — e rendületlen feltámadásai következtében — tudatunk mélyén tulajdonképpen halhatatlannak tartjuk, s ezért érzünk keserűséget és méltatlankodást, ha éppen úgy hal meg, mint más nevezetes ember: ugyanolyan makacsul és viszszavonhatatlanul. Továbbá, a színész halála, intellektuális tömegszerencsétlenség is: igen sokan halnak meg vele együtt, akiket fiatal korunk óta szerettünk vagy csak később zártunk a szívünkbe, mint most is, Darvas Lilivel a Júliák, a Mária királynők, az édesen ravasz Delilák, Schiller Stuart Máriája, Molnár Ferenc hercegnői és színésznői vagy Déry Tibor öregasszonya. És még mennyien, mennyien. A szerepeket átveszik más színésznők (már amelyek egyáltalán átvehetők), de azok már más Júliák, más Orleans-i Szüzek, más Gertrúd királynők. Színpadi lényük, egyéniségük valamilyen fontos vonása annyira egybefonósodott alakítójával, hogy a színész halálával elhomályosodnak vagy megváltoznak, mint ahogy a Campanella sem igazi La Campanella többé Paganini halála óta, s A néma levente Zillája — bármilyen zseniálisan formálják meg újra és újra —, Bajor Gizivel megtért a visszatérhetetlenek közé. Nem láthattam, hiszen már odakint játszotta, mivé formálta Darvas Lili a német és amerikai színpadokon Hamlet ■ anyját (akik látták, emlegetik, hogy a tragédia központjává tette). De láttam, milyen bibliai csodával hívta elő sírjából a csodálatos matrónát, az öregasszonyt, Déry Tibor édesanyját, megrendítve a fél világot (Makk Károly—Déry Tibor Szerelem című filmjében) az anyai szeretetnek — a világművészetben páratlan — humorral emberesített tragédiájával. S megmutatva az írónak — fényképnél, hangszalagnál, krónikánál hűségesebben —, milyen volt az anyja haldoklásának méltóságos és ravaszkodó hónapjaiban (az elmúlást és a valóságot egyaránt kijátszva) s halálának pillanatában. E kilencvenöt évet sűrítő, rövid és teljes életben, amikor fiú nem lehetett mellette. Nem nekrológot írok Darvas Liliről, talán látható is már. Távoli halála felbolygatta bennem mindazt, amit a színészekről s különösen a magyar színészekről már elmondtam néha, s oly sokszor el akartam mondani. Nemcsak tőle búcsúzom, s egyáltalán nem könynyek között, inkább zavart mosollyal, mint egy elutazótól az, aki várja már a maga vonatát. Csak éppen vele csordult túl a pohár annyi nagyszerű színészünk felfoghatatlanul gyors távozása után. S miért éppen vele? — kérdezhetik —, aki majdnem harmincöt éve főként távoli színpadokon játszik? Éppen, mert annyira itthon maradt a többiekkel, hibátlanul beszélt és játszott németül, angolul, de a legszebben mégis magyarul. Azok közé tartozott, akik az első történelmi pillanatban, melyben hosszú évtizedek görcsei oldódtak s körülnézhettünk végre a világban: ki tartozik hozzánk — már itt is termett, nagy művészeinkkel, tudósainkkal, filozófusainkkal együtt, eleven emlékeikkel, hazaérkezésük palástolhatatlan örömével s ragyogó tisztán megőrzött nyelvükkel mélyebbet és rejtélyesebbet mondva el a hazáról sok nehéz vitánál. (Közülük a világ egyik legnagyobb matematikusa, a 81 éves Lánczos Kornél — akit fél éve láthattunk a televízióban — ötven év távollétét itt piheni ki — kívánságára — a Farkasréti temetőben.) Darvas Lili New Yorkban halt meg ■(Molnár Ferenc özvegyeként), de az utolsó nagy szerepek emlékei Budapesthez kötötték. A Szerelem forgatása után még kétszer láthattuk idehaza: a Madách Színház Olympia előadásán újra meghódította régi hódolóit, s újakat szerzett melléjük, akik kontrollálhatták az apák (és anyák) emlékeit. A televízióban pedig még milliók láthatták „utoljára". (Biztosan megismétlik majd). Nem tudom, hányan fejtették meg akkor, mi volt olyan elragadó Darvas Lili és Vitray Tamás egyszerű beszélgetésében. Számomra az, hogy aki a legmodernebb színházak világából érkezett, milyen ártatlanul csodálkozott az új színészi módszerekről, az új játékstílusról faggató kérdéseken. „Meg kell tanulni a mesterséget, s mikor már mindent tudunk róla, amit megtanulni lehetséges, lehetőleg — elfelejteni. Hogy minél jobban felragyogjon — ha érdemes rá — az egyéniség.” Ennek ragyogásában ismertük őt meg — másodszor — és végleg. Hiszen — színészhez méltóan — utoljára itt halt meg Budapesten, egy remekmű csodálatos szerepében kilencvenhárom évesen. Húsz évvel idősebben, mint most New Yorkban. A jó irodalom olyan a színésznek, mint a gondviselés. De néha izgalmasabb annál. Műhelybeszélgetés Darvas Ivánnal Nemrégiben érkezett haza salzburgi vendégjátékáról Darvas Iván, a Vígszínház kitűnő színművésze. Erről és a múlt évad színészi munkájáról kérdez■ tak először. — Bár nem szeretek panaszkodni, hadd kezdjem azzal: nagyon fárasztó évadom volt. Két premierem volt: az egyik közülük — Moliére darabjában, a Nők iskolájában Arnolf szerepe — ráadásul még váratlanul is ért, hiszen eredetileg nem rám osztották, csak egyik kollégám megbetegedése miatt ugrottam be. De egyébként a színházon kívül is elég zűrzavaros évem volt, gondolva a betegségtől a sok külső munkán át számtalan tényezőre , vártra és váratlanra egyaránt. Különösen a televízióban kaptam sok és néha nagyon szép és megtisztelő feladatot: elsőnek a számomra legizgalmasabbat, a Dosztojevszkij Hasonmásából készült tévéjátékot említeném, ami igen komoly színészi erőpróba volt. De érdekes feladatot kaptam az Aranyborjúban is. Ami ismét csak a színházi munkámat illeti: két találkozásom is lehetett Csehovval. Itthon — ez volt a második premierem idén — a Cseresznyéskert egyik nagyszerű szerepe várt, míg a salzburgi Landestheater színpadán a Három nővér Versinyinjét játszottam el, összegezve azt mondhatnám, inkább fárasztó, mint gazdag és sikeres volt a múlt évad számomra. Visszatérve a kérdésére, illetve a salzburgi vendégjátékra: tulajdonképpen ez állandó utazást, s nem folyamatos vendégjátékot jelentett, hiszen hat bérletes előadásról volt szó. Nem az én dolgom, hogy véleményt mondjak erről az előadásról, talán nem is szép dolog, ha ezt teszem. Annyit azonban hadd mondjak el: én nem tartottam jó produkciónak — igaz, ebben közrejátszhat az is, hogy elfogultan összevetem az itthoni előadással, melyet feltétlenül jobbnak, szellemesebbnek érzek. Ismétlem: ez az én benyomásom, nem a kritikák véleménye. — Színészekkel beszélgetve mindig vissza-visszatérnek bizonyos kérdések. Egyet — az egyes színésztípusok beskatulyázását — hadd említsek meg most is?! — Kívülről nézve bizonyosan lehet, s nem is nagy fáradsággal, különféle beosztásokat, skatulyákat készíteni, s ennek alapján osztályozni, minősíteni. Annál is inkább, mert mindenkinek megvannak a maga egyéni jellemzői, s ezek némelyike nyilván egyezhet másokéval is. Harminc év után nyilván nálam is kijegecesedtek olyan vonások, melyeket sokan jellegzetesnek éreznek, s amelynek segítségével ide vagy oda be tudnak sorolni. Minden színész úgy van azonban egy-egy új szereppel, hogy azt vadidegennek érzi, próbál ismerkedni vele, alkalmazkodni hozzá, kidolgozni. Azután az már nem véletlen, hogy az előadás után a néző ezt X. Y. sajátjának érzi, esetleg olyannyira, mintha a szerepet szabta volna magára a színész, s nem fordítva. De mondom, ez természetes, hiszen én például, sajnos, vagy hál’ istennek nem látom saját magamat ... Mondanék egy példát, remélem nem tűnik szerénytelennek: ha meghallgatunk egy oratóriumot vagy szimfóniát, s nem tudjuk is pontosan, hogy ki a szerzője, a stílusjegyek alapján bátran következtethetünk. Színésztípusokról szólván gyakran előkerül az eszköztelenség fogalma is. Ezt egyszerűen badarságnak és legendának tartom. Hiszen minden színész sok eszközzel rendelkezik: a testével, a hangjával, a mozdulataival stb. Amit eszköztelenségnek hisznek, az legföljebb az eszközökkel való spórolás, az eszközök eleganciája inkább: sokszor többet jelent egyetlen apró gesztus, mint egy hatalmas és eltúlzott póz. Az „igazi” eszköztelenség az, ha valaki be sem jön a színpadra... De az eszközökkel jól bánni: ez egy-egy alakítás fokmérője is lehet. Ez csak akkor lehetséges, ha a színész minden eszköznek abszolút a birtokában van. — És végezetül a szokványos kérdés: mire készül a jövő évadban? — Erről még szinte nem is tudok beszélni. Annyi már bizonyos, hogy először Antoniust játszom Shakespeare drámájában. Egyelőre erről az az egy élményem van, hogy 28 éve láttam a darabot, s azóta bele sem néztem. Nehéz feladat lesz, a szó legszebb értelmében, nagy várakozással tekintek a szerep, s a Vámos Lászlóval való — hosszú idő után újbóli — közös munka elé. BÁNYAI GÁBOR