Népszabadság, 1978. február (36. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-14 / 38. szám
1978. február 14., kedd Végső biírú Marisa Istvántól Hétfőn a Farkasréti temetőben vettek végső búcsút Marisa István érdemes művész, kétszeres Munkácsy-díjas szobrásztól barátai, pályatársai, tisztelői és családjának tagjai. Koszorúkkal övezett ravatalánál elsőként — a Kulturális Minisztérium nevében — Csorba Géza osztályvezető mondott búcsúztatót: „Halála pótolhatatlan vesztesége az egész magyar művészetnek. Munkássága az igaz emberség és a szépségben, igazságban kibontakozó magas rendű művészi alkotás elválaszthatatlan egységét testesítette meg.” A művésztársak, a Képzőés Iparművész Szövetség és a Művészeti Dolgozók Szakszervezete nevében Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke, majd pedig Somogyi János festőművész búcsúzott az elhunyttól, akinek sírját elborították a kegyelet és a megemlékezés virágai. (MTI) Megnyílt a X magyar játékfilmszemle Hétfőn Pécsett megnyílt a város országos kulturális eseménye, a X. magyar játékfilmszemle. A macsekaljai város ünnepi külsővel fogadta a szemle hazai és külföldi vendégeit, rendezőket, művészeket, írókat, filmesztétákat, filmszakembereket és a kulturális élet képviselőit. A nyitóelőadás este 7 órakor zajlott le a Petőfi Filmszínházban a megye és a város vezetőinek jelenlétében. A rendező szervek nevében Szabó B. István, a Kulturális Minisztérium filmfőigazgatóságának vezetője nyitotta meg a szemlét. Ez az esemény, mint hangoztatta, a magyar filmművészet belsőéletének ideológiai, esztétikai kérdéseivel, a számvetéssel és az előre tekintéssel foglalkozó rendszeres és jelentős fóruma. A mostani szemlén az 1977-es év teljes játékfilm-termését — 24 magyar filmet — vonultatják fel, amelyek közül 11-et ősbemutatóként vetítenek. Ezen kívül speciális műsorok — a Balázs Béla stúdió alkotásai, valamint a Filmművészeti Főiskola hallgatóinak filmjei — segítik elő egy esztendő teljes hazai filmtermésének megismerését, értékelését. A megnyitó után Fábri Zoltán Magyarok című filmjét vetítették. A hét további napjain reggeltől késő éjszakáig egymást érik a programok. Itt tartják hat új külföldi film bemutatóját is, a szakmai tanácsadásokon szó lesz majd a stúdió-műhelymunka időszerű kérdéseiről, a magyar filmek forgalmazásáról, közönségkapcsolatairól, az 1977-es filmtermés ideológiai és esztétikai karakteréről és minőségéről. Négy új magyar filmről rendeznek közönség-művész találkozót. A Fegyveres Erők Klubjában a szemle ideje alatt a magyar film 30 évét reprezentáló plakátkiállítás látható. Kiegészítő program a színinövendékek vendégszereplése: harmadéves hallgatók két előadást tartanak a pécsi Nemzeti Színházban. A filmszemle idején a Pécsi Balett ismét bemutatja Balett ’77 című műsorát, a székesegyházban orgonahangverseny lesz, s egész héten át várják a szemle részvevőit Pécs országos hírű múzeumai és kiállításai. Közgazdászokat is képeznek Szegeden A Közgazdasági Társaság Csongrád megyei szervezete még tavaly felmérést készített, amelyből kiderült, hogy a vállalatoknak és a szövetkezeteknek 1990-ig a jelenleginél 31 százalékkal több közgazdászra lesz szükségük. Ez indokolta azt, hogy új tudományággal gyarapodjék a felsőfokú oktatás Szegeden. Ebben a hónapban kezdte meg működését a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem kihelyezett tagozata a városban; egyelőre esti tagozatos rendszerben 29 közgazdászjelölt tanul. NÉPSZABADSÁG A RÁDIÓ MELLETT I 1—I 1—Z 11 DUBLŐRÖK. A Zsebrádiószínházban bemutatott Lánc, lánc, eszterlánc... szerzője, Paul Everac nem francia (amint feltehetően sokan hitték), hanem román, valódi nevén Petre Constantinescu; hazájában egyébként az idősebb generációhoz tartozó népszerű, termékeny drámaíró. Egyik színműve — az Egyszerű véletlenek — könyvalakban is megjelent magyarul. A Lánc, lánc... első perceiben sokkoló, „kemény” színház hatása alá kerülünk, egy talányos helyzettel kötik le figyelmünket, hogy később — a darab groteszkbe, sőt abszurdba való áthajlása után — egy újabb fordulattal, kettős szerelmi bonyodalom közepébe csöppenjünk. De csak allegorikus értelemben! A két főszereplő sorsa és érzelmi kötődése azoknak életét és tragikumát világítja meg, akiknek segítségével mások — náluknál talán kevésbé értékesek — csinálnak karriert, és sütkéreznek a dicsőség, az elismerés fényében. A sikeremberek rájuk támaszkodnak, az ő képességeiket sajátítják ki maguknak ... És a darab két „kifosztottja” természetesen egymást gyötri, a gyötrelmüket okozó helyett, mindegyikük a másikon pofozza le (!!) dühét, jóllehet közeledhetnének egymáshoz, kölcsönösen feloldhatnák görcsüket, ha — kihasználtságuk felismerése ellenére — nem lennének szintén a látszatértékek rabjai... Ezért maradnak reménytelenül „dublőrök”, mert már képtelenek többet látni sorstársukban, mint pótlékot. Elég mély — bár sok szempontból vitatható — gondolattal zsonglőrködik itt Everac, és még az a szerencse is éri, hogy Varga Géza rendezése, valamint Csomós Mari és Szilágyi Tibor játéka pontos, dinamikus stílusban tolmácsolja a kívánt tartalmat; csakhogy e tartalom felfogása a Pintért, Ionescót, Mrozeket kevéssé ismerők számára, a nálunk még szokatlan forma miatt némi nehézségekbe ütközik. S ha mégsem, a téma egyoldalú megközelítése ejtheti zavarba a hallgatót. VALÓBAN „NŐI” ÜGY? Egy másik kishangjáték (Horváth Gitta: Este hét után) bevezetője — a túlzott hangoskodás, sürgésforgás miatt — inkább irritál, mint sokkal, de azért ebben is idejekorán „robban” az a töltet, mely a műfajban — hacsak nem „atmoszféradarabról” van szó — szinte dramaturgiai követelmény a kiélezéshez. Az új férjjelölt megérkezését eufórikus türelmetlenséggel váró elvált asszony vígságát lehervasztja, majd pánikba fordítja egy titokzatos telefonáló. A levakarhatatlan zaklatónak kilétére hamar fény derül, de vajon felbukkanása (azaz a „múlt” szorítása) nem torpedózza-e meg az új, boldogabb élet reményét? Ennek kifejtését ígéri a jelenet, de mást kapunk: a tolakodó főnök megérkezése után egy újabb — számunkra — rejtélyes telefonhívás zárja a művet. Talán egy másik, prédára éhes férfitől, egykori ismerőstől? Vagy — ami valószínűbb — a várva várt vőlegény sztornírozza az egész kapcsolatot ? Sem az egyik, sem a másik változat nem igazolja a műsorújság előzetesének ama állítását, hogy a rádiójáték a női kiszolgáltatottságról szól. Bizonyítani is fölösleges: a szerelmi zsarolás nincs nemhez kötve, a s váratlan szakítás sem férfimonopólium. Hát akkor mire véljük az egészet? Tán kiderült volna, ha az a bizonyos várt Miki szembesül az asszonyt üldöző főnökkel... JOGI TÜRELEMJÁTÉK. A kritikusok 1977. évi díját elnyerő Tanúvallomást tettem című, megrendítő dokumentum játékról (Kósa Judit) annak idején beszámoltunk, a díjban vele osztozó Telkemen az Erzsébet-hídról még nem. Szellemes és ironikus riport egy képtelennek tetsző huzavonáról, amit Oláh Gábor több felvonásra oszt (az ő találó kifejezésével élve: több felvonóra), amin ő maga is jóízűen elmulat. Lehet az egész esetet rosszul is hallgatni (vagyis félreérteni). Azok esnek ebbe a csapdába, akik a „telektulajdonos” zárszavait komolyan veszik — netalán a szerző véleményeként fogják fel. Úgymond: a szocialista törvényesség szelleméről. A szocialista törvényességnek az egész ügyhöz nincs köze. A józan logika adja kezünkbe a helyes megítélés kulcsát: ha azon a bizonyos telken álló házat nem bombázzák porig, az egész ingatlant, úgy ahogy van, a törvény értelmében államosítják. Tehát a telek tulajdonosának jogutóda nem kerülhet kedvezőbb helyzetbe azoknál, akiknek házát nem bombázták le, s az a telekkel együtt (kártérítés nélkül) az állam tulajdonába ment át. Enynyit erről, s ezt a valóságot pontosan észleli és érzi a jogutód fia, akinek derűs, jópofa közbeszólásai a helyére teszik az egész dolog „jelentőségét”. Oláh Gábor — e fiúval összhangban — nem perel, csak végigkíséri az illetékes szervek tanácstalanságát ama tény előtt, hogy a „házas” telkeket államosították, az üreseket nem. Az átpasszolgatás procedúrája, az adminisztratív hanyagságok elkendőzése, a tehetetlenség, mely egy — már nem létező — házépítő részvénytársaságot mesterségesen „életben tart”, ezek adják e jóízű dokumentumkomédia velejét s olykor ellenállhatatlan humorát. Hegedűs Tibor RÉGI MAGYAR OLVASÓKÖNYV címen jelent meg a Tankönyvkiadónál Kovács Sándor Iván kitűnő szemelvénygyűjteménye, amely az irodalmi régiséget példázza. Az antológia sürgető igénynek felel. Hosszú idő óta esedékes már a régi magyar irodalom és a közönség találkozása. Fél százada várakoztat magára, s immár szomjasak vagyunk, föl kell keresni a forrásokat. — Legutóbb Horváth János volt a mérték benne, hol vannak azok a források. Az ő tézisét vitatta a későbbi felfogás. Nemcsak az írott régiség, az íratlan is fontos, hanem fontosabb. Kovács Sándor Iván antológiája szintetikus megoldás ebben a feszültségben. írott és íratlan hagyomány közt nem ellenkezés van, hanem áthatás és kölcsönössség. A Régi magyar olvasókönyv az ősköltészettel kezdi, minthogy azonban annak csak a nyoma maradt, e nyomokat vetíti a kezdetekre, ahol a külső híradások körvonalazzák a teret és időt, melyben a messzi hátravetett nyomok életre mozdulhatnak. A történeti módszer korrektségével így alakul a hagyomány menete az újkori irodalomalapításig, Bessenyei fölléptéig, a nemzeti irodalmi tudat kialakulásáig. Ez az az irodalmi anyag és szemlélet, amelyet a mai magyarnak műveltsége részévé kell asszimilálnia, hogy meg ne szédítse a múlt mélységes kútja. Mert a jelek mutatják, hogy milyen könnyen szédül meg az ember a tájékozatlanságban. Nem szemrehányásként emlegetem ezt a tájékozatlanságot. A kollektív emlékezet is olyan, mint az egyes emberé. Nemcsak tanulni kell tudnunk, felejteni is. A változó világ nemcsak új tanulmányi feladatot jelent, a felejtés módját is változni sürgeti. Mást kell most felednünk, s a feledetteket újra kell tanulnunk.” JUSTH ZSIGMOND naplóját Halász Gábor adta ki 1941-ben. Most Kozocsa Sándor a Szépirodalminál újra publikálta, de megbővítette a Justh-levelekkel. Kozocsa utószava a naplót és a levelezést amolyan virtuális regénynek minősíti. Egyetértéssel nyugtázzuk ítéletét, s megtoldjuk avval, hogy ez a virtuális regény a szerző legjobb munkája, s a magyar arisztokrácia páratlan belső rajza. Minek az nekünk? — A napló egyik fele Justh párizsi idézését jegyzi, a másik a hazai — és mezei! — főrangúak intim világát festi igen kifinomult lélektani érzékkel. S az olvasó nem tudja eldönteni, vajon a párizsi irodalmi szalonok világát megismerni izgalmasabb, vagy mégis a kastélyokban jobb elidőzni — itthon? Amaz emennek távlata. Aki A MAGVETŐ ÉS A SZÉPIRODALMI közös vállalkozásának három újabb kötetét ajánlom végül az olvasó figyelmébe. Százkötetes antológiába foglalni harminc év irodalmi termésének reprezentatív anyagát, ez az elképzelés, amelynek nagyvonalúságát megbecsüljük. Az irodalomról való gondolkodást nálunk hol a sznobság, hol az előítélet teszi szűkkeblűvé. Hogy most az antológiában Hantos György szatirikus és humoros publicisztikai gyűjteményét látom, igazolva van ismét az elképzelés nagyvonalúsága. Mert nem a műfaj teszi az írást, s a publicisztika is lehet különb az elfogadott szépirodalmi műfajnál, mert az írás minősége számít. Goda Gábor Magányos utazása a másik a harmincas sorozatban. Tóth Flórián vallomása az útirajzba rejtett személyesség benyomását teszi az olvasóra elébb, s igen kellemes a tempózás, ahogy az író előadása ringat. De aztán — még mielőtt elringatott volna! — fölserkent a rejtett közlendő. A termékeny magányt kereső Tóth Flórián egy kisváros fárasztó nyüzsgedelme közepébe sodródik, s addig-meddig, hogy ő veszti el azokat, akiket pedig egyáltalán nem akart megtalálni. És más íze lesz a magányának. A Ligur-tenger parti kisvárosban olyan magánnyal, idegenséggel találja szembe magát Tóth Flórián, hogy erről a körről végül visszavágyik oda, ahonnan elindult. Az élet különböző két minőségét mérte itt össze Goda Gábor: a kiszolgáltatottságot a közösségi védettséggel. Sarkadi Imre öt kisregényét olvashatjuk a harmadik aranyborítós kötetben. Valamennyi ismerőse az olvasónak. Színpadon, filmen láthatta többségét De egy kötetbe gyűjtve, együtt olvasva őket, úgy járunk, mint Karinthy novelláival. Lehetnek ezek az írások akár töredékesek is, mint ahogy némelyikük ebben a formában nem is befejezett, mégis hiánytalan az olvasói élmény. Ezek a kisregények a „hogyan éljünk?” kérdését feszegetik jóval előbb, mint ahogy ez a kérdés közgondolkodásunkban tudatossá lett. Szemlénk akaratlanul állított mérleget. Az egyik serpenyőben a régiség, a múlt értékei, a másikban a jelenkori irodaloméi, ahogy a véletlen kínálta. A mérleg nyelve egyensúlyban látszik. Bata Imre Z KÖNYVSZEMLÉI Fordításirodalmunknak csak gazdagságát szoktuk emlegetni, s ritkábban szólunk arról, hogy ennek a fordításözönnek van egy rétege, ami az eredeti alkotások bensőségével otthonos nyelvünkben. A középkori fordítások: nyelvünk szép megpróbáltatásai; Bornemisza Péter Magyar Elektrája nyelvi és szemléleti hevében hordja az eredeti nagyságot, és szüli a magyar drámát. De nemcsak a kezdeteket találjuk ilyennek. Arany János Arisztophanész- és Shakespeare-fordítása saját nyelvi lehetőség valóra váltása, meszsze több a fordításnál. Turgenyev is úgy visszhangzik magyarul, mintha idevalósi születésű volna. Babits Dantéja is többet kibír, mint a fordítások általában. Mert a fordítások elévülhetnek, de nem a magyar Arisztophanész, nem a magyar Dante. Hogy Károli Gáspár bibliáját ne is emlegessük. Ma sincs ez másképpen. Vannak világirodalmi szerzők, akik kívánkoznak irodalmunkba. WILLIAM FAULKNER is közéjük tartozik, pedig egyáltalán nem könnyű feladata a fordítónak. A sok hasznot hajtott Európa Kiadó Papp Zoltán és Szilágyi Tibor tolmácsolásában most a Tanyán című regényét adta közre, hogy a Snopesok családi krónikájával is megismerkedhessen a magyar olvasó. A színhelyet már ismerjük, hiszen Faulkner regényeiben mindig az észak-amerikai Délről van szó. Olyan világról, amihez foghatót nemigen találni Európában, talán csak a népvándorlás kóborlói találták itt a tájat olyan vadnak, mint a telepesek a magukét Faulkner regényeiben. A Tanyán azonban megtalálja a kapcsolatot a kelet-európai s benne a magyar epikával, meg a kelet-európai parasztregénnyel, mert minden különbözéssel együtt rokona egyik a másiknak. Faulkner pionírjai nem görnyednek a feudális-jobbágy tradíció súlya alatt, de nem is szab nekik törvényt a közösség. Nincs életforma-hagyományuk, csak a természet, a külső serkenti őket, s mindez az európai prefeudális életviszonyokra emlékeztet minket. Reymont Parasztosának, Móricz Barbarodénak mélyén parázslik olyan erő, mint Faulkner világában, csakhogy itt recseg-ropog az anyag a heves lángban. A Faulkner-epika elemi ereje az, hogy a külső természet megvallatja az emberi természetet, s a kettő között egyenlőségi jel van, ha pedig nincsen, akkor elpusztul az ember. A természettel birkózik az, s összessége kibírja. A győztes mégsem ez az összesség lesz, mint ahogy nem is a természet, hanem a másik ember. S ez a másik ember kegyetlenebbnek bizonyul, mint az eredeti külső természet. Faulkner művészete: Az ember győzelmét a természeten és bukását a másikkal szemben egyidejűleg szemlélteti. És ez a nyers, vad bonyodalom, az elbeszélés égő bozótja lángba borítja a magyar parasztregény szelídebb világát. Más is fényt vethet erre a szelídebb világra. Például a magyar művelődési hagyomány, amabban otthonos, emebbe a modern Európa levegőjét hozza. Tehetetlen, halálos világ a mezei kastélyok belseje, de aki ezt a tényt rögzíti, az nekünk tud megfontolni valót mondani. KARINTHY FRIGYES viszont nem tartozik a feledett klasszikusok közé. Legalábbis úgy vélekedünk felőle. Összegyűjtött műveinek sorozata diktálja, hogy mégsem ismerjük őt eléggé. Lehet, hogy olvastuk, de újra kell olvasnunk. Most a novellák két kötetét, a Jelbeszédet vehettük kezünkbe, s meggyőződhetünk a huszadik századi magyar novella nagyságáról és bőségéről. Elbeszélésgyűjteményt olvasni nehezebb, mint regényt. Ezt csak egyszer kell elkezdeni, aztán sodor, vagy letesszük. A novelláskötetben ahány novella, annyi kezdet. Nem így van ez Karinthynál. Két kötetben százhatvanöt elbeszélés, de akár ennyi fejezete egy jó sodrású regénynek, visz bennünket az író ereje. Karinthy novellisztikájának Urai egybefüggése van! A játék, a komikum, a fantasztikum és a lélektan eszközeivel teremtett világ mindig ugyanaz. A huszadik század magános emberének átható érzékenysége nevetéssel győzi a szomorúságot, értelemmel a nyomorúságot.