Népszabadság, 1978. február (36. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-14 / 38. szám

1978. február 14., kedd Végső biír­ú Marisa Istvántól Hétfőn a Farkasréti temetőben vettek végső búcsút Marisa István érdemes művész, kétszeres Mun­­kácsy-díjas szobrásztól barátai, pályatársai, tisztelői és családjá­nak tagjai. Koszorúkkal övezett ravatalánál elsőként — a Kultu­rális Minisztérium nevében — Csorba Géza osztályvezető mon­dott búcsúztatót: „Halála pótolha­tatlan vesztesége az egész magyar művészetnek. Munkássága az igaz emberség és a szépségben, igazságban kibontakozó magas rendű művészi alkotás elválaszt­hatat­lan egységét testesítette meg.” A művésztársak, a Képző­és Iparművész Szövetség és a Mű­vészeti Dolgozók Szakszervezete nevében Kiss István Kossut­h-dí­­jas szobrászművész, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövet­ségének elnöke, majd pedig So­mogyi János festőművész búcsú­zott az elhunyttól, akinek sírját elborították a kegyelet és a meg­emlékezés virágai. (MTI) Megnyílt a X magyar játékfilmszemle Hétfőn Pécsett megnyílt a vá­ros országos kulturális eseménye, a X. magyar játékfilmszemle. A macsekaljai város ünnepi külső­vel fogadta a szemle hazai és kül­földi vendégeit, rendezőket, mű­vészeket, írókat, filmesztétákat, filmszakembereket és a kulturá­lis élet képviselőit. A nyitóelő­adás este 7 órakor zajlott le a Petőfi Filmszínházban a megye és a város vezetőinek jelenlétében. A rendező szervek nevében Szabó B. István, a Kulturális Minisztérium filmfőigazgatóságának vezetője nyitotta meg a szemlét. Ez az ese­mény, mint hangoztatta, a ma­gyar filmművészet belső­­életének ideológiai, esztétikai kérdéseivel, a számvetéssel és az előre tekin­téssel foglalkozó rendszeres és je­lentős fóruma. A mostani szem­lén az 1977-es év teljes játékfilm-­­termését — 24 magyar filmet — vonultatják fel, amelyek közül 11-et ősbemutatóként vetítenek. Ezen kívül speciális műsorok — a Balázs Béla stúdió alkotásai, valamint a Filmművészeti Főisko­la hallgatóinak filmjei — segítik elő egy esztendő teljes hazai film­termésének megismerését, értéke­lését. A megnyitó után Fábri Zoltán Magyarok című filmjét vetítették. A hét további napjain reggel­től késő éjszakáig egymást érik a programok. Itt tartják hat új külföldi film bemutatóját is, a szakmai tanácsadásokon szó lesz majd a stúdió-műhelymunka idő­szerű kérdéseiről, a magyar fil­mek forgalmazásáról, közönség­­kapcsolatairól, az 1977-es filmter­més ideológiai és esztétikai ka­rakteréről és minőségéről. Négy új magyar filmről rendeznek kö­zönség-művész találkozót. A Fegy­veres Erők Klubjában a szemle ideje alatt a magyar film 30 évét reprezentáló plakátkiállítás látha­tó. Kiegészítő program a színinö­­vendékek vendégszereplése: har­madéves hallgatók két előadást tartanak a pécsi Nemzeti Színház­ban. A filmszemle idején a Pécsi Ba­lett ismét bemutatja Balett ’77 cí­mű műsorát, a székesegyházban orgon­ahangver­seny lesz, s egész héten át várják a szemle részve­vőit Pécs országos hírű múzeumai és kiállításai. Közgazdászokat is képeznek Szegeden A Közgazdasági Társaság Csong­­rád megyei szervezete még tavaly felmérést készített, amelyből ki­derült, hogy a vállalatoknak és a szövetkezeteknek 1990-ig a jelen­leginél 31 százalékkal több köz­gazdászra lesz szükségük. Ez in­dokolta azt, hogy új tudományág­gal gyarapodjék a felsőfokú okta­tás Szegeden. Ebben a hónapban kezdte meg működését a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem kihelyezett tagozata a vá­rosban; egyelőre esti tagozatos rendszerben 29 közgazdászjelölt tanul. NÉPSZABADSÁG A RÁDIÓ MELLETT I 1—I 1—Z 1­1 DUBLŐRÖK. A Zsebrádiószín­házban bemutatott Lánc, lánc, eszterlánc... szerzője, Paul Eve­­rac nem francia (amint feltehe­tően sokan hitték), hanem ro­mán, valódi nevén Petre Constan­­tinescu; hazájában egyébként az idősebb generációhoz tartozó nép­szerű, termékeny drámaíró. Egyik színműve — az Egyszerű véletle­nek — könyvalakban is megjelent magyarul. A Lánc, lánc... első perceiben sokkoló, „kemény” színház hatá­sa alá kerülünk, egy talányos helyzettel kötik le figyelmünket, hogy később — a darab groteszk­be, sőt abszurdba való áthajlása után — egy újabb fordulattal, kettős szerelmi bonyodalom köze­pébe csöppenjünk. De csak alle­gorikus értelemben! A két fősze­replő sorsa és érzelmi kötődése azoknak életét és tragikumát vi­lágítja meg, akiknek segítségével mások — náluknál talán kevésbé értékesek — csinálnak karriert, és sütkéreznek a dicsőség, az el­ismerés fényében. A sikerembe­rek rájuk támaszkodnak, az ő ké­pességeiket sajátítják ki maguk­nak ... És a darab két „k­ifosz­­tottja” természetesen egymást gyötri, a gyötrelmüket okozó he­lyett, mindegyikük a másikon po­fozza le (!!) dühét, jóllehet köze­ledhetnének egymáshoz, kölcsö­nösen feloldhatnák görcsüket, ha — kihasználtságuk felismerése el­lenére — nem lennének szintén a látszatértékek rabjai... Ezért maradnak reménytelenül „dublő­rök”, mert már képtelenek többet látni sorstársukban, mint pótlé­kot. Elég mély — bár sok szempont­ból vitatható — gondolattal zsong­lőrködik itt Everac, és még az a szerencse is éri, hogy Varga Gé­za rendezése, valamint Csomós Mari és Szilágyi Tibor játéka pontos, dinamikus stílusban tol­mácsolja a kívánt tartalmat; csakhogy e tartalom felfogása a Pintért, Ionescót, Mrozeket kevés­sé ismerők számára, a nálunk még szokatlan forma miatt némi nehézségekbe ütközik. S ha még­sem, a téma egyoldalú megköze­lítése ejtheti zavarba a hallgatót. VALÓBAN „NŐI” ÜGY? Egy másik kishangjáték (Horváth Gitta: Este hét után) bevezetője — a túlzott hangoskodás, sürgés­forgás miatt — inkább irritál, mint sokkal, de azért ebben is idejekorán „robban” az a töltet, mely a műfajban — hacsak nem „atmoszféradarabról” van szó — szinte dramaturgiai követelmény a kiélezéshez. Az új férjjelölt megérkezését eufórikus türelmet­lenséggel váró elvált asszony víg­­ságát lehervasztja, majd pánikba fordítja egy titokzatos telefonáló. A levakarhatatlan zaklatónak ki­létére hamar fény derül, de vajon felbukkanása (azaz a „múlt” szo­rítása) nem torpedózza-e meg az új, boldogabb élet reményét? En­­n­ek kifejtését ígéri a jelenet, de mást kapunk: a tolakodó főnök megérkezése után egy újabb — számunkra — rejtélyes telefonhí­vás zárja a művet. Talán egy má­sik, prédára éhes férfitől, egykori ismerőstől? Vagy — ami valószí­nűbb — a várva várt vőlegény sztornírozza az egész kapcsolatot ? Sem az egyik, sem a másik vál­tozat nem igazolja a műsorújság előzetesének ama állítását, hogy a rádiójáték a női kiszolgáltatott­ságról szól. Bizonyítani is fölösle­ges: a szerelmi zsarolás nincs nemhez kötve, a s váratlan szakí­tás sem férfimonopólium. Hát ak­kor mire véljük az egészet? Tán kiderült volna, ha az a bizonyos várt Miki szembesül az asszonyt üldöző főnökkel... JOGI TÜRELEMJÁTÉK. A kri­tikusok 1977. évi díját elnyerő Tanúvallomást tettem című, meg­rendítő dokumentum játékról (Kó­sa Judit) annak idején beszámol­tunk, a díjban vele osztozó Tel­kemen az Erzsébet-híd­ról még nem. Szellemes és ironikus riport egy képtelennek tetsző huzavoná­ról, amit Oláh Gábor több felvo­násra oszt (az ő találó kifejezé­sével élve: több felvonóra),­­ amin ő maga is jóízűen elmulat. Lehet az egész esetet rosszul is hallgatni (vagyis félreérteni). Azok esnek ebbe a csapdába, akik a „telektulajdonos” zárszavait ko­molyan veszik — netalán a szerző véleményeként fogják fel. Úgy­mond: a szocialista törvényesség szelleméről. A szocialista törvé­nyességnek az egész ügyhöz nincs köze. A józan logika adja kezünk­be a helyes megítélés kulcsát: ha azon a bizonyos telken álló házat nem bombázzák porig, az egész ingatlant, úgy ahogy van, a tör­vény értelmében államosítják. Tehát a telek tulajdonosának jogutóda nem kerülhet kedvezőbb helyzetbe azoknál, akiknek házát nem bombázták le, s az a telek­kel együtt (kártérítés nélkül) az állam tulajdonába ment át. Eny­­nyit erről, s ezt a valóságot pon­tosan észleli és érzi a jogutód fia, akinek derűs, jópofa közbeszólá­sai a helyére teszik az egész do­log „jelentőségét”. Oláh Gábor — e fiúval összhangban — nem pe­rel, csak végigkíséri az illetékes szervek tanácstalanságát ama tény előtt, hogy a „házas” telke­ket államosították, az üreseket nem. Az átpasszol­gatás procedú­rája, az adminisztratív hanyagsá­gok elkendőzése, a tehetetlenség, mely egy — már nem létező — házépítő részvénytársaságot mes­terségesen „életben tart”, ezek adják e jóízű dokumentumkomé­dia velejét s olykor ellenállhatat­lan humorát. Hegedűs Tibor RÉGI MAGYAR OLVASÓKÖNYV címen jelent meg a Tan­könyvki­adónál Kovács Sándor Iván kitű­nő szemelvénygyűjteménye, amely az irodalmi régiséget példázza. Az antológia sürgető igénynek felel. Hosszú idő óta esedékes már a ré­gi magyar irodalom és a közönség találkozása. Fél százada várakoz­tat magára, s immár szomjasak vagyunk, föl kell keresni a for­rásokat. — Legutóbb Horváth Já­nos volt a mérték benne, hol van­nak azok a források. Az ő tézisét vitatta a későbbi felfogás. Nem­csak az írott régiség, az íratlan is fontos, ha­nem fontosabb. Kovács Sándor Iván antológiája szinteti­kus megoldás ebben a feszültség­ben. írott és íratlan hagyomány közt nem ellenkezés van, hanem áthatás és kölcsönössség. A Régi magyar olvasókönyv az őskölté­szettel kezdi, minthogy azonban an­nak csak a nyoma maradt, e nyomo­kat vetíti a kezdetekre, ahol a kül­ső híradások körvonalazzák a te­ret és időt, melyben a messzi hát­ravetett nyomok életre mozdul­hatnak. A történeti módszer kor­rektségével így alakul a hagyo­mány menete az újkori irodalom­­alapításig, Bessenyei fölléptéig, a nemzeti irodalmi tudat kialaku­lásáig. Ez az az irodalmi anyag és szemlélet, amelyet a mai ma­gyarnak műveltsége részévé kell asszimilálnia, hogy meg ne szé­dítse a múlt mélységes kútja. Mert a jelek mutatják, hogy mi­lyen könnyen szédül meg az em­ber a­ tájékozatlanságban. Nem szemrehányásként emlege­tem ezt a tájékozatlanságot. A kollektív emlékezet is olyan, mint az egyes emberé. Nemcsak tanul­ni kell tudnunk, felejteni is. A változó világ nemcsak új tanul­mányi feladatot jelent, a felejtés módját is változni sürgeti. Mást kell most felednünk, s a feledet­­teket újra kell tanulnunk.” JUSTH­ ZSIGMOND naplóját Halász Gábor adta ki 1941-ben. Most Kozocsa Sándor a Szépirodalminál újra publikálta, de megbővítette a Justh-levelek­­kel. Kozocsa utószava a naplót és a levelezést amolyan virtuális re­génynek minősíti. Egyetértéssel nyugtázzuk ítéletét, s megtoldjuk avval, hogy ez a virtuális regény a szerző legjobb munkája, s a ma­gyar arisztokrácia páratlan belső rajza. Minek az nekünk? — A napló egyik fele Justh párizsi idé­zését jegyzi, a másik a hazai — és mezei! — főrangúak intim vi­lágát festi igen kifinomult lélek­tani érzékkel. S az olvasó nem tudja eldönteni, vajon a párizsi irodalmi szalonok világát megis­merni izgalmasabb, vagy mégis a kastélyokban jobb elidőzni — itt­hon? Amaz emennek távlata. Ak­i A MAGVETŐ ÉS A SZÉPIRODALMI közös vállalkozásának három újabb kötetét ajánlom végül az olvasó figyelmébe. Százkötetes an­tológiába foglalni harminc év iro­dalmi termésének reprezentatív anyagát, ez az elképzelés, amely­nek nagyvonalúságát megbecsül­jük. Az irodalomról való gondol­kodást nálunk hol a sznobság, hol az előítélet teszi szűkkeblűvé. Hogy most az antológiában Ha­ntos György szatirikus és humo­ros publicisztikai gyűjteményét látom, igazolva van ismét az el­képzelés nagyvonalúsága. Mert nem a műfaj teszi az írást, s a publicisztika is lehet különb az el­fogadott szépirodalmi műfaj­nál, mert az írás minősége számít. Goda Gábor Magányos utazása a másik a harmincas sorozatban. Tóth Flórián vallomása az útirajz­ba rejtett személyesség benyomá­sát teszi az olvasóra elébb, s igen kellemes a tempózás, ahogy az író előadása ringat. De aztán — még mielőtt elringatott volna! — fölserkent a rejtett közlendő. A termékeny magányt kereső Tóth Flórián egy kisváros fárasztó nyüzsgedelme közepébe sodródik, s addig-meddig, hogy ő veszti el azokat, akiket pedig egyáltalán nem akart megtalálni. És más íze lesz a magányának. A Ligur-ten­­ger parti kisvárosban olyan ma­gánnyal, idegenséggel találja szembe magát Tóth Flórián, hogy erről a körről végül visszavágyik oda, ahonnan elindult. Az élet kü­lönböző két minőségét mérte itt össze Goda Gábor: a kiszolgálta­tottságot a közösségi védettséggel. Sarkadi Imre öt kisregényét ol­vashatjuk a harmadik aranyborí­­tós kötetben. Valamennyi ismerő­se az olvasónak. Színpadon, fil­men láthatta többségét De egy kötetbe gyűjtve, együtt olvasva őket, úgy járunk, mint Karinthy novelláival. Lehetnek ezek az írá­sok akár töredékesek is, mint ahogy némelyikük ebben a formá­ban nem is befejezett, mégis hiánytalan az olvasói élmény. Ezek a kisregények a „hogyan él­jünk?” kérdését feszegetik jóval előbb, mint ahogy ez a kérdés köz­­gondolkodásunkban tudatossá lett. Szemlénk akaratlanul állított mérleget. Az egyik serpenyőben a régiség, a múlt értékei, a másik­ban a jelenkori irodaloméi, ahogy a véletlen kínálta. A mérleg nyel­ve egyensúlyban látszik. Bata Imre Z KÖNYVSZEMLÉI Fordításirodalmunknak csak gazdagságát szoktuk emlegetni, s ritkábban szólunk arról, hogy en­nek a fordításözönnek van egy ré­tege, ami az eredeti alkotások bensőségével otthonos nyelvünk­ben. A középkori fordítások: nyel­vünk szép megpróbáltatásai; Bor­nemisza Péter Magyar Elektrája nyelvi és szemléleti hevében hord­ja az eredeti nagyságot, és szüli a magyar drámát. De nemcsak a kezdeteket találjuk ilyennek. Arany János Arisztophanész- és Shakespeare-fordítása saját nyel­vi lehetőség valóra váltása, mesz­­sze több a fordításnál. Turgenyev is úgy visszhangzik magyarul, mintha idevalósi születésű volna. Babits Dantéja is többet kibír, mint a fordítások általában. Mert a fordítások elévülhetnek, de nem a magyar Arisztophanész, nem a magyar Dante. Hogy Károli Gás­pár bibliáját ne is emlegessük. Ma sincs ez másképpen. Vannak vi­lágirodalmi szerzők, akik kíván­koznak irodalmunkba. WILLIAM FAULKNER is közéjük tartozik, pedig egyál­talán nem könnyű feladata a for­dítónak. A sok hasznot hajtott Eu­rópa Kiadó Papp Zoltán és Szilá­gyi Tibor tolmácsolásában most a Tanyán című regényét adta közre, hogy a Snopesok családi króniká­jával is megismerkedhessen a magyar olvasó. A színhelyet már ismerjük, hiszen Faulkner regé­nyeiben mindig az észak-amerikai Délről van szó. Olyan világról, amihez foghatót nemigen találni Európában, talán csak a népván­dorlás kóborlói találták itt a tá­jat olyan vadnak, mint a telepesek a magukét Faulkner regényeiben. A Tanyán azonban megtalálja a kapcsolatot a kelet-európai s ben­ne a magyar epikával, meg a ke­let-európai parasztregénnyel, mert minden különbözéssel együtt ro­kona egyik a másiknak. Faulkner pionírjai nem görnyednek a feu­dális-jobbágy tradíció súlya alatt, de nem is szab nekik törvényt a közösség. Nincs életforma-hagyo­mányuk, csak a természet, a kül­ső serkenti őket, s mindez az eu­rópai prefeudális életviszonyok­ra emlékeztet minket. Reymont Parasztosának, Móricz Barba­rodénak mélyén parázslik olyan erő, mint Faulkner világában, csakhogy itt recseg-ropog az anyag a heves lángban. A Faulk­­ner-epika elemi ereje az, hogy a külső természet megvallatja az emberi természetet, s a kettő kö­zött egyenlőségi jel van, ha pedig nincsen, akkor elpusztul az em­ber. A természettel birkózik az, s összessége kibírja. A győztes még­sem ez az összesség lesz, mint ahogy nem is a természet, hanem a másik ember. S ez a másik em­ber kegyetlenebbnek bizonyul, mint az eredeti külső természet. Faulkner művészete: Az ember győzelmét a természeten és buká­sát a másikkal szemben egyidejű­leg szemlélteti. És ez a nyers, vad bonyodalom, az elbeszélés égő bo­zótja lángba borítja a magyar pa­rasztregény szelídebb világát. Más is fényt vethet erre a sze­lídebb világra. Például a magyar művelődési hagyomány, amabban otthonos, emebbe a mo­dern Európa levegőjét hozza. Te­hetetlen, halálos világ a mezei kastélyok belseje, de aki ezt a tényt rögzíti, az nekünk tud meg­fontolni valót mondani. KARINTHY FRIGYES viszont nem tartozik a feledett klasszikusok közé. Legalábbis úgy vélekedünk felőle. Összegyűjtött műveinek sorozata diktálja, hogy mégsem ismerjük őt eléggé. Le­het, hogy olvastuk, de újra kell ol­vasnunk. Most a novellák két kö­tetét, a Jelbeszédet vehettük ke­zünkbe, s meggyőződhetünk a huszadik századi magyar novella nagyságáról és bőségéről. Elbeszé­lésgyűjteményt olvasni nehezebb, mint regényt. Ezt csak egy­szer kell elkezdeni, aztán sodor, vagy letesszük. A novelláskötet­­ben ahány novella, annyi kezdet. Nem így van ez Karinthynál. Két kötetben százhatvanöt elbeszélés, de akár ennyi fejezete egy jó sod­rású regénynek, visz bennünket az író ereje. Karinthy novelliszti­kájának Urai egybefüggése van! A játék, a komikum, a fantaszti­kum és a lélektan eszközeivel te­remtett világ mindig ugyanaz. A huszadik század magános embe­rének átható érzékenysége neve­téssel győzi a szomorúságot, érte­lemmel a nyomorúságot.

Next