Népszabadság, 1979. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-11 / 35. szám
12 GALLAI PONGRÁC: TABLÓ Gyulai Dezső vagy Kosztolányi Pál Babits írja Az igazság Gyulai Pálról című, tiszteletteljes és vetéző cikkében: „A fődolog, amit hangoztatnunk kell, és ami ellen semmiféle kegyeletnek sem szabad bennünket megtéveszteni: Gyulai korlátoltsága. Ebben a korlátoltságban nagy erő rejlett: a cselekvés embereinek szükségük van ilyen korlátoltságra...” Vörösmarty igazi nagyságát például nem tudta megérteni. „Az ily lázas és egyensúlytalan hangulatok kívülestek Gyulai lelkének határain ...” „Mennél egyszerűbb valami, annál szilárdabb. Gyulai lelke egyszerű és szilárd. A lélek egyszerűsége bátorságot ad. Aki keveset lát, bátor, mint a vak ember a meredély szélén ...” „De azért Gyulai nem fog meghalni, mert van egy másik ereje: a bámulatosan adekvát kifejezés ..„E korlátoltság csupa harmónia: annyi szava van, amennyi kell; se több, se kevesebb. Ez teszi stílusát oly egyszerűvé, világossá, szilárddá, és — hogy így mondjam — öntött vassá. Ez teszi Gyulait költővé is.. Az ellenpélda: Kosztolányi. Színikritikáinak majd kétezer oldalas gyűjteményéből emelek ki néhány, Bernard Shaw-ra vonatkozó idézetet: „Shaw álarctépő. A halál és a szerelem ősi maszkját szaggatja.” (1909.) „Shaw összesűrítő, koncentráló. Koncentrált vitriolt ad.” (1910.) „A drámái erősen hasonlítanak a hitvitázó drámákhoz... Caesar, Napóleon, Warrenné, még az ördög cinikus cimborája is — egytől egyig — etikus lények, harcosok, egy magasabb etika papjai.” (1912.) „A Caesar és Kleopátra már remekmű... A kikefélt és megmosdatott, fényesre pucolt történelem nem ilyen, a hősök ott tirádákat mondanak, de Shaw-é az igazság.” (1913.) „Shaw az örök kortárs. Politikai, erkölcsi viták, tudományos, művészeti harcok közepette ír, sokszor a halhatatlanságnak is.” (1923.) „Eszközeiben, kaján csúfolódásában Voltaire-hez hasonlít, lényegében, ujjongó idealizmusában Schillerhez.” (1924.) „Shaw-nak sohase volt semmiféle meggyőződése... Bevallom, számomra mindig elviselhetetlen volt kotnyelessége, felületessége, hetvenkedő okossága, s a Candidán kívül egyetlen munkáját sem bírtam olvasni bosszankodás nélkül. Aki ennyire nem hisz semmiben, az még egy kereskedelmi levelet se tud megírni, nem egy életművet...” (1931.) Gyulai Pál — Babits elemző észrevétele szerint — azért nem válhatott nagy kritikussá — a nagyságon nem a rátermettséget s a jelentőséget kell érteni —, mert korlátolt volt. Mokányan, csökönyösen, súlyosan következetes. Mint az ökör? Mint általában a nagyon attraktív emberek. Csak azt fogadja el, ami belefér bölcsen megalapozott, mélyen körülsáncolt, sosem táguló s nem is tágítható világába. Nem hagyta, hogy a kor földúlja elfogultságait. Ezért semmiben sem mondhatta ki az „utolsó szót”. Ítéleteit sokszor vele ellentétben kell becsülnünk. Kosztolányi meg azért nem igazi kritikus , mert távol állt tőle mindenfajta korlátoltság. A jó értelmű és hasznos is. „Következetlenség!” — írta Oscar Wilde az ajtaja fölé. Nos, Kosztolányi is ezt jegyezhette volna a kritikai szemöldökfájára. Szelleme mindenre nyitott volt — ami művészi és emberi. Kíváncsian előrehajolva, vékony, tintacsorgású nyakkendővel, mellénytelenül, tehát fönntartások nélkül adta át magát a művek hatásának. Színibírálataiba belezsong, s a figyelemtől bemn hallgat el a nézőtér. Sőt a színházi zsöllyében ülő kritikus gyors vagy lassúdad pulzusát is érzékelhetjük. Kosztolányi lelkesedik, lelohad, örül, unatkozik. S akkor se szégyenli magát, ha „meghazudtolja” korábbi impresszióit. E két véglet közt munkál a kritikaírók sokféle típusa. Vannak korszakok, amikor a Gyulai Pálokra lenne szükség. Talán egy-egy irányzat „korlátolt” pártfogást érdemlő kezdetén. Máskor a Kosztolányik használnának inkább. Talán irodalmunk csöndesebb szakaszaiban. De lehet, hogy tévedek. Esetleg épp ellenkezően. Szélcsöndes éghajlatban tenne jobb szolgálatot Gyulai süvítő elfogultsága, és szélesebb irodalmi légkörben Kosztolányi hajlékony impresszionizmusa. Vagy mégsem? Az eszményi kritikusnak egyesítenie kellene a kettőt: elfogultan támogatva az irodalom életképes irányzatait, és előítéletek nélkül, nyitottan fogadva minden művészi értéket. Csakhogy ez az ellentmondás egyetlen alkatban ritkán oldódik fel. A mintakritikust így hívhatnánk: Gyulai Dezső vagy Kosztolányi Pál. De ilyen név nincs a lexikonban. Legföljebb arra vállalkozhatunk, hogy a saját véleményünket írjuk meg. Ami az elődeinket föltétlenül jellemezte, Gyulait is, Kosztolányit is. Teli tarisznyák Egy gyászbeszéd részletét ollóztam ki színházi hetilapunkból. Idemásolom, el ne kallódjék. Miklósy György, a kitűnő epizodista (ne éljünk ez értékkicsinyítő szóval, mondjuk inkább: karakterszínész) így vigasztalta elhunyt kolléganőjét, Békés Ritát: „Hogy volt sok szerep, amit eljátszhattál volna, de nem játszottál el? Hogy az elismerés nem mindig volt arányban a teljesítmény értékével? Hogy tele tarisznyával távozol? Ez fáj, de sajnos természetes. Akinek elég egy élet arra, hogy mindent elmondjon, hogy teljesen megmutassa magát, az ne is menjen színésznek. A mi életünkhöz hozzá tartoznak a be nem váltott ígéretek, a magunkkal vitt lehetőségek is, így teljes a színész élete.” Meghosszabbításra érdemes mondatok. Mert gondolhatunk akár a legnagyobb példákra is, a művészet bármely területén. Mi minden „maradhatott benn” az ifjú Petőfiben, az égő mellkasé, csont-bőr Derkovitsban, a fehéren haladva is robusztus Bartókban, a termékeny agyagkezű Medgyessyben, az utolsó szerepeiben már alig hallható Tímár Józsefben. De még az aggastyánkorban eltávozott mesterekben is, s talán e meddő tartalék ad feszültséget az emléküknek. Úgy hiszem, a tehetséget nem szabad teljesen kihasználni, minden húst csontig lerágni, minden lehetőséget valóra váltani, minden rézkrajcárt betétkönyvbe rakni. De talán nem is lehet. Tökéletesen beteljesült művészsorsok, önmagukba visszatérő életpályák, kerek egész összművek nincsenek. Hagyni kell valamit az utókornak is. Hadd találja ki, hogy mitől fosztották meg. Sajttorta N. N., a kiváló Shakespearekutató, születési átöröklés, a szakma különös rejtélye vagy a merő véletlen folytán — William Shakespeare-hez hasonlít. Csak valamivel keszegebb az ismert Shakespeare-ábrázolatoknál. Amelyekről viszont nem tudjuk, hogy valóban hasonlítanak-e Shakespeare-hez. Kopaszodó fő, magas homlok, hosszú tarkósörény. Szűk trónkövetelőszemek. Kecskeszakáll. Kicsit egy török lándzsára is emlékeztet. Vagy egy főudvarmesteri botra, amelynek szőrből van a dísze. Pulóvereket hord. De a lábára szűk bőrcsizmát képzelnek, nagyon éles orral. Shakespeare-i barátom társaságában, stílusérzékem lévén, egy Shakespeare-hőshöz érzem közelállónak magam. Nem Othellóhoz, persze. Inkább Falstaffhoz. Egyébként mindketten vigyázunk, hogy megőrizzük klasszikus alakunkat. S ez mindeddig sikerült is. Ha együtt jelenünk meg bárhol, mintha egy 10-es kezdene el sétálni. Legutóbb a szigligeti alkotóház lakóit részesítettük ily látványban. Két hétig asztaltársak voltunk. Együtt ebédeltünk, vacsoráztunk. N. N. lassan, csipegetve, minden falatot, sőt morzsácskát tízszer is megforgatva a szájában. A húsdarabnak, amit a villájára szúrt, még nem kellett fölhagynia minden reménnyel. Még hosszú és kalandos élet várt rá. S az italt is nyalogatta inkább, mint itta. Én meg ettem a magam módján, az étvágyam ritmusa szerint. A szigligeti szakácsnő édességei külön híresek. Remek kávétortákat, fánkokat, pitéket, béleseket, krémeket állít elő. Talán némi szadizmussal is. Valóságos kínpadra feszítve a testsúlyukat, egészségüket féltőket. N. N. ezekből a finomságokból ugyancsak nem evett. Harmadik fogásként sajtot rendelt. Rossz volt nézni. Az én tányéromon a haboktól, krémektől frissen remegő sütemény, az övén egy szomorú sajtdarab. De olyan minőségű, amilyen első díjat kaphatna az alulmúlási versenyben. Ilyen szégyensajtok Magyarországon kívül nem is léteznek. Gyártási titkuk lehet, ízük és állaguk, mint a radírgumié. De nem a jó, zsíros Elefánt-radíré, amely elemista korunkban spárgán lógott ki az iskolatáskánkból, hanem a kőgumié, amellyel radírozni nem, csak vakarva piszkítani lehet. N. N. keservesen rágcsálta az íze nincs, kemény tejterméket. Shakespeare ide vagy oda? — ilyenkor inkább a templom hoszszú fogú egeréhez hasonlított. — Öregem, miért kínzod magad? — kérdeztem tejszínhabos szájjal. S mondta, amire számítottam is. Nem akar rászedni, úgymond, ideális testsúlyára. 1-es akar lenni, és nem 0. Lándzsa, pálca, ceruzabél inkább, mint vattagolyó. Ezenkívül a cukros étel árt az egészségnek. Szénhidrát, koleszterin, érszűkület, nehéz légzés. Ő sokáig akar élni. Minél tovább. Lehetőleg ép lélek, ép testben. S ez megér egy kis lemondást. Csakhogy a sajt Szigligeten nem lemondást követelt, hanem kínszenvedést. Eltekinteni a harmadik fogástól? Otthagyni? Visszaküldeni? N. N. ezt nem akarta. Miközben én a tortát eszem, legalább ő is mozgassa az állkapcsát. N. N. homlokán trappista verítékcsöppek gyöngyöztek. A trappisták nagyon szigorú szerzet. Intrikatörténetekkel, ballépéseim leírásával, anekdotákkal próbáltam felüdíteni a barátomat. Sajtmosollyal válaszolt. Utóbb felajánlottam: adja át nekem a süteményt, veszek helyette egy üveg cseresznyekompótot. Az csupa vitamin. De a kompót egyetlen étkezésre elfogyott. A csere nem volt előnyös számomra. Lemondtam hát a második adag tortáról, így múlt el két hét az életünkből. Aztán távozásunk előtt, a tizen, harmadik napon, rövid előadást tartottam a barátomnak. — Két hétig etted a sajtot — mondtam. — Rendben van. Ez a kín bizonyára meghosszabbította az életedet. De mennyivel? Számoljunk bőven. Tegyük fel, három órával. Két hét sajtevéstől nem lehet többet várni. Csak attól félek, hogy a te három pluszórád az aggkori agónia idejére esik... Különben azon a távoli napon délután fél négykor indulnál el Shakespeare után, az árnyékvilágba, de így, önuralmad jutalmaként, este fél hétkor távozol. Ehhez mit szólsz? Kiváló barátom megsimogatta Shakespeare-szakállát, arca még soványabb lett, látszott, hogy gondolkodik, aztán fölnevetett, s a másnapi búcsúebédhez kért egy szelet tortát. Vénusz „ vénülsz ” Latinovits Zoltán posztumusz könyvében olvasom ezt a kancsal rímpárt. Valóban, a Vénuszok megvénülnek, a szép nők elvesztik bájukat, még a világsztárok sem kivételek. Előbb mintha finom, alig észrevehető pókháló terülne az arcra, aztán a szálak megvastagodnak, ráfeszülnek a bőrre, már képzeletben se lehetne lefejteni őket, majd előkerülnek a kések is, hogy a redőket a húsba könyörtelenül bevájják. A rafinált vegyszerek legföljebb haladékot adnak a romlásnak. Ugyanakkor a kisebb szépséghibák, amelyek oly kellemesen bontották meg az arc reklámharmóniáját, önálló életet kezdenek élni. Az enyhe kancsalságot több dioptria nagyítja fel, a mulatságos fül elveszti humorérzékét, a ritkás fogak helyére tömör rágóberendezés kerül, s a pici anyajegynek a nyakon nincs értelme többé. Továbbá a női test egyéb részei! Nem is sorolom fel őket. Ifjúkorunk ideáljaival húszharminc-negyven év múlva találkozni — fölér egy földrengésélménnyel. Mintha valamely szép épületet romokban látnánk viszont. De nem így az eleve romok! A romoknak használ az idő. A csúnyaság patinát kap, nemes veretét, ami már-már esztétikai élmény. Amilyen megrendítő a szépséget összedőlve látni, olyan vonzó a diszharmónia, történelmi távlatból szemlélve. Vénusz megvénül, a szép nők elvesztik bájukat, de a rútak hozzáöregednek anyaszült külsejükhöz. S ezáltal, a saját csúnyaságukon belül, egyre szebbeknek látszanak. A savós szemeken finom könnyhártya csillog, a gyűrt homlok nemes életgondokat sejtet, a csókot elriasztó ajkak hibátlanul alkalmasnak tetszenek az étkezésre, a sószínű haj fehérezüstté színeződött. Itt nem történt semmi katasztrófa. Ez így természetes, így megnyugtató. Húszéves Mirigyek, Szoknyák, Pacsirták, csúnya lányok! Vigasztalódjatok! Van még remény. Az idő tinéktek dolgozik. Játék a betűkkel Divatoznak a szentistvánok, boriskák, karinthyádák, szamarklinek, szétszedősek és kirakósak, nyelvi csíki-csukik, mindenféle találós játékok. Én ezzel a szóval játszadozom: primadonna. Mit rejteget, mi van benne, lássuk. Először is: — a prím. A primadonna prímszerepet játszik a színészi együttesben. Aztán: — a rím. Az operettek legelső hölgye rímes dalszövegeket énekel, s a játéka mindig rímel a közönség igényeire. — a ma. A nevezetes, énekes színésznő csak a ^6160060 élvezhető. A tegnapi primadonnák nem „primadonnák” többé. — az ima. Sokszor hallottuk, hogy a bonvivánok, a rajongó aranyifjak s a kisebb szellemi kapacitású férfiak „imádják” a primadonnákat. — a don. Aki az említett hölgyért magasabb társadalmi nívón veselkedik. — a donna. Aki magát az említett hölgyet jelenti. Kiolvasható még a szóból: az „Anna”, a „mamna”, az „iram”, a „monda”, az „adonna”, a „pia”... és egyéb szavak is. De a mozaikjátékon kívül, szóaprítás nélkül, ez a két fogalom okvetlenül: rima és madonna. Amely ellentétes fogalmakat a primadonnának legtöbbször össze kell hangolnia. JÁNOSSY FERENC RAJZA \ NÉPSZABADSÁG 1979. február 11., vasárnap