Népszabadság, 1980. május (38. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-25 / 121. szám
1!)NY. május 25., vasárnap NÉPSZABADSÁG . Kilencvenkét évvel ezelőtt egy magyar fiatalember utazik Párizsba. Megérkezése estéjén rögtön egy hercegnő fogadja szalonjában. Másnap, s azontúl öt hónapig, minden nap újabb szalonokban található, fogadótermekben, budoárokban, műtermekben, híresszínésznők kolibritollal bélelt fészkeiben. Megnyílnak előtte a gőgös arisztokratanegyed, a Faubourg St. Germain zárkózott, öntelt palotái, befogadják a Faubourg St. Honoré hivalkodó bankárházai, részt vesz a téli évad legragyogóbb estélyein, ott forgolódik a nagy színházi bemutatókon. Mindent lát és mindent tud a legfelső ezer, a szennyesfehér tajték közegében. Fülébe súgják és ő továbbmondja a legbizalmasabb titkokat. Munkabírása szinte félelmetes: naponta tíz-tizenöt helyen is megfordul, cseveg, szellemeskedik, filozofál, zongorázik, s végül magyar cigánybandát hozat Párizsba, s búcsúestjén valódi cigánymuzsikával kápráztatja el arisztokrata, bankár- s művész ismerőseit. Pesten — ugyanezekben az években — majdnem hasonlóképpen él egy ugyanolyan korú fiatalember. Ismeri a magyar mágnásvilágot s múzeum-negyedi palotáikat. Különösen jól ismeri a felvidéki nagybirtokosokat, s tetszelgő, nevetséges udvartartásukat. A sivatag lehet olyan egyhangú, fárasztó és tikkasztó, ahogyan fiatalemberünk vándorol ezek között az emberek, szalonok és estélyek között, öreg grófnőket látogat, akik évtizedek óta nem mozdulnak ki palotáikból, mert nem szeretik az utcát, a leköpdösött járdákat, ezt az egész, századvégi megbolydult magyar életet. Ettől a két fiatalembertől eléggé különbözik a harmadik: Békés megyei birtokos, parasztjai között szeret élni, naphosszat a határban kocsizik, jól ismeri minden kéresét, figyeli életüket, szereti őket, tőlük vár valamilyen megújhodást. Kastélyának hatalmas parkjában színházat építtet: ez a színház a parasztjaié, s csak az övék, Moliére, Shakespeare, Plautus színdarabjaival ismerteti meg őket, nem lőrével, csak igazi, hamisítatlan irodalommal, elmagyarázza nekik a darabokat, s legnagyobbrészt ő rendezi az előadásokat, kitűnő színésztehetségeket fedez fel közöttük. Maguk örömére (s néhány meghívott vendéget nem számítva) maguknak játszanak. Ez a fiatalember ír is. Egyik könyvének címe: A puszta könyve. Magyarul egyetlen kiadást ér meg, a franciákat azonban jobban érdekli, ott háromszor újranyomják. Hősünk ekkor huszonnyolc éves. És most elárulom az átlátszó titkot: a három fiatalember — egyetlen személy. Neve Justh Zsigmond. A századforduló táján ismert és híres Justh-családból származik. A fiatal Justh Zsigmond alakja, élete, sokféle érdeklődése s álma kétségtelenül érdekesebb, mint rövid, de nem jelentéktelen irodalmi munkássága. Pedig alig élt, mindössze harmincegy évet. Hiába keresett gyógyulást gyakori külföldi útjain, a tisztább, erősebb napfény országaiban, Spanyolországban, Görögországban, Afrikában, sőt Indiában is — tüdőbaja erősebb volt, mint a tenger s a portalan fény. Justh Zsigmond az irodalomba is ugyanazzal a lázas érdeklődéssel lépett be, mint fiatalkora szalonjaiba: négy regényt írt, négy kötetnyi elbeszélést és útirajzot, több száz oldalas naplóját is irodalmi műnek tervezte (s ez a napló — éppen dokumentum-jellege miatt — talán jelentősebb alkotás is, mint többi műve). A levélhagyatéka is óriási: körülbelül kétezer levél. Az írók persze némi kételkedéssel fogadták a közéjük betoppanó fiatal világfit. Két regénye már csak halála után jelent meg (Gányó Julcsa s a Faimus). Mikszáth Kálmán szorított helyet nekik a Magyar Regényírók című sorozatban, amit ő szerkesztett. Bevezető tanulmányt is írt regényei elé, s tanulmányát így kezdte: „Justh Zsigmond született Békés megyében, a pusztaszenttornyai kastélyban, 1863-ban, és meghalt 1894-ben Cannes-ban. Ebből a két sorból egész élete konstruálható. Harmincegy évig élt, előkelő úrfi volt, mert kastélyban született, a neczpáli Justhoktól; regényeket írt, mert másképp nem fordulhatna elő e regénygyűjteményben, és tüdőbetegségben halt meg, mert mit kereshetne a Békés megyei ember Cannes-ban, ha nem új tüdőt?” A szép kezdet — Justh Zsigmond írói indulása — mindenkit megfogott és izgatott. Péterfy Jenő szigorúan írt róla (szigorúságát a megbírált fiatal író nem is bocsátotta meg soha), pedig Péterfy szigorúsága mély és komoly szeretet volt, aminek éppen Justh vette nagy hasznát. Mert Péterfy a ködös sejtelmességtől, a schopenhaueri pesszimizmustól, a vértelen szalonélményektől próbálta eltéríteni. Talleyrand mondását idézte bírálatában. Talleyrand, amikor szabója egy ízben pénzt kért tőle, hogy megélhessen, ezt felelte: „Nem látom szükségét!” Péterfy „nem látta szükségét” annak, hogy Justh „szalon-analista” legyen, „egoisztikus érzelmek” írója. „Hamlet-parfüm”-nek gúnyolta a fiatal író súlytalan kiábrándultságát. Ez a bírálat sok mindenre megtaníthatta Justhot, s amikor utolsó műveit írta, családja krónikáját, a Fuimust, nazarénus parasztjairól szóló írásait, a Delelő elbeszéléseit, és másik regényét, a Gányó Julcsát, már tisztább, biztosabb rajzú művész. Ady Endre, amikor a Budapesti Naplóban, 1905-ben színházi kritikát ír egy hamis és rossz parasztdrámáról, amit a Nemzeti Színház mutatott be — „leglelketlenebbül mégis csak a színpad bánt el a paraszttal, néhol még csúfondárosan meg is rontotta”; ebben a kritikában már sóhajtva kívánkozik Justh után: a parasztról, az igaziról s az irodalomba belopott, meghamisított parasztfigurákról Justh tudna igazán szólni. Ne feledjük el: Móricz Zsigmond csak három év múlva írja meg a Hét krajcárt, s négy év múlva a Sáraranyt. De térjünk vissza a Párizsban tartózkodó Justhhoz, a fiatal világfihoz, a szalonok kedveltjéhez és kegyencéhez — hogyan írja le naplójában Párizs legünnepeltebb, nagy színésznőjét, Sarah Bernhardt-t s otthonát. A vékony, ideges testű, arcjátékával minden érzést és szenvedélyt kifejező Sarah Bernhardt volt a tizenkilencedik század utolsó évtizedének nagy művésznője, maga a megtestesült modernizmus, a színpadon és magánéletében minden eszközzel feltűnést kereső, izgalmat kiváltó, érdekes színésznő. Klasszikus szerepeket is játszott, de sokkal szívesebben háziszerzője, a divatos Sardou hatásos drámáit, a Toscát, a Fedorát, a Teodórát s mind a többit. Amikor Justh 1888-ban megismerkedett vele, már saját színháza volt. Nem érdektelen mulatság ízlelgetni Justh Zsigmond szaggatott, idegen szavakkal s mondatokkal teletűzdelt stílusát, ezeket a félig magyar, félig idegen mondatokat — a magyar arisztokrácia annyira jellemző stílusát. 2. A párizsi naplóból: „1888. január 13., péntek. — »Sarah holnapra meghitt reggelire, s én ma természetesen elmentem hozzá pour déposer ma carte (hogy letegyem névjegyemet). Az hotel (palota) kapuja nyitva. Bemegyek, a porte cochére (kocsifeljáró) egyik ajtaján csengetek — az ajtó feltárul — s előttem az egész Jablonowskicsalád, s rajtok kívül: két vénasszony, vagy öt-hat igen kifestett Porte St. Martin-i színésznő, két nagy kutya, egy pincsi, egy középnagyságú macska meg pár inas. Et tout ça s’agitait, bourdonait, c’ était comme une fourmiliére. (És mind nyüzsögtek, zümmögtek, mint egy hangyaboly). A háttérben egy ultra fantastikus atelierszerű foyer (műteremszerű társalgó), amelynek leírása később, ha majd hívebben írhatom le. Bevisznek Sarah-hoz. Az ebédlőben. Egy óriási asztal tele ételmaradékkal, úgy látszik, ezek mind a reggelitől jöttek. Az asztalfőnél egy gótikus trónszékben Sarah — l’ incomparable (hasonlíthatatlan jelenség). Fehér selyem praeraphaelistikus selyem négligé (reggeli ruha), arannyal hímezve. Fején egy aranysál. Sokkal szebb, érdekesebb, fiatalabb, mint a színpadon. Gyönyörű, hosszú szempillák, bársonylágyságú tekintet. Mindene fáradt, souple (lágy) és stylizált. Un réve! (Álom!) Egyik oldalán egy öregebb dáma, ki autográfot (sajátkezű írást) kér tőle, e mögött egy inas, ki tálcán kávésfindzsát tart. Másik oldalán egy másik öregasszony, qui est en quéte (keresgél) az asztalon. Előtte egy csomó újság, egy virágbokréta, egy pár levélpapír. Elle m’accueille avec sa voix d’or. (Aranyhangján fogad engem.) Frázisok, de hála Sarah Bernhardt. Leülök vele szemben. Minden percben megzavar valaki. Maurice behoz két gyertyatartót, amelyet egy barátja küldött comme cadeau de noce (!) (Nászajándéknak!) Sarah sepanche elle trouve ca trés bien. (Örül, nagyon kedves.) Aztán egy színésznő jó tanácsért, majd kiissza a csésze kávét, majd megírja az autográfot, s ahelyett, hogy azt írná, amire la dame question (az előbb említett hölgy) kérte, elle écrit quelque chose apropos de la Hongrie (Magyarországról ír valamit). Sarah: Quelle tété — ah quelle confusion — ah je n’y suis (Jaj, hol a fejem, egészen belezavarodtam) — még pár sóhaj, toujours la voix d’or (mindig az aranyhangján). Átmegyünk az atelier-be (műterembe), bemutat a géparde-jának (szelídíthető ázsiai-afrikai ragadozó). La bonne bête a l’ air de dirva, je connais ta taille, tes os, ne m’étonne pas trop. (A derék állat, mintha csak azt mondaná: ismerem az alakodat, a csontjaidat, mit bámuljak rajtad?) Búcsú — viszontlátásra holnap. Kiérve az utcára, bámulva látom, hogy az emberek még mind „kézkézláb” járnak , s a napsugarak csak olyan sárgák, mint azelőtt voltak.” Eddig a „névjegydobás” leírása. Megállapíthatjuk, Justh nem idegenkedik az iróniától Sznob, de ironikus sznob. A pompázatos, másnapi reggelit a következő oldalakon tálalja. 3. Négy egymást követő év hoszszú hónapjait tölti Justh Párizsban, s amikor hazatér, itthon ugyanúgy él: palotákban, szalonokban, vidéki kastélyokban. Rokonok, arisztokraták és művészek között tölti napjait — de ami odakint egyszerre érdekelte és untatta, mindaz idehaza megborzongtatja. Naplójában s minden írásában lépésről lépésre követhetjük kiábrándultságát: rádöbben társaságának belső korhadtságára, gondolataival és ítéleteivel messze távolodik „nyájál már irtózik a magyar uralkodó osztályok tudatlanságától és felelőtlenségétől, kitör közülük, fiatal barátaival vitakört szervez, hogy a kiválasztott legjobbakat megismertesse a forrongókor izgalmas kérdéseivel. Magyarország miniszterelnöke ebben az évtizedben Tisza Kálmán, majd később Wekerle Sándor, a panamák, a hazugság, az elnyomás, az elkésett polgárosodás kora ez, a képviselőházban a negyvennyolcas ellenzéket nem érdeklik 1848 s még kevésbé 1849 eszméi, végtelen s üres járatú közjogi vitákat rendeznek. Justh baráti köre, ez az angol mintájú vitakör, közgazdaságtannal, gyárlátogatások tanulságaival, sőt Marxszal ismerkedik — de ne becsüljük túl vitáikat és jegyzőkönyveiket, nem jutnak messzire, mindannyian forrongó és tétova fiatalemberek. „Magyar álmodok”, ahogyan Halász Gábor nevezte őket. Justh maga is reménytelenül tisztán látja barátait, rokonait, a legjobbakat — így ír róluk: „Férfiaink gyengék, nincs akaraterejük, érzékenykednek, szőrszálhasogatók. Ami kevés erejük volna, azt nem a nagy, hanem a kis dolgokra adják ki. Kleinmeisterek, kicsinyesek.” Milyen jellemző: baráti köre egészen fiatalon kipusztul — öngyilkosok lesznek vagy a tüdőbaj végez velük. Justh irtózik ettől a széthullástól, maga is beteg — s rettegve, űzötten az egészséget keresi. Az egészséget, magának, osztályának s a nemzetnek. Körülnéz — s a parasztot látja egészségesnek. A szenttornyai parasztokhoz, a gúnyokhoz, béresekhez mindig őszinte szeretet fűzte — most leszáll a pusztát járó kocsijáról, közéjük vegyül, ismerkedik velük, próbálja meglesni egészségük titkát, ujjongva hiszi: övék a jövő. De rögtön mondjuk meg: odáig nem jut el, mint a múlt század éveiben a cári Oroszország forradalmi értelmisége, ők valóban a „népbe vegyültek", a parasztságot forradalmi erőnek hitték, s abban bizakodtak, hogy a cár és a földesurak uralma paraszti zendülésekkel is megdönthető. Justh Zsigmond nem zendülő, nem félresiklott forradalmár, ő inkább valamiféle biológiai reformot sző: a parasztság, úgy hiszi, az igazi erő és egyetlen ellensúly, s ezzel az erővel, az ellensúly kultúrájával szeretné beoltani a felülről korhadó fajt, hogy a magyarság ismét erős legyen s egészségben megmaradjon. Justh álmait s terveit ma szinte bírálni sem kell — szomorú útvesztés ez, szomorú tévedések. Nem ismerte fel a századvégi alföldi agrárszocialista forrongások igazi jelentőségét — de hogyan is ismerte volna fel, amikor a parasztban ő elsősorban az állati szépet látta. Mégis sok mindent meglátott a paraszti életből — meglátta például a falu osztálytagozódását (amin Gárdonyi Géza pillantása átsiklott), s amiről Móricz Zsigmondig más magyar író, Justhon kívül, nem szólt. A legszegényebb dohánykertészekről, a gúnyokról írta kimerevített szépségű, de sokmindent elmondó és érintő regényét (Gányó Julcsa). 4. Parasztrajongása lassan bizalommá, megbecsüléssé nemesedett, így született meg híres parasztszínháza is. Magyar parasztok, akik Shakespeare-t, Moliére-t, Aischylost játsszák — szinte valószínűtlen délibáb-látomás az alföldi parasztság felett. Ez a színház Justh mély, makacs hitéből született. Hitte, hogy gányai — ezek a nyugodt, komoly, önérzetes magyarok — közelítik meg legjobban a régi görögök egyszerű, természetes méltóságát, így, ezzel a rendíthetetlen hittel, éppen csak elmagyarázta nekik az egyes drámákat, s azután rájuk bízta: csináljátok. Társulatát kizárólag a birtokán élő gúnyokból állította össze. Tanyai emberek voltak, akik sohasem láttak még vidéki színházat sem. Játékuk meghökkentette a vendégeket; ritka, igazi természetesség volt, keresetlenség, őszinte igazság, sodró, forró dráma." Aki látványosságot, feltűnést, különcködést sejt a parasztszínház ötletében, megvalósításában — téved. Justh minden munkájánál büszkébb volt erre a színházra, de valósággal titkolta. Csak néhány meghívott , vendég láthatta az előadásokat, s inkább párizsi ismerősei, mint magyarok. Justh két színházat is épített szenttornyai hatalmas parkjában. Egy téli s egy nyári színházat. Egyik meghívott barátja — Rózsa Miklós — így írja le a ritka látványosságot: „A téli színház fából készült, a római ház átriumának mintájára, oszlopsorokkal. Nem volt arénához hasonlatos, még a beosztása is a régi rómaiak fogadótermeire emlékeztetett. Csakhogy itt a benyílófülkék öltözékül szolgáltak, nem pedig a házi istenek oltárainak. Sokkal fényesebb s még eredetibb volt a nyári színház. Valóságos amfiteátrum, kör alakú, fedetlen épület, köröskörül fokozatosan emelkedő sorokkal, melyekben szakaszokra voltak osztva az ülőhelyek, a piros posztóval bevont padok. A színpad valamivel magasabban feküdt, előtte elkerített hely a kar számára, s egy súgólyukféle, melyen kopogtatóval zörögve jelezték az előadás kezdetét.” Justh Körszínháznak nevezte szenttornyai parasztszínházát. Az előadások este fél kilenctől éjfélig tartottak. Egy-egy darabhoz természetesen részletes színlapot is írtak. Mindig akadt néhány meghívott, de a közönség a környék népe volt, Orosházától Bánfalváig. Levelezéséből megtudjuk, hogy a szomszéd birtokosokat nem hívta meg, velük nem tartotta a kapcsolatot. Amelyik este játszottak, a környékbeli falvakban szinte búcsújárás támadt, olyan volt az érdeklődés. Belépődíjat nem kértek. 5. Egyik levelében legkedvesebb színészeit jellemzik így: „A naivám olyan nagy talentum, amilyen a maga nemében, ki merem mondani, tán még Pesten is kevés van. Engem egy magyar színésznőre sem emlékeztet, legjobban tán" a párisiak elkényeztetett Milly Meyer-jére húz. Csinos, finom arcélű kis menyecske, kinek egyéniségéből ellenállhatatlan mély humor sugárzik ki. Amellett úgy memorizál, mint senki. Egy hét alatt tanulta be a Képzelt beteg Toinette-jét, s a Makrancos hölgy bősz hatája csak pár napja van kezei között, s már könyv nélkül mondja a próbákon szerepét. Ez a „kis menyecske” Molnár Jánosné, Zalai Juliánná. Épp oly bámulatos Rajki Pista nevű 18 éves fiú, ki Petruchiót és a képzelt beteget játssza. A könyv soha sincs nála (mesterségére nézve a kertészbojtár az istenadta), de azért tökéletesen tudja szerepét, s ha tán valamelyik társa megakad, még azt is kisegíti a bajból. Drámai szendém három van. Az egyik Puskás Lidi, egy hódmezővásárhelyi lány, meleg, közvetlen játékkal, a másik Supkégel Flóra, a szabadszenttornyai tanítónk lánya, a harmadik, ki épp oly egyszerűen játszik, mint ezek, csak tán kissé erősebb vonásokat használ: Béniám Vica. Hősszerelmesünk Kulcsár Pál, a néhai szocialista, ma foglalkozására nézve: népköltő. Szerelmesünk még egy van: Györgyi Jóska gányó legény, az Eötvös majorból. A színészek közül felemlítendő egy makra legény: Csurgai András (fejős gulyás foglalkozására nézve). Ezeken kívül van még három kitűnő komikusom: Bálint Péter, Béniám Anti, meg Czombos Jani. Mind rendező és súgó, mind benne él abban, amit játszik, s velük már az egész környékén meg — úgy érzem magamat, midőn ezzel a néppel vagyok szemközt, mintha az antik Görögországban lennék, mert hisz itt élet és játék, valóság és művészet öszszesimul. Van valami a népem világnézetében a régi görögök szelleméből, amely élni szeretett, mert szerette a napfényt, s amely stoikus volt az elmúlással szemben, mert természetesnek találta mindazt, ami létezik, így a halált is.” Justh Zsigmond halála után az előadásokat nem folytatták, a színházat lebontották. Végrendeletében Justh úgy kívánta: temessék parasztszínháza alá. Ma is ott a sírja, az egykori parasztszínház helyén. Évfordulók, emlékezések nem éltetik. A lassú feledés alkalmából írtam róla. ILLÉS ENDRE: SZALON ÉS DELIBAB (Valakiről, akit elfeledtünk) 11