Népszabadság, 1992. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-11 / 215. szám
10 NÉPSZABADSÁG - ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1992. szeptember 11., péntek Férfipárti nőkiáltvány Antifeminista tézisek Büszke is lehetnék két embertársam (Szöpörcsik és Boscagli Edit) levelére, mert művelt, intelligens embereket tisztelhetek bennük. Mégsem üdvözlöm örömmel, inkább szomorú szívvel veszem tudomásul, hogy mindezt ilyen témájú levélből tudhatom meg. Értem én, hogy mit és miről írnak, csak azt nem értem, miért! Milyen rettenetes fehér foltja a világnak, ahol élnek, vagy ha Magyarországon élnek, netán Budapesten, milyen társadalmi közeg készteti őket ilyen vad férfiellenességre? Nem értem, mi ez a kirohanás a férfinem ellen? Mi ez a mesterkélt elnyomottságérzés, „nőembertiprás”-ra való hivatkozás! Miért az ellenséges szembenállás? Miért nem lehet egymás iránt őszinte figyelmet és megértést tanúsító emberként élni, miért kell téves felfogásban férfi-nő ellentétre hegyezni bajainkat, felelőskeresésből? Túl egyszerű volna? Vagy éppen azért? Miért kell elnyomott státusban tetszelegni?! Ha már mindenáron az a kérdés, melyik az erősebb nem, Éliás Canetti (Tömeg és hatalom) szerint (és szerintem is) a világot, a történelmet anyák, nők irányítják, mert minden ember (a férfi is) érdekes módon gyermekként kezdi életét, és anyja neveli. A férfiak olyanok, amilyenné mi nők neveljük őket. Ezért azt gondolom, hogy nem reklamálni kell, inkább a saját házunk táján söpörni. Az óvónők között nincs óvóbácsi, és a pedagógusok kilencven százaléka nő. Akkor miről beszélnek, hölgyeim? Hogy nővéreinket kuplerájba exportálják a férfiak! Hát lássuk... A hazai szexipar egyik népszerű szereplője nyilatkozatában azt mondja, hogy saját örömére, és persze pénzért is választotta ezt a „hivatást”, és élvezi, szereti csinálni, így aztán nem biztos, hogy szüksége van a kéretlen védelemre. Vagy talán meg lehet nézni, hogyan tolonganak lányaink (a nők) egy-egy aktmodellt vagy peepshow-táncosnőt kereső toborzóra, vagy a szépségkirálynőválasztásokra. (Ennyit a nárcisztikus egocentrikusságról.) Ahogy elnézem, nem a férfiak taszigálják őket erre a pályára. Lehetne vitatkozni, igazán adja-e, veszi-e a hímtársadalom a nőt és „Ő” silányítja-e jószággá! S azon is, vajon az érintettek (a nők) valóban áldozati báránynak érzik-e magukat. Félreértés ne essék, nem ítéletként írom ezeket, csupán a szabad választást próbálom ecsetelni. Mindenkiből az lesz, amit ő maga választ, s ebben nincs különbség férfi és nő között. Nem a férfiak számláját terheli a választás! Aztán nézzük a család „magasztos” boldogságában a nő, anya szerepét. Férfiak (apák) élnek olyan házasságokban, ahol a „gyenge, védtelen” nők gyerekeikkel zsarolva tartják láncon őket, ennek napi háborúival együtt. Ha már elváltak egymástól, a gyerekek rendszerint (mert a bírók nagy százaléka is nő) az anyához kerülnek. A férfiak kisemmizve, erkölcsileg és anyagilag megtiporva élhetnek, ha tudnak. Mindez még nem elég. A „mártír anya” ebben a „mindig kiérdemelt” pozícióban mire tanítja a nála maradott gyermekeket? Az apával (férfi) szemben gyűlölködésre, hazugságra, bosszúállásra. Ezek a gyerekek egyszer felnőnek, és felnőtt férfiként vajon milyenné lesznek? Hát hogy van ez, hölgyeim? Milyen az, amikor egy életmű „nőiesen érzékeny” (Mózes, Spinoza stb.)? Ez dicséret, vagy ez is hozzátartozik ahhoz a szemlélethez, hogy aki nem nő, azt gyűlölve lehet csak szeretni, de előbb meg kell próbálni erőszakkal saját (női) képünkre formálni. Ez súlyos szerepcsere, s nem használ senkinek, a pszichológiai zavarok jelentős része erre vezethető vissza. Nem hiszem, hogy Zrínyi Ilona, Marie Curie, Anna Ahmatova, Szántó Judit, Szabó Magda és még sorolhatnám, azért alkottak tudósként, politikusként, művészként, hogy a feminista harcosok zászlajukra tűzzék őket. Csodálatra méltó tehetséggel, emberként alkottak, ugyanilyen csodálatra méltó társakkal. Az ellenségeskedés, a szembenállás helyett meg kellene próbálni újra igazi nőnek lenni. A nőiség legszebb értelmében. Igazi nő, feleség, anya, szerető lenni. Minden, ami miatt az irodalomban, festészetben, történelemben és politikában csodálatos dolgok születtek, és remélem, születni is fognak. A férfiak bölcs, szerető partnere lenni, őszinte figyelemmel a másik iránt, társként - puszta lényünkkel - inspirálva egymást, és alkotni közösen, férfiként és nőként egyaránt. Tartalmasan boldog emberként élni egymással, egymásnak és egymás mellett. Én szeretek nő lenni (nem érzem gyengének magam), és az is akarok maradni. Szükség van a férfiakra, hogy nők maradhassunk (már aki akar). Sok-sok férfi van, aki miatt érdemes. Nem kell nőként úgy tenni dolgainkat, hogy önfeláldozó, fejet hajtó és félreálló „áldozati állat”-nak érezzük magunkat. Emberek vagyunk, sokfélék, legyünk akár férfiak, akár nők. A történelem során ez a megosztás - férfi és nő - jónak bizonyult, és remélem, így is marad. S azt is remélem, a „halvérű” sajtó továbbra is „tehénszemű közönnyel” viseltetik az említettekhez hasonló kirohanásokkal szemben. Varga Éva (Budapest) _____________________ ULVA£üyJjí£A 3^6_____| Egy kibic válasza Ausztráliából Ha Lázár István a Népszabadság augusztus 17-ei számában megjelent cikkében kibicnek tart minket, Kárpát-medencén kívül élő magyarokat, a saját érzéseit fejezi ki, s erre joga van. Azt azonban nem hagyhatom szó nélkül, hogy Lázár István az én személyemet választotta ki, nevemet többes számban alkalmazva, a tipikus emigráns bemutatására. A szerepemet elvállalom, de Lázár úr helytelenül mutatott be, enyhén szólva torzított. Két mondatot idézett tőlem (jól ismert gyakorlat), a többit abból csak kikövetkeztette úgy, hogy az eddig is alkalmazott kártékony emigráns képe megmaradjon, vagy ha lehet, erősödjön is. Írásom, amelyből a két idézet származott, eredetileg az Ausztráliában megjelenő hetilapban, a Magyar Életben jelent meg, válaszként a Magyar Nemzet június 20-ai számában Kurcz Béla Csoóri Sándorral készített interjújára. Azért, mert mint akkor megírtam: „Szinte az egész nyilatkozat valamiféle szakadékot jár körbe, aminek a felszítói a Nyugatra került magyarok lennének. Miután ez a nyilatkozat a nyugati emigráció részére előnytelen hangulatot kelt a Magyarok Világszövetsége közgyűlése előtt, próbára tesszük a Magyar Nemzet tárgyilagosságát, kérve az ellenvélemény leközlését. ” A Magyar Nemzet válaszomnak csak egy preparált változatát közölte, amelyből kimaradt minden utalás, amelyben rávilágítottam Kurcz Béla elfogult emigrációellenes állításaira. Ebből a preparált szövegből emelte ki a két mondatot a Népszabadság cikkírója következtetéseinek látszólagos alapjaként, így hozva ki azt, hogy nekem bajom van 10,3 millió magyarral, mert kollaboráltak a kommunistákkal. Mintha nem tudnám, mi az, hogy kollaborálás. Elvetette, hogy írásomban idézőjelek között állt, hogy „egy kicsikét együttműködtek a hatalommal”, tehát ezek nem az én szavaim. Gondos olvasással az is kiderül, hogy az „egy kicsikét” szavakkal éppen az ellenkezőjét fejezem ki, és ma is azt mondom: ne invitáljanak minket olyan szervezetbe, ahol azok a „kicsikét” együttműködők olyan szívós küzdelmet vívnak annak érdekében, hogy tovább vezessék a Magyarok Világszövetségét. A további rész dicséretére válna egy koncepciós per ügyészének is. Vagy nem értette volna meg az idézett mondatot? Nem hinném, hiszen „súlyos indulattal olvasta”. Pedig itt egy szóval sem említettem azt, hogy a határok megváltoztatását követelem (ámbár irgalom atyja ne hagyj el - nem is ellenezném). Nézzük csak mégegyszer: a tőlem idézett kétmondat így szól: „Féltik odahaza azt a kényelmet, amit kialakítottak a hazaáruló időszakban, hogy »ne sértsük a szomszéd népek érzékenységét és »Magyarországnak nincsenek területi igényei, ami azt is jelentette, hogy nem is érdekli, mi történik négymillió hadifogoly magyarral. Trianon kérdése ma is tabu, és sem a magyar, helyesebben a magyarországi híripar, sem a tudományos intézetek, sem a külügyi kormányzat nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a trianoni, jaltai elrendezés széthullásának konstellációjában mi lehetne a magyar feltámadás esélye és az arra való program.” Ha valóban magyarázat kell ennek a megértéséhez akkor tessék, itt van. Szeretném, ha az említett intézmények ebben a kedvezően változó helyzetben foglalkoznának azzal a kérdéssel, hogy mi lehetne a magyar feltámadás esélye és az arra való program. Tetszik érteni? Ők, otthon, Magyarországon, a hivatottak, az illetékesek, a sajtó is, Lázár István úr is, foglalkozzanak a kérdéssel, mit lehetne tenni, hogy a határokon túli magyarok most már zuhanó pusztulása megállítható legyen. Hogy lehet ebből kiolvasni háborús tervet, holocaustot, túszul fölkínálást és egyéb borzalmakat? Mi célt szolgál ez a riadalomkeltés? Ne itt nálunk keresse a felelősséget, ahol negyven éve foglalkozunk a Trianon-kérdéssel, a kisebbségi problémákkal, ahol eredményesen vittük bele az itteni politikai köztudatba a magyar kisebbség kérdését. Jómagam e tárgyban egy kötetre való tanulmány mellett számos memorandum, tájékoztató füzet, levél megszerkesztésével járultam hozzá ahhoz az emigrációs diplomáciai tevékenységhez, amelynek a megismerésétől oly makacsul tartózkodnak Magyarországon azok, akik oly híven őrzik a pártállamtól kialakított emigrációképet. Amit Lázár úr írt rólam és az emigrációról, azt én „súlyos indulat nélkül” olvastam, de szomorúan, hogy Budapesten még mindig csak ilyen fogadtatásban van részünk. Csapó Endre a Magyar Élet főszerkesztője (Ausztrália) FIDESZ A FIKSZNEK Az abortuszról vagy a képviseleti demokráciáról vitázunk? A közelmúltban a FIKSZ újabb „kérdéseket” szegezett a Fidesznek. Úgy látszik, hogy kétszeri kifejtésből sem értették meg, vagy nem akarták megérteni a Fidesz abortuszkoncepciójának lényegét: alapesetben a nő teljes döntési szabadsága bizonyos eljárási szabályokkal, amelyek közül a leglényegesebb egy személyes tanácsadáson való megjelenés, és egy bizonyos várakozási (gondolkodási) idő eltelte. Jeleztem, hogy erre a javaslatra az Alkotmánybíróság határozata vezetett minket, amely kijelölte egy leendő törvény sarokpontjait. A magzati élet védelmének állami kötelessége új filozófiai, jogfilozófiai alapot jelent a következő szabályozáshoz. Ezen kell megtalálni azt a modus vivendit, amely a terhes nő döntési jogát semmiben nem csorbítja, mégis valahogy kifejezi az állam azon törekvését, hogy a magzati életet védelemre méltónak tartja. A Fidesz javaslata nem szigorítás, csak más eljárási rend meghatározása. Ez lehet persze hosszabb, de az eljárási korlátok fejében az érintettek döntését nem bírálhatja felül semmiféle „engedélyező” szerv vagy bizottság. A tizenhárom kérdés, amelyeket az egyesület tisztelt képviselője feltett, részben önmagáért beszél, részben válaszra vár. Néhány konkrét kérdésre szeretnék reagálni, elsősorban olyanokra, amelyeket az előző cikkemben még nem érintettem. Bár megjegyzem, hogy a FIKSZ olyan részletkérdéseket kér számon a Fidesz-koncepció rövid ismertetése kapcsán, amelyek egy kidolgozott törvényjavaslat részei kell, hogy legyenek. A nőgyógyászati szakrendelésen való megjelenéshez nem kell háziorvosi beutaló. A nőgyógyász azonban elsősorban orvosi kérdéseket vizsgál, és adott esetben megállapítja a terhesség tényét. Ekkor lép be a személyes tanácsadás, mint egy olyan fórum, ahol az abortuszt kérő nőnek - helyzetének megfelelően - próbálnak segítséget, tanácsot, és ha szükséges, válaszokat adni. Elmondani neki, hogy mit tehet, és annak milyen következményei lehetnek. Messze többről és másról van itt szó, mint amit egy „sima” nőgyógyászati szakrendelésen meg lehet beszélni. Az abortuszt kérő nő méltóságát ezen eljárás alatt nem érheti csorba. Akit bármilyen módon megaláztak, emberi jogait megsértették, természetesen panasszal fordulhat a tanácsadó felettes szakmai szervéhez, súlyosabb esetben bírósághoz. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a tanácsadó semmiféle döntést nem hoz, amely a nő jogait érintené, mindössze kiad egy igazolást a megjelenésről. A várakozási idő nem „büntetés”. Célja, hogy az érintettek lehetőleg ne hozzanak elhamarkodott döntést. Extrém esetekben nem a főszabály érvényesül: életveszély, bűncselekmény vagy egészségkárosodás esetén, amit szakorvos vagy rendőrség állapít meg - természetesen nem kell tanácsadáson részt venni és várakozási időn átesni. Szerintünk az orvos hasonló eljárás alapján tagadhatja meg a műtét elvégzését, mint például a sorkatonai szolgálatra kötelezett fiatal a fegyveres katonai szolgálatot. Ilyenkor ugyanis egy illetékes fórum előtt előzetesen vállalnia kell azt az elvi, vallási, morális, orvosi (stb.) meggyőződését, amely e döntésére vezette. Koncepciónk szerint az abortuszért valamilyen összeget fizetni kell. Ennek hiánya azonban nem feltétlenül akadálya az abortusz elvégzésének. Jogszabálytervezetben ki lehet dolgozni például a részletfizetés szabályait. Javasoljuk, hogy az árat differenciáltan állapítsák meg: egyrészt szociális alapon, másrészt az ismételt abortuszt kérők fizessenek magasabb árat. Ösztönözni nem az abortuszra kell a társadalmat, hanem annak elkerülésére. Ezzel talán a FIKSZ is egyetért. A többi kérdés valójában nem kérdés, hanem feltételezéseken alapuló hamis következtetés - ezekre a szűkös terjedelemre tekintettel nem szükséges, hogy válaszoljak. Ezen pontok színvonala amúgy is a feltevőt minősíti, aki a maga véleményét vagy vádját már bebújtatta a kérdőjel elé. Az általunk kifejtett elvi állásponté nem valamiféle új magyar spanyolviasz. Az abortusz körül folyó viták közepette mindenfelé napirendre kerül egy új elveken nyugvó szabályozás kérdése. Az olasz, a francia és a holland abortusztörvények után a nemrégiben elfogadott német szabályozás mind ugyanez irányba mutatnak. Legutóbb az amerikai Legfelsőbb Bíróság e tárgyú döntése szögezte le: „A nő végső döntésének joga forog kockán, és nem az, hogy ezt a döntést minden mástól elszigetelten hozza meg. Az államoknak jogukban áll olyan törvényeket alkotni, amelyek ésszerű kereteket biztosítanak a nő súlyos és visszafordíthatatlan döntéséhez.” Furcsa, hogy a polgári demokráciákban egyre inkább elfogadható kompromisszum elvi keretei meghaladják a FIKSZ tűrőképességét. Furcsa az is, hogy vitában állandóan jogi kérdésekbe bonyolódunk, miközben sokan nem vesznek tudomást a legelemibb jogi és alkotmányos elvekről, valamint arról a döntésről, amelyben az Alkotmánybíróság kimondja, hogy a jelenlegi abortuszrendelet alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság határozatáról azonban nem dönthet népszavazás, és senki nem kényszerítheti a testületet határozatának visszavonására vagy akár megváltoztatására. Ezért értelmetlen a FIKSZ erre irányuló követelése és aláírásgyűjtése. Lehet, hogy még mindig nem vitágos a tisztelt olvasó előtt, miért a FIKSZ nagy harciassága. Miért feküdte meg gyomrukat a Fidesz koncepciója? Az agresszív, provokatív indulat oka talán nem is annyira az abortuszkoncepcióban keresendő, mint inkább abban a politikai ideológiában, amely megkérdőjelezi a képviseleti demokrácia alapjait, értékeit. Ez az a bizonyos „plusz”, amit a FIKSZ Egyesület cikkírója még odabiggyesztett az opusz végére. Ebből egyértelműen kiderül: a FIKSZ nem fogadja el a parlamentáris demokráciát, helyette inkább valamilyen homályos közvetlen néprészvételt szeretne érvényesíteni. A Fidesz ezzel szemben a polgári demokrácia értékeit magáénak valló parlamenti párt. Ez olyan nagy különbség, ami magyarázatot adhat az indulat hevességére, és arra a logikai salto mortalera, amelynek alapján a Fideszt a végrehajtó hatalom részeseként kezelik, amelynek alapján a „hat pártállamra” utaló kitétel laza kézmozdulatával mosnak egybe ellenzéki és kormánypártokat (akár a kereszténydemokratákat és szocialistákat), és amelynek alapján az Országgyűlést, Alkotmánybíróságot és az egész magyar parlamentarizmust igyekeznek lejáratni. Ehhez azonban nem az abortusz újraszabályozása kapcsán kavart vitát kell felhasználni. Egyenesebb a nyílt beszéd. Tisztelt olvasó! Tessék választani! Dr. Nagy Gábor a Fidesz Országos Választmányának tagja A harmadik lehetőség Abortuszügyben két irányzat küzd egymással a sajtóban: egyik az úgynevezett magzatvédőké, akik szerint az állam illetékes megszabni a születendő gyermek sorsát, a másik irányzat - nevezzük feministának - a nő önrendelkezési jogát szegezi szembe ezzel. Úgymond, az egyik legfontosabb döntés az életünkben, hogy legyen-e gyerekünk. Én ezzel a kijelentéssel egyetértek. Csakhogy egészen furcsa módon szokás elfelejtkezni arról, hogy ez mindkét nemre igaz. Minden ember egyik legfontosabb önrendelkezési joga alkotmányos emberi joga hogy szabadon dönthessen abban a kérdésben, legyen-e gyermeke. Természetesen van a két nem között különbség. A nő szüli és szoptatja a csecsemőt. Erre az időszakra az alkotmány is különleges védelmet biztosít a nőnek, e kímélet indokoltságát épeszű ember nem vitatja. Más tekintetben azonban férfi és nő között nem tesz különbséget az alkotmány szerencsére. Annál inkább az ennek fittyet hányó törvénykezés. A férfinak - a hatályos törvények szerint - semmi beleszólása sincs abba, hogy legyen-e gyermeke vagy sem. Ha például egy férfi huszonöt éves korában elválik, van két gyermeke, de többet nem akar, mert tisztességes felnevelésükre már sem lelkileg, sem anyagilag nem képes (vagy a másik, aki harmincéves kora előtt nem tud nősülni), egy dolgot tehet: visszavonul a szexuális élettől. Megfelelő férfi-fogamzásgátló ugyanis még, sajnos, nincs. A női fogamzásgátlásban viszont a változás forradalmi volt a néhány évtizeddel ezelőttihez képest, amikor a jelenlegi törvénykezési szellem még úgyahogy indokolható volt. Ma egy nő - tipikusan - akkor esik teherbe, amikor akar. Ennek az egyoldalú döntésnek a másik félre csupán az anyagi kihatása több százezer forint. A feloldhatatlan lelki teher, az utált gyerekhez való viszony ennél sokkal szörnyűbb - ilyen érzésnek nem szabadna előfordulnia a világban. Igen, beszéljünk végre a gyerekről is A gyereknek az az életfeltétele, hogy akarják, szeressék. A magzatnak mindkét tábor jogokat és érdekeket tulajdonít. Véleményem szerint egyetlen jog illeti meg a magzatot: a tisztességes életre való esély joga. Túl kevés esélye lehet a jó életre nemcsak önmaga vagy az anya betegsége esetén, nemcsak, ha a fogamzás nemi erőszak következménye, hanem legjellemzőbben és legáltalánosabban akkor, ha nem akarják őt a szülei. Apropó, nemi erőszak. A legszigorúbb magzatvédők is engedélyezik ilyenkor az abortuszt, vagyis az erőszakot rosszabbnak tartják a gyilkosságnál is. Miért ez a szigorú megítélés? Ennek történelmi oka van: ne lehessen a nőnek olyantól gyermeke, akitől nem akarja. Tudjuk, súlyos évek várnak az erőszakolóra. És fordított esetben milyen büntetés jár? A kérdés költői. Megengedném, hogy a nő továbbra is szülhessen magának gyereket, csak magának, apa nélkül, spermabankszerűen. Az ilyen nemkívánatos esetek számát nem büntetéssel, hanem propagandával kell csökkenteni, bár tizedére csökkenne akkor is, ha nem jár gyermektartás. Normális esetben viszont a két szülő egyetértése kelljen. A férfitől azonban, ha nem járul hozzá a szüléshez, megállapított fájdalomdíj járna az abortuszra menő nőnek, mert nem igazság, hogy egy kapcsolat minden kockázatát a nő viselje. Jogilag mindez persze tovább finomítható, bár sajnos egyelőre mindez csak elképzelés. Unokáink hitetlenkedő fejcsóválással olvassák majd, hogy a harmadik évezred hajnalán mindez még nem így volt. Bóta Károly (Budapest)