Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-22 / 248. szám
1994. október 22., szombat HUBERTUS Szerednyei Kelemen főiskolai docens bevágta az ajtót. Bevágta, de úgy, mint még soha. Rettentően bevágta. Dongott az egész lépcsőház bele. Gyorsan indult lefelé, futott szinte, mint aki fél, hogy vissza talál fordulni mégis. Aztán amikor leért, kilépett a kapun és beleszippantott az esti pesti utca piszkos, de mégis jólesőségébe, furcsa, csöndes büszkeség töltötte el, tisztának érezte magát és nagyon erősnek. És szabadnak mindenekelőtt. Rettentő szabadnak. Elindult. Nem is habozott, tudta hova megy. Az Eötvös utcába, persze. A Visegrádi utcában lakott akkoriban, a Csanády sarkánál, már öt éve ott lakott a harmadikon feleségével, két kamaszodó gyerekével egy nem elég nagy, de elég szép, elég jó háromszobás lakásban. Mielőtt kiért volna a Körútra, egy sörözőbe, inkább valami éjszakai pizzériába ment le, és kért egy fél Hubertust. Rég esett Hubertus ennyire jól neki. Tulajdonképpen ezt az italt nem nagyon szerette. És mégis nagyon. Már régóta nemigen ivott rövidet, csak egykét sört volt szokása pattintani, hazatérve, otthon, persze azért előadódott valami alkalom, társaság, öröm vagy bánat, minek kapcsán stampedli került kezébe, de akkor mégiscsak whiskyt, konyakot, jóféle vodkát ivott, ha ihatott. Hubertusz gimnazista és főiskolás korában ivott apjával mindig vasárnap délelőttönként MTK-meccs előtt az Előre-pálya hatalmas lelátójának oldalában lévő csehóban, hosszas sorban állás után. Népsporttal a zakózsebben, tökmagot ropogtatva az egészhez. Maradt is aztán a Hubertusnál sokáig a leendő docens. Aztán munkába állt, megnősült, és szinte észre sem vette, hogy ahogy a meccsek, ahogy az apja, ahogy az ifjúság, úgy fogyott el szép lassan az életéből a Hubertus is. Néha ivott azért, például amikor a szülészetről hazatért, vagy amikor a temetőből, egyszóval ha valamit nagyon kellett innia, akkor Hubertust ivott. Most is azt dobott be tehát, megforgatta szájában a selymes, édeskés folyadékot, leszigetelte csöpp szódával, azt gondolta magában: Na, és ment határozottan végig a Körúton az Eötvös utca felé. Mikor a kapu elé ért, hosszasan bogarazta a táblát, majd becsöngetett. - Ó - mondták a kaputelefonon át neki, és már berregett is a bejárat. Másfél éve találkozott volt osztálytársával, aki több is volt, mint osztálytárs, és aki itt lakik, és aki mondta, hogy egyedül él, gyermeke nincsen, férje volt, de az sincs már és bármikor ugorjon csak föl Szerednyei, és Szerednyei mondta is, hogy a jövő héten felugrik biztosan. Épp két éve volt ennek. Szerednyei most fölliftezett a másodikra. Hatvan körüli, pongyolás, csontsovány hölgy nyitott ajtót. - Kelikém! - üvöltötte, és nyakába borult a docensnek. - Mi van veled? Az isten verje meg azt a ronda sváb fejedet! Legalább néha feldughatnád azt a mocskos pofádat, ha már elcseszted a lányom életét! Na mindegy! Gyere be, te gané! Odabenn a szobában egy nyúzott harmincöt éves asszony mosolygott zavartan. - A mama is itt lakik most... - Már nem sokáig, ne félj, már nem sokáig és akkor majd lehet... - Anya! A döbbent docens pillanatok alatt megtudta, hogy Éva apja meghalt, anyját négyszer műtötték már, Éva, persze hogy magához vette, most ketten élnek, a mama hetente befekszik kemoterápiára, ki is hullott a haja mind... - Idenézz, Kelikém! - rikkantott az asszony, és széles mozdulattal lekapta tar fejéről a parókát - Szarni rá! Igyunk! Van még egy kis Hubertus, nekem nemigen szabadna innom, de ez a lány minden héten vesz egy üveg Hubertust, nem tudom miért, én mindenesetre megiszom, az anyjuk istenit, na gyere... Hiába ivott meg Szerednyei majd egy decivel, mikor leszabadult az utcára, első útja mégis a piaccal szemben levő kocsmába vezetett. Aztán megrázta magát és a Jókai tér felé irányozta határozott lépteit. Itt nem volt kaputelefon, fölment direkte. Odafönn sem kellett csöngetnie, résnyire nyitva volt az ajtó. Rettentő zsivaj szűrődött ki bentről. Megtorpant, legyintett, már fordult volna vissza, aztán mégis belépett. - Szia, ülj le - mondta az előszobával egybenyitott konyhában mosogató és neki háttal álló asszony, akivel Szerednyei együtt volt ösztöndíjas Moszkvában, és akivel pár hónapja futottak össze. - Mi ez a sok gyerek? - kérdezte a szerteheverő, szaladó, görgő apróságokat lépdelve át -, azt mondtad, kettő van és kilenckor fekszenek... - Kettő van, de most itt lakik a húgom kettője is, azok meg éjfél előtt nemigen szoktak ledőlni, meg itt van a szomszéd Lajoska, akinek eltörött a lába, az összes, az anyja elvonón van... Lajoska, gyere csak, szaladj le és hozz egy kis üveg Hubertust az éjjel-nappalból, nem, csak hadd menjen, ügyesen lépcsőzik a mankóval, itt van a házban a bolt, Lajoska szeret elmenni, ne félj, mindjárt leülünk, csak még páran nem ettek, kérsz egy kis grízes tésztát, dé Jenő, engeded el a macskát, a szomszédoknak két macskája is van, itt laknak, csak pisilni járnak haza, azért kell nyitva hagyni az ajtót... Innen az Engels térre sétált Szerednyei. Kezdett lassulni. Megnyomta a gombot. Elég sokat kellett várnia. - Ki az? - kérdezte egy ijedt női hang. - Szerednyei vagyok - mondta Szerednyei. - Jézusom! - kiáltott föl a még ijedtebb női hang. - No... Izé... Nem... Nem akarok zavarni - dadogott a férfi, aki már gyanút fogott. - Jaj, istenem - suttogott a női hang a falból. - Nem tudnál jönni máskor... - Dehogynem - mondta Szerednyei, de amikor a Gyopárba betért és kezébe kapta a világos és sötétbarna között ingadozó színű sűrű folyadékkal telt féldecis poharat, tudta már, hogy nem. A Báthory utcába ment. A megfelelő kapunál felcsengetett. Beengedték, fölliftezett, belépett és elcsodálkozott nagyon. A nagy, négyszobás lakás, ahol ezelőtt tizenkét évvel két napot lakott, a lerobbant, szegényes, öreg bútorokkal telizsúfolt lakás most tágas, elegáns, gyönyörű volt. Szép volt a mosolygós asszony is, Szerednyei valamikori tanítványa a főiskolán. Hófehér, fölül szinte teljesen kigombolt köntösben volt, karjában pár hetes kisdedet viselt. Egy évvel előbb találkoztak utoljára. Akkor nem volt a lány ilyen szép, nyugodt, kisimult. - Kérlek, nagyon kérlek, gyere föl - mondta akkor. - Ő a férjem - mondta most. - Nem zavar, ha közben eszünk? Szerednyeit ez nem zavarta. Bemutatkozott és ellihegte, hogy kivert kutya éppen. - Igyál valamit - mondta a mosolygó, szőke férj, és a tanár előtt megnyílott egy hatalmas kolóniás bárszekrény tárnája. Szerednyei a más’félszáz üveg mögött a sarokba dugva egy apró, féldecis Hubertusra lelt. - Azt, ha lehet, ne - szabadkozott elbűvölő mosollyal a házigazda. - Az Krisztináé. Őrizgeti, már nem tudom mióta. Valami emlék vagy mi... Az ő dolga... Ballantinest választott a kilencféle whiskyből. Kellemesen eldiskurált a férjjel, ki vállalatot igazgat, nem is akármilyet, de vegyeset, sokat utazik, viszi az asszonyt is magával, ha lehet, mert Krisztina imád utazni, a lakás pár hónapja készült el, de eladják nemsokára, mert épül a házuk Adyligeten. . .............................. Eközben az asszony csöndesen, nyugodtan, arcán finom mosollyal szoptatott. Mire Szerednyei hazaért, éjjel két óra volt. Felesége a konyhaasztal mellett kisírt szemekkel ült. Szerednyei átölelte az asszonyt. Furcsa, csöndes büszkeség töltötte el, tisztának érezte magát és nagyon erősnek. - Na... Itt vagyok... Nincsen semmi baj... jártam egyet s itt vagyok... Nna... És hoztam is neked valamit - mondta és elővett zsebéből egy kék címkés, kétdecis üveget. Bächer Iván Nem titok, tudja valamennyi újságolvasó, a szerkesztőségek úgynevezett évfordulós naptárakkal emlékeznek nevezetesebb születésnapokra, elhalálozási dátumokra. Október 22-re beírták emlékeztetőül, hogy 150 esztendeje született meg Sarah Bernhardt, a romantikus színjátszás világnagysága, aki nemcsak színpadi vadmacska volt, hanem vadállatokat tartott párizsi lakásán, és koporsóban töltötte éjszakáit a nagyobb reklámverés kedvéért, amikor azután vénségére fél lábát levágták, folytatta világkörüli turnéit, bejárta Amerikát is, fél lábbal fölugrott a székre, úgy süvítette Rostand verses drámáját, a Sasfiókot, amiben persze a tüdővészes, szőke kamasz főherceget, Napóleon árváját alakította matrónakorában is, valamint másik kedvenc nadrágszerepét, a dán főherceget Shakespeare úrtól. Erről az érdekes asszonyról és nagy színésznőről kellene most megemlékezni, de föllobbant színházi hazaszeretettel inkább írok Sarah magyar udvaroncáról, hogy tapintatosan fejezzem ki magam, délelőtti leverjeinek, fejedelmi ágyból lábadozásainak nyilvános megünnepléséhez rendszeres vendégéről, a fiatal magyar földbirtokosról - keskeny mellű, fakóan szökés, ritka szakállú, lányos alkat, akár a reichstadti herceg -, aki végül száz esztendeje, 1894. október 9-én Cannes-ban halálba köhögte magát. Sigismond de Justh állt francia vizitkártyáján. Justh Zsigmond. A huszonöt esztendős szőke fiú 1888. január 13-án (pénteken!) vizitált első ízben a nagy tragika reggelijénél. „Fehér selyem preraffaelisztikus selyem neglizsé, arannyal hímezve. Fején egy aranysál. Sokkal szebb, érdekes és fiatalabb, mint a színpadon. Gyönyörű, hosszú szempillák, bársonyos lágyságú tekintet. Mindene fáradt, souple és stilizált. Un reve!” Az álom két évtizeddel korosabb a magyar ifjúnál. Annak halálát túléli harminc évvel. Sarah bemutatja az ifjoncot lakásában tartott vadállatainak, és másnap délre várja reggelire. Justh gonddal följegyzi naplójába a színésznő lakását: „A kandalló egyik oldalán az óriási vaskalicka (ma üres), amelyben oroszlánjai és gepárdjai voltak, másik oldalon egy nagy jegesmedvebőrökkel leborított kerevet, amelyre keleti selyemszövetekből és hímzésekből sátor borul. Itt tanyázik majdnem egész nap félig fekve, félig a levegőben lebegve Sarah, az isteni.” Kis udvaronca, egzotikus pusztáról jött csudálója a Körösi lány és más dalok zongorálásával szórakoztatja a dívát és vendégeit. Justh Párizs-szerte szívesen látott a született, a szerzett és a vásárolt arisztokrácia szalonjaiban. Jómódú, jóképű, jó francia és jól nevelt fiú. Odahaza naplójára hajolva gyilkos tömörséggel kivesézi a jótársasági állatvilágot. Naplója a századvég roppant rovargyűjteménye. Első kezű malíciák La Goulue-ről, Lautrec halhatatlan modelljéről, akit akadémikus kánkántáncosnőnek, megállapodott kánkánistának nevez, vagy a magyarul már nem, a franciául sosem tudó divatos Munkácsy Mihályról és őrmesteri feleségéről, a francia akadémia zöld frakkosairól, a kikeresztelkedett Rotschildokról. Marcel Proust szalonjaiból tudósít. Körülpletykálja Proust modelljeit. Ennek a századvégnek Proust volt Renoirja. Justh ugyanazt Nadar fotográfiai eszközeivel dokumentálta. Járja a francia színházakat a magyar író. Sarah kívánságára súg A kaméliás hölgy próbáján. Annyira kitanulja a francia századvég színházát, hogy hazautazván magyar parasztszínházat csinál birtokán. Justh hazahordja a tanultakat. Sarah világgá szállítja a francia szellemet. Utazó színésznő. Gyorsvonaton száguld fizetőközönsége után. Házhoz viszi a színházat. Kilencszer jár Pesten. 1904-ben társulatával végigüli a János vitéz főpróbáját, megkönnyezi. Szórakoztatóiparos. Népszerűsége hasznát bezsebeli önmaga, ő az első Tosca, amikor Sardou rémdrámájához muzsikát nem Puccini szerzett még, hanem Sarah Bernhardt „aranyhangja” adta a dallamot. Justh élete utolsó két évében parasztszínházat működtet aratási időben vasárnaponként Simontornyán, a birtok üvegházából átalakított színpadon. Vályogból dór stílusú színiépületet tervez. A simontornyai körszínház eszméjét valószínűleg párizsi orosz szobrász barátja, Antokolszkij, a plasztika Merezskovszkija plántálta Justhba. A misztikus szobrász regélt az orosz nemesek birtokain létezett parasztszínházakról. Ez nem a főnemesi kastélyok Versailles-mímelő műpártolása. A feudalizmus és kapitalizmus határmezsgyéjén egy ősi birtok napszámosai Moliére-t játszanak a falu lakosainak és a magyar meg a francia fővárosból jött vendégeknek. Sokszor 250-300 néző is összegyűlik. A legmagasabb rangú helybéli vendég a jegyző. Szomszéd földbirtokosok nem hivatalosak. A huszonöt éves magyar író és az úgy negyvenötös francia színházi istennő rokonok. Sarah széles taglejtésekkel, éles hangon szavalva úgy játszik, ahogyan akkor már senki, legfeljebb a nagy tragikus bömbölő Mounet-Sully, akinek Hamletját Justh érzékeny elemzéssel egybeveti Sonnenthal és más egykorú hírességek dán trónörökös-alakításával. Justh úgy élt, ahogyan már nem divat. Udvari színházat telepít Békésbe, pedig Párizsban már érik a naturalizmus. Esterházy-mód kerti ünnepségeket szervez az Esterházy utcai ház tulajdonosa, aki pesti palotájában irodalmi szalonnak ad teát, összecsábít írókat-költőnőket-festőket-muzsikusokat, nem a leghaladóbbakat, de csupa jó társaságban elfogadhatót. Sarah ódivatú. De ha játszik, lehetetlen észrevenni divatjamúltságát. Justh is időszerűtlen jelenség, de kultúraszervező erejű. Mindkettejük személyisége áthevíti a kihűlt formákat. A tartósítani igyekezett múltat jövő idejűvé forralták szenvedélyeikkel. Úgy nyolcvan évvel Sarah halála után szaktudással esztergált egyfelvonásosaiból kettőt Pierre Spirakoff a champs-élysées-i színház padlásán transzvesztita szerepként felújított, paródiája hívebben őrizte Sarah Henriette Rosine Bernhardt rettenetesen nevetséges fenségét, mint Vértes híres híradómontázsa (Párizs 1990), amelyben látni kaméliás Margitként elhaldoklani ifjú Dumas színdarabjának utolsó felvonását: úgy vágódik hanyatt, akár egy hasábfa. Filmen komikus, az emberi jelenlét megrendítővé tehet minden túlzást. Justh írt elbeszélést, regényt, népszínművet. Finom író volt. Maradandó főműve azonban gyémántként szikrázó Naplója. És füstbe ment parasztszínházának emléke, legszemélyesebb alkotásai. Simontornyai színháza bánthatná a színházi közemlékezetet, ha az nem aludna oly jóízűen. M. G. P. Sarah és Sigismond HÉTVÉGE NÉPSZABADSÁG 35 Aladdin és a hajóskapitány Walt Disney úr meghalt 1966-ban, de mint Pictures él tovább. A Walt Disney Picturesnél jobban csak a halál arat a földgolyón. S akkor már válasszuk inkább a rajzfilmet. A Walt Disney Pictures halálbiztos sikerre készült, derűs produkcióit. Az Aladdin tavaly karácsony táján végzett nehéz fizikai munkát a magyar mozikban: söpört végig rajtuk, s közben kaszált. John Musker és Ron Clements rendező-producerek hatszáz animátorral meg mindenfélében művésszel és technikussal, köztük kiváló számítógép-szakemberekkel készített mesefilmje most videón is megcélozza a magyar gyermekközönséget. S nem is pusztán kölcsönözhető: úgynevezett lakossági forgalmazást indított be vele az InterCom, magyarán megvásárolható, örökre hazavihető. Hogy ez az „örökre” hány lejátszásra szól, azt tessék talán kipróbálni, magam is kíváncsi volnék rá. Mindenesetre nem tréfálkozás akar ez lenni: a gyermekek világában alapvetően fontos dolog az ismétlés, az ismételgetés. A végtelenségig. A játék nem játék, ha csak egyszer történhet meg. A videó nevű játékon most itt van tehát egy Aladdin nevű filmjáték. Lehet irigykedni azon, hogy mennyit kereshet egy műsoros kazettán a kibocsátója és jogtulajdonosa meg az üzlet ilyen-olyan közvetítője, de tény, hogy a dolog jól ki van találva, a helyére kerül ezzel a művelettel. A mesefilm pontosan arra való, hogy számtalanszor megnézze a gyerek. S ami a produkció művészi meg „művészi” oldalait illeti: elvárhatatlan egy amerikai filmtől, hogy ne legyen amerikai (még akkor is, ha indiai-perzsa-arab mesevilágból merít életerőt), hasonlóképp egy szirup hordozóanyagáról világhírűvé lett gyártól, hogy terméke ne legyen imitt-amott ragacsos. Aladdinka amúgy bűbájos, hasonlóképp Jázmin hercegnő. Csak ne mondanának időnként bölcs tanulságokat is. □ Józef Korzeniowski, a nagyvilágba kiszakadt, birtokos nemesből lett, nehéz sorsú lengyel tengerész, akit a nagyvilág Joseph Conrad néven angol íróként ismer, régóta izgatja a filmkészítők fantáziáját. Súlyos hangulatú, egzotikumot filozofikumként megéltető regényei - mellesleg a gyarmattartó kor utolsó fázisának szikár, mindent megértő, ám semmit meg nem bocsátó ábrázolásai - rendre nehéz leckének bizonyultak. Még Andrzej Wajda bicskája is beletörött Joseph Conrad kőkemény kenyerébe (Árnyékvonal). Francis Ford Coppola Apokalipszis, most című Vietnam-eposza is (éppannyi erővel Amerika-eposznak mondhatnánk) csak addig szögezi oda a nézőt a székéhez, amíg modern és dokumentatív háborús szörnyűség, de amint - második felében - misztikus világkutatássá változik a Délkelet- Ázsiába áthelyezett Conrad-sztori fölhasználásával, eszelős Marion Brandóval, már egy másik, feszengő élményt nyújt: ki bírja, ki nem. A titokzatos őrült Kurtz históriája egyébként, aki leszakad a Társaságról és a Birodalomról, hogy bennszülöttjei Új Isteneként egyeduralkodó legyen egy nehezen megközelíthető területen: ez az eredetileg Afrikában, Belga- Kongóban játszódott le. Ezt az eredetit próbálja megközelíteni a jó nevű rendező, Nicholas Roeg filmje, A sötétség mélyén. Egy ilyen tisztességes televíziós film, amelyet moziforgalmazásra is szántak gyártói a Turner Picturesnél. Tavaly készült, nálunk moziban nem ment, a Flamex InterStar forgalmazza kazettán. A biztonság kedvéért Angliában forgatták (s Belizében a dzsungeljelenetek külsőit) ezt az amerikai filmet. Kis epizódszerepben is jelentős színész: a Fox testvérek fiatalabbja, James látható benne. A két főszerepet pedig a jól ismert John Malkovich (ő Kurtz, a világgal és magával leszámolt bujdokló, akinek hitvallása ez: „Nincs üresebb és utálatosabb teremtmény a természetben, mint az ember, aki menekül a sorsától”), s a nálunk kevésbé ismert Tim Roth (ő itt a Kurtz fölkutatására küldött hajóskapitány; filmográfiájában korábbról olyan nagy tett szerepel, mint Róbert Általán csodás Vincent és Theo című televíziós regényében Van Gogh megformálása). Úgyhogy, ha azt látják a hirdetésben és magán a kazettán is hogy „színes szinkronizált amerikai kalandfilm”, saját érdekükben vegyék tekintetbe a fent jelzett körülményeket. Jó, persze, folyik benne vér is. Látunk sövényen Sorakozó koponyákat, amelyek úgy díszelegnek, mint magyar skanzenban a köcsögök a kerítésen. De azért többről van itt szó. Conrad-megfilmesítésben nem a legrosszabbról. Csala Károly