Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

1994. október 22., szombat HUBERTUS Szerednyei Kelemen főiskolai docens bevágta az ajtót. Bevágta, de úgy, mint még soha. Rettentően bevágta. Dongott az egész lépcsőház bele. Gyorsan indult lefelé, futott szinte, mint aki fél, hogy vissza talál fordulni mégis. Aztán amikor leért, kilépett a kapun és beleszippantott az esti pesti utca piszkos, de mégis jóleső­ségébe, furcsa, csöndes büszkeség töltötte el, tisztá­nak érezte magát és nagyon erősnek. És szabadnak mindenekelőtt. Rettentő szabadnak. Elindult. Nem is habozott, tudta hova megy. Az Eötvös utcába, persze. A Visegrádi utcában lakott akkori­ban, a Csanády sarkánál, már öt éve ott lakott a harmadikon feleségével, két kamaszodó gyerekével egy nem elég nagy, de elég szép, elég jó három­szobás lakásban. Mielőtt kiért volna a Körútra, egy sö­rözőbe, inkább valami éjszakai pizzéri­­ába ment le, és kért egy fél Hubertust. Rég esett Hubertus ennyire jól neki. Tulajdonképpen ezt az italt nem na­gyon szerette. És mégis­­ nagyon. Már régóta nemigen ivott rövidet, csak egy­két sört volt szokása pattintani, haza­térve, otthon, persze azért előadódott valami alkalom, társaság, öröm vagy bánat, minek kapcsán stampedli került kezébe, de akkor mégiscsak whiskyt, konyakot, jóféle vodkát ivott, ha ihatott. Hubertusz gimnazista és főiskolás korában ivott apjával mindig vasárnap délelőttönként MTK-meccs előtt az Előre-pálya hatalmas lelátójának olda­lában lévő csehóban, hosszas sorban ál­lás után. Népsporttal a zakózsebben, tökmagot ropogtatva az egészhez. Maradt is aztán a Hubertusnál so­káig a leendő docens. Aztán munkába állt, megnősült, és szinte észre sem vette, hogy ahogy a meccsek, ahogy az apja, ahogy az ifjú­ság, úgy fogyott el szép lassan az éle­téből a Hubertus is. Néha ivott azért, például amikor a szülészetről hazatért, vagy amikor a te­metőből, egyszóval ha valamit nagyon kellett innia, akkor Hubertust ivott. Most is azt dobott be tehát, megfor­gatta szájában a selymes, édeskés fo­lyadékot, leszigetelte csöpp szódával, azt gondolta magában: Na­, és ment határozottan végig a Körúton az Eöt­vös utca felé. Mikor a kapu elé ért, hosszasan bo­­garazta a táblát, majd becsöngetett. - Ó - mondták a kaputelefonon át neki, és már berregett is a bejárat. Másfél éve találkozott volt osztály­társával, aki több is volt, mint osztály­társ, és aki itt lakik, és aki mondta, hogy egyedül él, gyermeke nincsen, férje volt, de az sincs már és bármikor ugorjon csak föl Szerednyei, és Sze­rednyei mondta is, hogy a jövő héten felugrik biztosan. Épp két éve volt ennek. Szerednyei most fölliftezett a máso­dikra. Hatvan körüli, pongyolás, csontso­vány hölgy nyitott ajtót. - Kelikém! - üvöltötte, és nyakába borult a docensnek. - Mi van veled? Az isten verje meg azt a ronda sváb feje­det! Legalább néha feldughatnád azt a mocskos pofádat, ha már elcseszted a lányom életét! Na mindegy! Gyere be, te gané! Odabenn a szobában egy nyúzott harmincöt éves asszony mosolygott zavartan. - A mama is itt lakik most... - Már nem sokáig, ne félj, már nem sokáig és akkor majd lehet... - Anya! A döbbent docens pillanatok alatt megtudta, hogy Éva apja meghalt, anyját négyszer műtötték már, Éva, persze hogy magához vette, most ket­­ten élnek, a mama hetente befekszik kemoterápiára, ki is hullott a haja mind... - Idenézz, Kelikém! - rikkantott az asszony, és széles mozdulattal lekapta tar fejéről a parókát - Szarni rá! Igyunk! Van még egy kis Hubertus, nekem nemigen szabadna innom, de ez a lány minden héten vesz egy üveg Hubertust, nem tudom miért, én min­denesetre megiszom, az anyjuk istenit, na gyere... Hiába ivott meg Szerednyei majd egy decivel, mikor leszabadult az ut­cára, első útja mégis a piaccal szem­ben levő kocsmába vezetett. Aztán megrázta magát és a Jókai tér felé irányozta határozott lépteit. Itt nem volt kaputelefon, fölment direkte. Odafönn sem kellett csönget­nie, résnyire nyitva volt az ajtó. Ret­tentő zsivaj szűrődött ki bentről. Meg­torpant, legyintett, már fordult volna vissza, aztán mégis belépett. - Szia, ülj le - mondta az előszobá­val egybenyitott konyhában mosogató és neki háttal álló asszony, akivel Sze­rednyei együtt volt ösztöndíjas Moszk­vában, és akivel pár hónapja futottak össze. - Mi ez a sok gyerek? - kérdezte a szerteheverő, szaladó, görgő aprósá­gokat lépdelve át -, azt mondtad, ket­tő van és kilenckor fekszenek... - Kettő van, de most itt lakik a hú­gom kettője is, azok meg éjfél előtt nem­igen szoktak ledőlni, meg itt van a szomszéd Lajoska, akinek eltörött a lá­ba, az összes, az anyja elvonón van... Lajoska, gyere csak, szaladj le és hozz egy kis üveg Hubertust az éjjel-nappal­ból, nem, csak hadd menjen, ügyesen lépcsőzik a mankóval, itt van a házban a bolt, Lajoska szeret elmenni, ne félj, mindjárt leülünk, csak még páran nem ettek, kérsz egy kis grízes tésztát, dé Jenő, engeded el a macskát, a szomszé­­doknak két macskája is van, itt laknak, csak pisilni járnak haza, azért kell nyitva hagyni az ajtót... Innen az Engels térre sétált Szered­nyei. Kezdett lassulni. Megnyomta a gombot. Elég sokat kellett várnia. - Ki az? - kérdezte egy ijedt női hang. - Szerednyei vagyok - mondta Sze­rednyei. - Jézusom! - kiáltott föl a még ijed­­tebb női hang. - No... Izé... Nem... Nem akarok za­varni - dadogott a férfi, aki már gya­nút fogott. - Jaj, istenem - suttogott a női hang a falból. - Nem tudnál jönni máskor... - Dehogynem - mondta Szerednyei, de amikor a Gyopárba betért és kezébe kapta a világos és sötétbarna között in­gadozó színű sűrű folyadékkal telt fél­­decis poharat, tudta már, hogy nem. A Báthory utcába ment. A megfele­lő kapunál felcsengetett. Beengedték, fölliftezett, belépett és elcsodálkozott nagyon. A nagy, négyszobás lakás, ahol ez­előtt tizenkét évvel két napot lakott, a lerobbant, szegényes, öreg bútorokkal telizsúfolt lakás most tágas, elegáns, gyönyörű volt. Szép volt a mosolygós asszony is, Szerednyei valamikori tanítványa a főiskolán. Hófehér, fölül szinte telje­sen kigombolt köntösben volt, karjá­ban pár hetes kisdedet viselt. Egy évvel előbb találkoztak utoljá­ra. Akkor nem volt a lány ilyen szép, nyugodt, kisimult. - Kérlek, nagyon kérlek, gyere föl - mondta akkor. - Ő a férjem - mondta most. - Nem zavar, ha közben eszünk? Szerednyeit ez nem zavarta. Bemu­tatkozott és ellihegte, hogy kivert ku­tya éppen. - Igyál valamit - mondta a mosoly­gó, szőke férj, és a tanár előtt megnyí­lott egy hatalmas kolóniás bárszek­rény tárnája. Szerednyei a más’­félszáz üveg mögött a sarokba dugva egy ap­ró, féldecis Hubertusra lelt. - Azt, ha lehet, ne - szabadkozott elbűvölő mosollyal a házigazda. - Az Krisztináé. Őrizgeti, már nem tudom mióta. Valami emlék vagy mi... Az ő dolga... Ballantinest választott a kilencféle whiskyből. Kellemesen eldiskurált a férjjel, ki vállalatot igazgat, nem is akármilyet, de vegyeset, sokat utazik, viszi az asszonyt is magával, ha lehet, mert Krisztina imád utazni, a lakás pár hónapja készült el, de eladják nemsokára, mert épül a házuk Adyli­­geten. . .............................. Eközben az asszony csöndesen, nyu­godtan, arcán finom mosollyal szopta­tott. Mire Szerednyei hazaért, éjjel két óra volt. Felesége a konyhaasztal mellett ki­sírt szemekkel ült. Szerednyei átölelte az asszonyt. Furcsa, csöndes büszkeség töltötte el, tisztának érezte magát és nagyon erősnek. - Na... Itt vagyok... Nincsen semmi baj... jártam egyet s itt vagyok... Nna... És hoztam is neked valamit - mondta és elővett zsebéből egy kék címkés, kétdecis üveget. Bächer Iván Nem titok, tudja valamennyi újságol­vasó, a szerkesztőségek úgynevezett évfordulós naptárakkal emlékeznek nevezetesebb születésnapokra, elhalá­lozási dátumokra. Október 22-re beír­ták emlékeztetőül, hogy 150 esztende­je született meg Sarah Bernhardt, a romantikus színjátszás világnagysága, aki nemcsak színpadi vadmacska volt, hanem vadállatokat tartott párizsi la­kásán, és koporsóban töltötte éjsza­káit a nagyobb reklámverés kedvéért, amikor azután vénségére fél lábát le­vágták, folytatta világkörüli turnéit, bejárta Amerikát is, fél lábbal fölug­rott a székre, úgy süvítette Rostand verses drámáját, a Sasfiókot, amiben persze a tüdővészes, szőke kamasz fő­herceget, Napóleon árváját alakította matrónakorában is, valamint másik kedvenc nadrágszerepét, a dán főher­ceget Shakespeare úrtól. Erről az érdekes asszonyról és nagy színésznőről kellene most megemlé­kezni, de föllobbant színházi hazasze­retettel inkább írok Sarah magyar ud­varoncáról, hogy tapintatosan fejez­zem ki magam, délelőtti lever­jeinek, fejedelmi ágyból lábadozásainak nyil­vános megünnepléséhez rendszeres vendégéről, a fiatal magyar földbirto­kosról - keskeny mellű, fakóan szökés, ritka szakállú, lányos alkat, akár a reichstadti herceg -, aki végül száz esztendeje, 1894. október 9-én Cannes-ban halálba köhögte magát. Sigismond de Justh állt francia vizit­kártyáján. Justh Zsigmond. A huszonöt esztendős szőke fiú 1888. január 13-án (pénteken!) vizitált első ízben a nagy tragika reggelijénél. „Fehér selyem preraffaelisztikus se­lyem neglizsé, arannyal hímezve. Fe­jén egy aranysál. Sokkal szebb, érde­kes és fiatalabb, mint a színpadon. Gyönyörű, hosszú szempillák, bárso­nyos lágyságú tekintet. Mindene fá­radt, souple és stilizált. Un reve!” Az álom két évtizeddel korosabb a ma­gyar ifjúnál. Annak halálát túléli har­minc évvel. Sarah bemutatja az ifjon­cot lakásában tartott vadállatainak, és másnap délre várja reggelire. Justh gonddal följegyzi naplójába a színész­nő lakását: „A kandalló egyik oldalán az óriási vaskalicka (ma üres), amely­ben oroszlánjai és gepárdjai voltak, másik oldalon egy nagy jegesmedve­bőrökkel leborított kerevet, amelyre keleti selyemszövetekből és hímzések­ből sátor borul. Itt tanyázik majdnem egész nap félig fekve, félig a levegőben lebegve Sarah, az isteni.” Kis udva­ronca, egzotikus pusztáról jött csudá­­lója a Körösi lány és más dalok zongo­­rálásával szórakoztatja a dívát és ven­dégeit. Justh Párizs-szerte szívesen lá­tott a született, a szerzett és a vásárolt arisztokrácia szalonjaiban. Jómódú, jóképű, jó francia és jól nevelt fiú. Odahaza naplójára hajolva gyilkos tö­mörséggel kivesézi a jótársasági állat­világot. Naplója a századvég roppant rovargyűjteménye. Első kezű malíciák La Goulue-ről, Lautrec halhatatlan modelljéről, akit akadémikus kánkán­­táncosnőnek, megállapodott kánká­­nistának nevez, vagy a magyarul már nem­, a franciául sosem tudó divatos Munkácsy Mihályról és őrmesteri fele­ségéről, a francia akadémia zöld frak­­kosairól, a kikeresztelkedett Rotschil­­dokról. Marcel Proust szalonjaiból tu­dósít. Körülpletykálja Proust modell­jeit. Ennek a századvégnek Proust volt Renoirja. Justh ugyanazt Nadar foto­gráfiai eszközeivel dokumentálta. Járja a francia színházakat a ma­gyar író. Sarah kívánságára súg A ka­­méliás hölgy próbáján. Annyira kita­nulja a francia századvég színházát, hogy hazautazván magyar paraszt­színházat csinál birtokán. Justh hazahordja a tanultakat. Sarah világgá szállítja a francia szellemet. Utazó színésznő. Gyorsvo­naton száguld fizetőközönsége után. Házhoz viszi a színházat. Kilencszer jár Pesten. 1904-ben társulatával vé­gigüli a János vitéz főpróbáját, meg­könnyezi. Szórakoztatóiparos. Nép­szerűsége hasznát bezsebeli önmaga, ő az első Tosca, amikor Sardou rémdrá­májához muzsikát nem Puccini szer­zett még, hanem Sarah Bernhardt „aranyhangja” adta a dallamot. Justh élete utolsó két évében pa­rasztszínházat működtet aratási idő­ben vasárnaponként Simontornyán, a birtok üvegházából átalakított szín­padon. Vályogból dór stílusú színi­épületet tervez. A simontornyai kör­színház eszméjét valószínűleg párizsi orosz szobrász barátja, Antokolszkij, a plasztika Merezskovszkija plántálta Justhba. A misztikus szobrász regélt az orosz nemesek birtokain létezett parasztszínházakról. Ez nem a főne­mesi kastélyok Versailles-mímelő mű­pártolása. A feudalizmus és kapitaliz­mus határmezsgyéjén egy ősi birtok napszámosai Moliére-t játszanak a fa­lu lakosainak és a magyar meg a fran­cia fővárosból jött vendégeknek. Sok­szor 250-300 néző is összegyűlik. A legmagasabb rangú helybéli vendég a jegyző. Szomszéd földbirtokosok nem hivatalosak. A huszonöt éves magyar író és az úgy negyvenötös francia színházi is­tennő rokonok. Sarah széles taglejté­sekkel, éles hangon szavalva úgy ját­­szik, ahogyan akkor már senki, legfel­jebb a nagy tragikus bömbölő Mou­­net-Sully, akinek Hamletját Justh ér­zékeny elemzéssel egybeveti Sonnen­­thal és más egykorú hírességek dán trónörökös-alakításával. Justh úgy élt, ahogyan már nem di­vat. Udvari színházat telepít Békésbe, pedig Párizsban már érik a naturaliz­mus. Esterházy-mód kerti ünnepsége­ket szervez az Esterházy utcai ház tu­lajdonosa, aki pesti palotájában iro­dalmi szalonnak ad teát, összecsábít írókat-költőnőket-festőket-muzsiku­­sokat, nem a leghaladóbbakat, de csu­pa jó társaságban elfogadhatót. Sarah ódivatú. De ha játszik, lehe­tetlen észrevenni divatjamúltságát. Justh is időszerűtlen jelenség, de kul­túraszervező erejű. Mindkettejük sze­mélyisége áthevíti a kihűlt formákat. A tartósítani igyekezett múltat jövő idejűvé forralták szenvedélyeikkel. Úgy nyolcvan évvel Sarah halála után szaktudással esztergált egyfelvonáso­­saiból kettőt Pierre Spirakoff a champs-élysées-i színház padlásán transzvesztita szerepként felújított, paródiája hívebben őrizte Sarah Hen­riette Rosine Bernhardt rettenetesen nevetséges fenségét, mint Vértes híres híradómontázsa (Párizs 1990), amely­ben látni kaméliás Margitként elhal­­doklani ifjú Dumas színdarabjának utolsó felvonását: úgy vágódik ha­nyatt, akár egy hasábfa. Filmen komi­kus, az emberi jelenlét megrendítővé tehet minden túlzást. Justh írt elbeszélést, regényt, nép­színművet. Finom író volt. Maradandó főműve azonban gyémántként szikrá­zó Naplója. És füstbe ment paraszt­színházának emléke, legszemélyesebb alkotásai. Simontornyai színháza bánthatná a színházi közemlékezetet, ha az nem aludna oly jóízűen. M. G. P. Sarah és Sigismond HÉTVÉGE NÉPSZABADSÁG 35 Aladdin és a hajóskapitány Walt Disney úr meghalt 1966-ban, de mint Pictures él tovább. A Walt Dis­ney Picturesnél jobban csak a halál arat a földgolyón. S akkor már vá­lasszuk inkább a rajzfilmet. A Walt Disney Pictures halálbiztos sikerre készült, derűs produkcióit. Az Aladdin tavaly karácsony táján végzett nehéz fizikai munkát a magyar mozikban: söpört végig rajtuk, s közben kaszált. John Musker és Ron Clements rendező-producerek hatszáz animátor­­ral meg mindenfélében művésszel és technikussal, köztük kiváló számító­gép-szakemberekkel készített mese­filmje most videón is megcélozza a ma­gyar gyermekközönséget. S nem is pusztán kölcsönözhető: úgynevezett la­kossági forgalmazást indított be vele az InterCom, magyarán megvásárolható, örökre hazavihető. Hogy ez az „örökre” hány lejátszásra szól, azt tessék talán kipróbálni, magam is kíváncsi volnék rá. Mindenesetre nem tréfálkozás akar ez lenni: a gyermekek világában alapve­tően fontos dolog az ismétlés, az ismé­telgetés. A végtelenségig. A játék nem játék, ha csak egyszer történhet meg. A videó nevű játékon most itt van tehát egy Aladdin nevű filmjáték. Le­het irigykedni azon, hogy mennyit ke­reshet egy műsoros kazettán a kibo­csátója és jogtulajdonosa meg az üzlet ilyen-olyan közvetítője, de tény, hogy a dolog jól ki van találva, a helyére ke­rül ezzel a művelettel. A mesefilm pontosan arra való, hogy számtalan­szor megnézze a gyerek. S ami a produkció művészi meg „művészi” oldalait illeti: elvárhatatlan egy amerikai filmtől, hogy ne legyen amerikai (még akkor is, ha indiai-per­­zsa-arab mesevilágból merít életerőt), hasonlóképp egy szirup­ hordozóanya­gáról világhírűvé lett gyártól, hogy ter­méke ne legyen imitt-amott ragacsos. Aladdinka amúgy bűbájos, hasonló­képp Jázmin hercegnő. Csak ne monda­nának időnként bölcs tanulságokat is. □ Józef Korzeniowski, a nagyvilágba kiszakadt, birtokos nemesből lett, ne­héz sorsú lengyel tengerész, akit a nagyvilág Joseph Conrad néven angol íróként ismer, régóta izgatja a filmké­szítők fantáziáját. Súlyos hangulatú, egzotikumot filozofikumként megél­tető regényei - mellesleg a gyarmat­­tartó kor utolsó fázisának szikár, min­dent megértő, ám semmit meg nem bo­csátó ábrázolásai - rendre nehéz lec­kének bizonyultak. Még Andrzej Waj­­da bicskája is beletörött Joseph Con­rad kőkemény kenyerébe (Árnyékvo­nal). Francis Ford Coppola Apokalip­szis, most című Vietnam-eposza is (éppannyi erővel Amerika-eposznak mondhatnánk) csak addig szögezi oda a nézőt a székéhez, amíg modern és dokumentatív háborús szörnyűség, de amint - második felében - misztikus világkutatássá változik a Délkelet- Ázsiába áthelyezett Conrad-sztori föl­­használásával, eszelős Marion Bran­­dóval, már egy másik, feszengő él­ményt nyújt: ki bírja, ki nem. A titokzatos őrült Kurtz históriája egyébként, aki leszakad a Társaságról és a Birodalomról, hogy bennszülöttjei Új Isteneként egyeduralkodó legyen egy nehezen megközelíthető területen: ez az eredetileg Afrikában, Belga- Kongóban játszódott le. Ezt az eredetit próbálja megközelíteni a jó nevű ren­dező, Nicholas Roeg filmje, A sötétség mélyén. Egy ilyen tisztességes televízi­ós film, amelyet moziforgalmazásra is szántak gyártói a Turner Picturesnél. Tavaly készült, nálunk moziban nem ment, a Flamex InterStar forgalmazza kazettán. A biztonság kedvéért Angli­ában forgatták (s Belizében a dzsun­geljelenetek külsőit) ezt az amerikai filmet. Kis epizódszerepben is jelentős színész: a Fox testvérek fiatalabbja, James látható benne. A két főszerepet pedig a jól ismert John Malkovich (ő Kurtz, a világgal és magával leszámolt bujdokló, akinek hitvallása ez: „Nincs üresebb és utálatosabb teremtmény a természetben, mint az ember, aki me­nekül a sorsától”), s a nálunk kevésbé ismert Tim Roth (ő itt a Kurtz fölkuta­tására küldött hajóskapitány; filmog­­ráfiájában korábbról olyan nagy tett szerepel, mint Róbert Általán csodás Vincent és Theo című televíziós regé­nyében Van Gogh megformálása). Úgyhogy, ha azt látják a hirdetés­ben­­ és magán a kazettán is hogy „színes szinkronizált amerikai ka­landfilm”, saját érdekükben vegyék tekintetbe a fent jelzett körülménye­ket. Jó, persze, folyik benne vér is. Lá­tunk sövényen Sorakozó koponyákat, amelyek úgy díszelegnek, mint ma­gyar skanzenban a köcsögök a keríté­sen. De azért többről van itt szó. Con­­rad-megfilmesítésben nem a leg­­rosszabbról. Csala Károly

Next