Népszabadság, 2003. február (61. évfolyam, 27-50. szám)
2003-02-10 / 34. szám
NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2003. FEBRUÁR 10., HÉTFŐ _______Színház_________ Ádámcsutka „Negyvenhat éves vagyok” - ez legelső tárgyilagosan panaszos mondata Szép Ernő Ádámcsutka című regényének. A regényt anélkül, hogy színdarabbá lett volna, Galambos Péter érzékeny, jó előadássá rendezte az Új Színház stúdiójában. Az Ádámcsutka megnövesztett újságtárca. 270 oldalas karcolat a két háború közötti bohémvilágról és súrlódásáról a középosztállyal. Ha van akasztófahumor, Szép Ernő költészete akasztófalíra. Gúnyos idézőjelek között sóhajt az elillanó múltért, aggódik a gyomrot szorító bekövetkezőktől. Legőszintébben könnyes pillanataiban is humoros. Színpadon áll, nézői előtt, akkor is, ha nem színdarabot ír, hanem verset, regényt, novellát, hírfejet, tárcát. Az előbuggyanó könnycseppet elmosolyogja közönsége előtt, legyen bár lapzártára őszinte rotációs hasábjain. Galkó Balázs egy dramaturgiai tévedést alakít harsányan. Olyan, mint egy bőbeszédű Molnár Ferenc-paródia. Szép Ernő albérlő volt Molnár Ferenc Zsigmond utcai lakásán, az viszont albérleti Molnár-ötlet, hogy a Játék a kastélyban darabtechnikát leleplező villámlásait hosszas hatástalansággal elfontoskodják a nézők előtt. Faragó Zsuzsa a Dramaturg Céh porcelánbolt szakosztályában elefántkodik. Képes a magyar drámairodalom bármelyik korába belenagy dolgozni. Legutóbb Az ördögbe lelkifurdalás nélkül beleírta saját rossz jeleneteit. Most Szép Ernő került tolla alá. Kedvezett magának a költő, túlhaladván már az ötvenen a regény megjelentekor (1935). Az odakozmált ifjúságú költőt a titkolt pápaszemviselet, a hastöbblet, hajhiány életfogyására emlékezteti. Hirtling István (45) éveken át két vakító mandzsetta volt, kravátli, nyakkendőtű, egy gigerli a régi jó Budapestről, egy nyalka fiú. Jól állt rajta a frakk és az Esterházy-kockás zakó, de népszerű volt halszálkás öltönyben is. Most az öngúny szarkalábaival, őszintén hazudó és hazug őszinteségű bensőséges alakítással tartja fogva nézőit hosszú estére a színház emeleti kisszínpadán. Hirtling a Szép Ernőben vetekszik azzal a játékos önsajnálattal, bánatos önbúcsúzkodással, maliciózus önismerettel, amit Gábor Miklós tűzijátékozott el Szomory Dezső Hermelinjében, élete egyik legtartalmasabb alakításában. Galambos Péter, a rendező társszerzőként hitelesíteni igyekszik mindazt, ami papírra került a regény színdarabosításakor. A díszleteket is maga tervezte. Színes, ízléses szimultán színpadot szerkesztett a szűk térbe. Másfél tucatnál is több helyszínt. És még a nézők is beférnek a budapesti, margitszigeti, budai helyszínek, Halászbástya mellvédje, lakások, Aréna kávéház, elhagyott tabáni temető, orfeumszínpad, albérlet mellé. A színészi játék nem olyan, mint ha udvari páhollyal ellátott, öblös teremben kellene a karzatra fölordítani. Szobahang. Szobareagálások. Karnyújtásnyi őszinteség. Itt van értelme a stúdióban játszásnak. Másként játszanak, mint ha egyfelől ülnének a nézők. A rendező nem kívánja, hogy még egyszer megnézzék előadását a másik oldalról. Galambos sokfelé tud komponálni. Tudniillik: neki van térérzéke. A rendezés titka a jó szereposztás. A legtöbb eldől a próbák elkezdése előtt. Galambos okos színházismerettel ellenszereposztást használt. Nagy Mari, titkárnők, varrónők specialistája kapta az úri dáma szólamát. Kliséktől mentes félrelépő, unatkozó felső középosztályi Marionja csupa fanyar érzékenység Kárpáti Enikő estélyi ruháiban, kalapjaiban, kombinéiban. Iboly, a „színinövény” színházipart tanuló Pokorny Lia a naivaklisék helyett valóban naiv. Édelgés nélkül érzékelteti a prózát író költő szövegének édességét. Bánfalvi Eszter meg Solecki Janka szakasztott olyanok volnának, ahogyan ezeket az önmagukat nagyban-kicsinyben kiárusító statisztanőket játszani szokás. Hirtelen azonban orfeumi lánycsapattá alakulnak Pokornyval együtt. Makulátlan stílusban táncolnak-énekelnek, a Broadway melody-idézet és a finom paródia határán jól kiválasztott kísérőzenére, Péntek Kata koreográfiájára. Az előadás végiggondolt. Kidolgozott. Összecsiszolt. Még a néhány szavas pincér Polgár Csabának is villan egyet a szeme. A főiskolás Vajda Milán szép jövőjű hentesbolt örökös. Lomha líra, félszeg báj, egy holland tengerészkapitányra illő körszakállal meghatón kis képzeletű, elhivatott hentes és családatya, komoran humoros, mulattatóan komolyan veszi önmagát. Színpadi jelentkezése feliratkozik a nagy magyar jellemszínészek menetébe. Semmi ügyeskedő, tetszeni vágyó vásott színházi fogás. Emberismeret, gyengéd beleérző képesség. Színészi költészet. A hentesboltörököst Gyulusnak hívják. Zsül a neve a Safranek Károly játszotta lecsúszott baráti kéregetőnek. A két név henye véletlen. Úgy karolták át az egyik Szép Ernőből a másik Szép Ernőbe a dramaturgiai plasztikai műtétnél. Safranek molyos fensőbbséggel, behízelgő arcátlansággal kedvesen kísérteties. A kölcsönökből-előlegekből különböző szinten élő alvilág menthetetlen alácsúszását megérzékíti csúszás közben. Szépen leng körötte a halálszag. A reménytelenség. Kár volt elrontani a befejezést, merőben oda nem illő, szerzőileg nagyravágyó makrokozmoszt villámló kódával. Szép Ernő regénye bájjal-gúnnyal a pesti mikrokozmoszt lajstromozza. Az előadás is ott megkapó, ahol tehetségesen hív a szerzőhöz. M. G. P. Hirtling István és Pokorny Lia FOTÓ: KOVÁCS BENCE Ízelítő az új számból Bárói rezidencia: Noszvaj - Cour d’honneur római alapokon: Nagytétény - A 4 C titka: gyémántból briliáns - A Raiffeisen Bank gyűjteménye - Egy XV. századi oltárkép restaurálása - Justh Zsigmond: Álarcosbál Párizsban - Historizálás a mai zenében: beszélgetés Spányi Miklóssal - Botanikai művészet - Kedves tárgyairól. Fehér László - Műgyűjtés a régi Velencében. 9 Az író az igazságra törekedjék Rakovszky Zsuzsa regénye kapta a Magyar Irodalmi Díjat A Magyarország Európában Alapítvány kuratóriuma Rakovszky Zsuzsa Máraidíjas költő, író A kígyó árnyéka című regényének ítélte oda az idei Magyar Irodalmi Díjat. Az elismerés minden évben a legjobbnak tekintett szépirodalmi művet illeti, összege a magyar irodalmi díjak közül a legnagyobb, ötmillió forint. A Magyar Irodalmi Díjat ma délután öt órakor Göncz Árpád, az alapítvány elnöke adja át Rakovszky Zsuzsának a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. A kígyó árnyéka második kiadásban is megjelent, az eddigi ötezer példány komoly sikernek számít. Mi lehet vonzó ennyi embernek ebben a könyvben? - Nem tudom, nincsen összehasonlítási alapom. Nem tudom, a prózakötetek általában hány példányban szoktak elkelni. Azt sem tudom, kik vehették meg azt az ötezer példányt, zömmel szakmabeliek-e vagy „igazi” olvasók is. Ha voltak ilyenek, akkor talán a hagyományos regényszerkezet vonzotta őket, az, hogy a regény egy történetet mond el. Azok, akikkel én beszéltem, azt mondták, hogy azért szerették, mert saját életproblémáikra, érzelmi, kapcsolati problémáikra ismertek rá benne. - Mit akart ezzel a hagyományosnak látszó regénnyel, vagy másképp fogalmazva: mit remélt tőle? - Azt hiszem, erre akkor tudnék felelni, ha az írás folyamata teljes egészében tudatos lenne, ha az író minden ízében „előre megfontolt” szándékkal követné el, de hát ez nem így van. Az emberben fölgyűlik bizonyos mennyiségű tapasztalat, nyugtalanítják bizonyos kérdések, és nekem most ebben az esetben ez a forma tűnt a legalkalmasabbnak arra, hogy beszéljek róluk. - Mik volnának egy író - fogalmazzunk úgy: munkaköri kötelességei? - Nem tudom, vannak-e ilyenek, mármint azon fölül, hogy legjobb tudása szerint írja meg, amit ír. És hogy legjobb tudása szerint az igazságra törekedjék, bármilyen ómódian hangzik is. Én azt hiszem, a megismerés mindenféle nehézségei ellenére is van ilyen, és hogy bizonyos állítások vagy az élet bizonyosfajta ábrázolásai közelebb állnak hozzá, mint mások. Valószínűleg ez az erősen divatjamúlt fölfogás mutatkozik meg a regény formájában is. - Nem gondolja, hogy az igazság képviseletének igénye s az elismertség, a siker valamiféle szellemi hatalommal ruházza fel, s hogy ezzel a hatalommal élnie kellene? Mondjuk: letenni a garast olykor? Nem tudom, először talán azt kellene eldönteni, létezik-e manapság ilyen „szellemi hatalom” vagy mondjuk, tekintély, és ha nincsen, kívánatos lenne-e, hogy legyen... Azt semmiképpen sem gondolnám, hogy ha valaki egy bizonyos területen sikeres, akkor ettől rögtön szakértőnek számít más területeken. Isten óvjon például attól, hogy véleményt próbáljak mondani mondjuk, gazdasági kérdésekben, bár - mint az emberek többsége - én is gondolok róluk ezt-azt. Ami a „garasletevést” illeti: a kérdés ebben a formában azt föltételezi, hogy világos számomra a helyzet, tudom, melyik a jó ügy és az azt képviselő embercsoport, csak ki kellene állnom mellettük nyilvánosan. Én viszont ehhez túlságosan hajlok a kételkedésre, jobban mondva arra, hogy egyidejűleg különféle szemszögekből, különféle jellemű, helyzetű, múltú emberek szemszögéből nézzem a dolgokat. Az „igazság” szót sem ilyen harcias értelemben használtam az előbb, inkább elfogulatlanságot, méltányosságot, beleérzést, együttérzést értettem rajta. De azért szívesen válaszolok bármilyen kérdésre, ha megkérdeznek... - Megírta A kígyó árnyékát, letette, gondolom, megkönnyebbült, talán egy kicsit boldog is volt, aztán nekifogott valami másnak. Mi az, aminek nekifogott? -Nem ment az ilyen gyorsan, közben több mint egy évig csak fordítottam. Csak egy-két hónapja fogtam bele egy következő regénybe. Ez másnak ígérkezik, mint a Kígyó árnyéka volt, mozaikosabb szerkezetűnek és főleg rövidebbnek. De ezeket a dolgokat nem lehet előre tudni. - A legjobb költők egyike. Mégis, amióta A kígyó árnyékát írni kezdte, verset nem publikált. Ez már így marad? - Éppenséggel publikáltam, ha nem is sokat, csak kettőt, legutóbb éppen a januári 2000-ben. De persze, ez megint csak nem olyasmi, amit el lehet határozni: sem a versírás, sem a vers-nem-írás. Lehet, hogy a prózán való töprengés túlságosan kitölti azokat a ritka, üres időszakokat, amikor nincs semmi sürgető dolgom, és azon jártathatom az eszemet, amin éppen kedvem tartja. A vershez, azt hiszem, készenlét kell, sok üres idő, hogy ha jönni akar, akkor ne legyen az ember kénytelen mással foglalkozni. De azért, ha úgy érzem, hogy valamilyen új vers „meg akar íródni”, természetesen megteszem, ami tőlem telik, hogy úgy is legyen... Varga Lajos Márton Rakovszky Zsuzsa Az indulás lázában Bécs és Budapest a Monarchia utolsó fél évszázadában Egy birodalom volt és mégis két ország, két olyan központi várossal, amelyiknek az életében sok volt a párhuzamosság. Például az is, hogy az 1873-as év mindkettő számára igen jelentős volt. A bécsi Harrach-palotában, a Kunsthistorisches Museum és a Collegium Hungaricum közös rendezésében most megnyílt - és április 22-ig megtekinthető - Az áttörés ideje (Die Zeit der Aufbruch) című kiállítás fél évszázad kulturális eszmélését, városfejlődését és társadalomtörténetét mutatja be a képző- és iparművészet eszközeivel. A kiállítás nem véletlenül indul az 1873-as évtől, eltérve ezzel attól a szokástól, hogy a mérföldkő az 1867-es kiegyezés - mondja F. Dózsa Katalin kurátor, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese. - A kiindulópont tehát a világkiállítás, amelynek köszönhetően Bécs a felkészülés és az ezzel beindult fejlődés révén igazi metropolisszá alakult át. 250 kilométerrel odébb pedig Pest, Buda és Óbuda egyesülésével a három kisváros ekkor indult el a nagyvárosi léthez vezető úton. A kurátor számára fontos felismerés volt az anyag gyűjtése közepette, hogy a két város közötti politikai kapcsolatokat sokkal alaposabban feldolgozták már, mint a művészeti, kulturális szálakat. Talán azért is - véli Dózsa Katalin -, mert oly természetes volt ez az együtt- és egymás mellett élés. Az ebben a korban a Duna partján - a két város bármelyikében - keletkezett művek azt támasztják alá, hogy a századforduló sokféle stílusirányzata - a historizmustól kezdve a jugendstílen át egészen az avantgárdig - nem volt annyira különböző: a mindennapi életben az azonosságok mennyisége felülmúlta az eltéréseket. A párhuzamosságok és a majdani eltérések jól láthatóak a kiállításon, sőt, a látogató magyarázatot is kap sok jelenségre — például az építészeti hasonlóságokról szerzett felületes benyomásait megerősítendő nem egy esetben kiderül, hogy ugyanaz az építész vagy mester és tanítvány volt a tervező. Magyarok Bécsben, osztrákok Budapesten, a Harrach-palota termeiben most ritka sok tervrajz, vázlat is látható. A világkiállításon egykor bemutatott Munkácsyfestménnyel indul a kiállítás, s ez csak egyike a nagy magyarok ismert és nevezetes alkotásainak: a 620 műtárgy közül a zöm - mintegy 500 - magyarországi múzeumok, levéltárak, könyvtárak tulajdona. Bécsben ritkán - sok esetben először - láthatók Csontváry Kosztka Tivadar, Paál László, Rippl-Rónai József, Székely Bertalan, Szinyei Merse Pál képei. A festményeket, maketteket és tervrajzokat iparművészeti tárgyak, ruhák, bútorok egészítik ki, kiteljesítve a kor ábrázolását. A kép persze csak úgy válik teljes egésszé, ha a látogató több bécsi múzeumot is felkeres: a Klimtek, Schielek eredeti helyükön maradtak, s a Harrach-palota inkább csak magyar alkotásokból képviseli az abszolút csúcsot. Dózsa Katalin szívesen rendezné a kiállítás párját Magyarországon, a kor osztrák súlypontú bemutatását. Erre azonban csak akkor van esély, ha az osztrák múzeumok a magyarokhoz hasonló nagyvonalúsággal adják kölcsön kincseiket. Bécs, 2003. február Szászi Júlia Rippl-Rónai József: Nő fekete fátyollal (1896)