Népszabadság, 2003. március (61. évfolyam, 51-75. szám)

2003-03-01 / 51. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. MÁRCIUS 1., SZOMBAT 33 Lékhorgászat Bächer Iván Ülök a vízen. Alattam valami kocsmából ide számkivetett rozoga, de az elemekkel még dacoló szék. Felettem a végtelen ég a ragyogó nappal. Résnyire nyitom szemem, nézem, a harminc-negyven méterre lévő zászlócskák pirosla­­nak-e még a fehéren. Látom, piroslanak. Bóbiskolok to­vább. Gondolok egy nagyot, fölállok, járok a vízen egy kicsit. Aztán visszaülök. Megint ránézek a messzi zász­lócskákra, s megint csak ülök békésen tovább. A légy­nek sem ártok. Igaz, légy nincs. Ez a lékhorgászat. Persze, nem így kezdődik. Előtte kell még vagy száz kilométert autózni a hely­színig. Ami egy kis tó a nagy Duna mentében. A tó ba­rátomnak, Péternek a kollégájáé. Horgászújságban meg­jelent hirdetés hozta hármójukat össze. A tó benépesíté­sében Péter részt vállalt, és ezzel némi jogot szerzett a víz ész- és tervszerű hasznosítására. Kettőjükön kívül még egy barát horgászhat és horgászik a tóban. Más sen­ki. Nincsen halőr, nem kell engedély semmihez. Ezer és ezer ilyen tavacska van már az országban. Magántó. Hogy ez jó-e vagy sem, nem tudom. Estére az lett az ér­zésem, hogy a tónak jó. Az pedig bizonyos, hogy énne­kem jó volt. Reggel fél kilencre értünk a tóhoz. Sóderbánya volt hajdan a helyén, azelőtt pedig a közeli Duna holtága, nyúlványa folydogálhatott erre, de az is meglehet, hogy személyesen maga a vén küjon, az ős­folyam-róka. Mindenekelőtt lehordtuk a magasabb parton álló ko­csiból a sárfoltokkal tarkított jeges havon a kellékeket, botokat, horgászládikát, lapátot, fejszét, fúrókészséget, tartalék meleg ruhákat, élelmiszeres kosarat, no meg a praktikus rekeszes palackos szütyőt, amit én apportíroz­tam a vállalkozásba. A tó körülbelül nyolcvanszor nyolcvan méteres. Há­rom részről meredek homokos-sóderes partoldallal sze­gélyezi, negyedikről pedig egy újabb tóval folytatódó most sárga nádas. Szépen befagyva fehérlett a tó. Péter kissé méltatlankodott, amiért pár centis hó esvén, eltűn­tek a két héttel azelőtt már meglelt és megjelölt legalkal­masabb lékhelyek. A hó azért sem töltötte őt örömmel el, mert így nem jut elegendő napfény mélyére a víznek, nem fotoszintetizálnak az ott lévő növények, nem ter­melnek oxigént, s így nem kapnak levegőt a halak sem. Az pedig nagy baj lenne, ugye. Péter tüstént lapátot ra­gadott tehát, és gyorsan körbe-körbe csíkokat tisztoga­tott a jégen. Én csak néztem, merthogy egy lapát volt. A halak egy kis levegőhöz jutottak. Ezután következett a lékvágás, pontosabban fúrás. Ez egy várpalotai mester által gyártott speciális szer­kezet segedelmével történt. Úgy néz ki a szerszám, mint egy nagyméretű, másfél méteres kézi furdancs, amit függőlegesen kell tartani. A vasszerkezet felső vé­gén lévő fagombra ránehézkedik az ember, vállal, has­sal vagy állal, mérettől függőn. Az U-alakban kitürem­­kedő hajtórészen lévő fafogantyúban a másik kezével megkapaszkodik. A lenn húsz centiméter átmérőjű, négykörnyi csigamenetben lefutó, s két borotvaéles acél élben végződő vasat nekitámasztja merőlegesen a jégnek, s elkezd tekerni szépen. Nem könnyű, főleg a gyakorlatlan kibicnek. Türelem kell hozzá és erő. Ke­mény a jég, s van vagy húsz centi vastag. De a lassan gyűlő, púposodó jégkásában eltűnik egy csiga, lassan el kettő, még lassabban három, négy, s mikor már csak a fekete egyenes vasrúd látszik ki, akkor még teker egyet­­kettőt a gombnak nekivetett vállal az ember, s egyszer csak: blugggy! Óvatosan, kicsit ide-oda mozgatva ki lehet húzni a készséget ekkor, majd visszadugni, s ezt ismételni pár­szor, hogy ne legyen éles pereme a léknek, ami elvág­hatná a damilt. Ezután egy erre a célra befogott, pont kellő méretű teaszűrő segedelmével meg kell tisztítani a jégkásától a lyuk környékét, s ki kell szűrni a jégkását, szilánkot is belőle. (A jégkása egyébként éppen olyan, mint amilyenből a parizert láttam csinálni.) S máris kész a lyuk. Az első. Nem mutattam, de kissé meglepett a közlés, hogy már csak húsz-huszonöt szükségeltetik ilyenből. A léknek ugyanis nem csupán azért van jelen­tősége, mert rajta keresztül hozzáférhetünk a horgászás egyik fontos kellékéhez, a vízhez, hanem mert azokon keresztül levegő is kerül a vízbe, mely tény viszont a horgászat másik fontos résztvevője, a hal szempontjából örvendetes. Mindenesetre örömmel konstatáltam, hogy még egy negyedórája sem vagyunk a tavon kinn, s már­is egy csomó jót tettünk vele. Gondoltam is, hogy egy magára valamit is adó tónak illik ennyi törődést meghá­lálnia. Már most előrebocsáthatom: nem csalódtam a tó­ban, hiába, a tavakban nehéz csalódni. Még három lék kifúrása után a horgászbotoké lett a főszerep. Péter három bottal horgászott. (Valójában néggyel, de azt nem merem leírni, hátha túlzásnak tű­nik.) A lékhorgászat itt most rövid, sneciző botokhoz hasonlatos, de azoknál sokkal erősebb kis botokkal tör­tént. Ilyen botok boltban nemigen kaphatók. Ezek bi­zony egyedi kívánalmak, pontosan megadott paraméte­rek szerint lettek ügyes mester által legyártva. A további kellékeket már mind saját kezűleg barkácsolta Péter. A barkácsolás persze goromba kifejezés itt. Művészi mun­káról kell beszélni inkább, amelyben harmonikusan öt­vöződnek a horgásztudomány gazdag és rendszeresen tanulmányozott szakirodalmából nyert információk az évek során fölhalmozódott saját tapasztalatokkal. Az úszó másfél darab, zöld szigetelőszalaggal össze­ragasztott parafa dugóból, infúziós csőből, műanyag pál­cikából és gyönyörű rikító piros zászlócskából áll. Az úszó után a vékony, de nagyon erős damilt szintén haj­szál átmérőjű, de persze még sokkal erősebb acélzsineg váltja föl. A csuka ugyanis harap, mégpedig rettentőn, egy damil az meg se kottyanhat neki. Az acélzsinórra kell felcsomózni a horgot, különleges, kicsiny csomóval, olyan gyönyörű csomóval, amilyent csak sebészkezek bírhatnak kötni. Szerencse, hogy Péter majd naponta operál, ha nem is embert, de kutyát, macskát s egyéb jó­szágot. Magam is megtekintettem már néhány műtétjét, el is tökéltem, hogy ha majd eljön a baj ideje, én bizony kizárólag csak az ő kése alá leszek hajlandó feküdni. A csali kishal, mégpedig kétféle, vörös szárnyú ke­szeg és kárászcsemete. A süllő az előbbit preferálja, ne­ki a kárász túlságosan széles, a csuka viszont örömmel falja be mind a kettőt. Kerül a horogra ilyen is, olyan is tehát. De nem ám úgy, ahogy azt sok horgászhentes te­szi, átbarmolva szerencsétlen jószág oldalát. Éppen csak a grabanca alatt van finoman átdöfve a tűvel, ha a csuka megkegyelmez neki, akár még túl is élheti a kalandot. (Azért persze ezen a napon nem balnak lenni volt a jobb.) Hogy le ne pottyanjon, egy vékony, piros - kutya­­tápos zsákból lenyesett­­, a horogra szintén rádöfött sza­lagocskával át is köttetik. Úgy néz ki a csali halacska, mikor a jég alá bukik, mintha csak egy jó meleg sállal lenne dereka átkötve, meg ne fázzon. Az élénkpiros jel­zés egyébként az odalenti ragadozók érdeklődésének fölkeltését is jól szolgálja. Bekerült hát így az első készség, aminek botját a dok­tor föltámasztotta egy kerítésdrótból hajtogatott három lábbal. Minden ki volt tervelve, el- és elő volt készítve, semmi se történt ad hoc itt. Úgy nézett ki messziről a há­rom lábra helyezett bot, mint egy vékonyka géppuska. Csak csendesebb és békésebb volt. Bár lehet, hogy egy­némely csukának más a véleménye erről. Elnyelte halacskáját a második lyuk is, s már a harma­dik mellett szorgoskodtunk, amikor átpillantva az első lékre, föltűnt valami. A semmi. Hogy nem piroslik sem­miféle zászlócska felette. Csak a zsinór tűnik mindegyre benne el, s az orsó forog erősen. Mondtam Péternek, nézze, milyen érdekes, belefúlt a zászlócska a vízbe. Ő erre akkorát ugrott, hogy majd beszakadt a jég alatta. Kapás van, suttogta, kapás! Onnantól, lábujjhegyen, lé­­legzet-visszafojtva figyeltem, ahogy engedi, húzza, en­gedi, húzza a nagy halat. Mert azt rögtön konstatálta, hogy most aztán valóban nagy hal ette meg a kicsit. Amiben volt egy nagy horog viszont. Pár perc fárasztás, húzás-vonás után, mikor a hal szürke teste már mind gyakrabban villant a lyukban, Péter letérdelt, zsebébe nyúlt, s kivett abból egy fogantyúban végződő jó tízcen­tis kampós horgot, s miközben ballal tartotta a damilt erősen, jobbal benyúlt a lékbe, kicsit igazított, egyet ka­­nyarintott odabenn, s aztán rántott egy hatalmasat, s máris ott volt a havas jégen egy teljesen valószínűtlen lény. Nyolcvan-nyolcvanöt centis volt, olyan vaskos, hogy teljesen érthetetlen lett, miként fért a lyukon ki. Kacsaorra hegyeses meredt, gyönyörű, sárgásszínű tes­tét párducpettyek borították, úszója, farka tigriscsíkos volt viszont. Az első gondolatom az volt, hogy mégis­csak rusnya állat az ember, hogy a természetnek ilyen hibátlanul gyönyörű teremtményét képes leölni. De az­tán eszembe ötlött a - mint egy perc múlva bizonyoso­dott: hat és fél kilós - csuka bendőjében lévő halacska, s elnézőbb lettem a magunk fajtájával szemben egy kicsit. Megnéztem az órát, épp húsz perc telt el kiérkezé­sünk óta. A csuka szájában aztán a kampó helyére egy biztosítótűhöz hasonlatos szerkezet került, ami egy lánc­ban folytatódott, aminek végét - miután a csukát vissza­­szuszakoltuk a lyukon - odaerősítettük egy, a lékre ke­resztbe tett vasvilla nyeléhez. Aztán még tíz órát ücsörögtünk, lékelgettünk, fala­toztunk, iddogáltunk a jó jégen, szép időben, napsütés­ben a jégen. Én éreztem, mondtam is, hogy nem lesz több kapás. Fogadtunk egy csukában. A csuka most szépen megadjusztálva itt várja a fa­gyasztónkban a tormás, tejfeles mártást. Persze, tudom, hogy itt várná, ha veszítettem volna, akkor is. KARAFIATH ORSOLYA A mély előtt És most ugyan mit mondjak még a télről? A szállítók áthoztak délután. Szobáim tágasak, belakhatóak az egyik leghosszabb úton, Budán. A szállítók áthoztak délután, s én rendet vágtam szépen, élre élt. A macskával csak angolul beszélek, s a szomszédok rühellnek - van miért. Szobáim tágasak, belakhatóak a hűtő tömve van, egy hétre épp, s az ágy mellett, ahol a kútra leltem az ébredés csorbult peremre lép. Az egyik leghosszabb úton, Budán az ötvenes lakásban víz csobog. Kápráztató kis tükre tiszta felszín. Magad fölé hajolsz, nem láthatod. Hibás a szem, s a másik is hibás. Szerelmükről meg épphogy nem beszélek. Ugyan mit és ugyan miképp lehetne. Gyanús télhez hasonlít, elveszéshez. Karafiáth Orsolya (1976) könyve, a Lotte Lenya titkos éneke 1999- ben jelent meg a norannál. ORAVECZ IMRE Alkonyat A ház előtt kert, a kert alatt völgy, a völgyön túl hegy, a kertből napom nézem, mely leáldozóban van a hegy mögött. A hosszabbítás vágya De jó volna klasszikusokat olvasgatva még sokáig az ablaknál ülni, és néha kitekinteni a cinkékre, pintyekre, csuszkákra, amint a cseresznyefa tar ágain kutakodnak, vagy távolabbra nézni, a behavazott kertre, a völgyre, a hegyekre, a hegyek fölött az égre, a felhőkre, a világűrre, de nem figyelni az idő múlását, hanem csak ösztönösen számon tartani, miként változik a fény, magamtól tudni, mekkora utat tettek meg az árnyékok, és mennyi van még hátra a napból. Megkönnyebbülés A túlvilág talán még­sem lesz olyan idegen, hiszen csupa olyan ember közé kerülök, kiknek társaságában szerettem lenni, míg éltek. Oravecz Imre (1943) Weöres Sándor-díjas, legutóbbi, A megfelelő nap című kötetét tavaly adta közre a Jelenkornál. Talányok könyve Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó Amennyire ez bizonyosra vehető, japán regényt olvasunk. Valaki vonatra ül Kyotóban, majd leszáll az első állomá­son, átvág a városon, belép egy buddhista kolostorba, körülnéz, az elhagyatottság és a lassú pusztulás nyomait látja, majd elmegy, vissza Kyotóba. Mindez manap­ság történik, véljük, hiszen vasútállomás­ról, üdítőital-automatákról, tévéanten­nákról esik szó a szövegben, az apát szo­bájában még egy régi komputer is talál­ható. Igazán persze semmi sem vehető bizo­nyosra a könyvben. A névtelen „valaki” felcserélődik egy névvel ellátott sze­mélyre, Genji herceg unokájára. A város, amelyen átvág, kihalt, emberi életnek nyoma sincs. Ugyanígy a kolostor: sehol senki. Félig agyonvert kutya vonszolja fel magát a lejtőn, majd egy gingkófa tö­vében kiszenved. Egy azáleabokor tövé­ben elpusztul egy veszett róka. A halastó melletti deszkabódé oldalára valaki ti­zenhárom aranyhalat szegezett. Az apát szobájában bizonyos Sir Wilford Stanley Gilmore könyve hever; szerzője a végte­len fogalmát cáfolja meg. A vasútállo­más főnöke úgy tudja, hogy ezen a napon a mondott időben senki sem érkezett az állomásra Kyotóból, mint ahogy nem is távozott senki az állomásról a kyotói vo­nattal. Közben azt is megtudjuk, hogy Genji herceg unokája azért keresi fel a kolos­tort, mert egy kertet keres, a titokzatos századik kertet, amelynek leírását a Száz szép kert című munkában olvasta. Evvel viszont a regény ideje zökken át a fan­tasztikumba: a hercegi unoka a Tokugawa-kor végén olvasott először a kertről, azaz a tizenkilencedik század de­rekán; kicsivel később viszont megtud­juk, hogy Genji herceg unokája már év­századok óta nyomoztat, mert a könyv után a valóságban is látni akarja a kertet. A kert egyébként itt van a kolostor terüle­tén, egy rejtett zugban. Genji herceg hal­hatatlan unokája nem találja meg, a szó szoros értelmében elmegy mellette. Enigmatikus allegória tehát a regény, talányok könyve. A szerző persze számíthat az olvasók bizalmára, legalábbis a sokat látott, dör­zsölt és tapasztalt olvasókéra. De ezen utóbbi olvasó is inkább kérdésként fogal­mazza meg a kulcskeresés során támadt értelmező-rendteremtő ötleteit. Mit is kezdjen például a névvel, Genji herceg unokájának a nevével? Történetesen tud­ja, hogy volt egy japán írónő, Murasaki Shikibunak hívták az arisztokrata höl­gyet, akinek főműve, a magyarul is olvas­ható Genji regénye 1010 körül, nagyjából ezer éve jelent meg. (Azaz akkoriban, amikor a Krasznahorkainál szereplő ko­lostort alapították.) Afféle keretes regény vagy elbeszélésfüzér, amelyet Genji her­ceg alakja fog össze, műfaját a japánok monogatorinak nevezik. Nos, mennyit mozgósíthat értelmezése számára mind­ebből a könyvnek bizalmat szavazó olva­só? Vegye Genji herceg unokáját az ere­deti Genji herceg, maga is képzelt alak, kétszeresen képzelt leszármazottjának, valamiféle fantasztikus fikciós halhatat­lanság megtestesülésének? Fedezze fel Krasznahorkai regényében, annak átköté­sek nélküli ötven szövegdarabjában az ezeréves monogatori-műfaj tudatos visszhangját? Vagy keressen össze magának a könyvből más allegóriákat, más példá­zatokat? Ezt is megteheti. A kolostor építésének leírásában természet és em­beri művesség harmóniáját ízlelgetheti, a természet életét „a szépség életében” végtelenre hosszabbító munkát, azaz a Művészet hatalmát. A csodakert létre­jöttének földtani és növénytani históriá­ját meg hozzáadhatja a Gilmore-könyv tanulságaihoz, s valamiféle filozófiai példázatot is kiolvashat a regényből, végtelenről és végesről, véletlenről és törvényről vagy - a könyv szavaival - a szeszélyről és a semmiről, mely minden­nek oka és forrása. De lehet, hogy nem kell kérdezősköd­nünk. Lehet, hogy úgy kell tennünk, ahogy az elbeszélő tesz, a „valaki", aki Genfi herceg unokájával ellentétben megláthatta a rejtett kertet. A kert „az egyszerűség bűvöletének olyan erejét” sugározta, hogy aki nézte, „az nem akart már mondani tényleg egyetlen szót sem”. A létet összevisszaságnak látjuk, a lét értelmezésért rimánkodik, gondol­juk. Pedig a lét egyszerű, a lét önmaga értelme, misztériumából úgy részesü­lünk, ha leteszünk a jelentés akarásáról, s csak nézünk és hallgatunk, sejdíti meg velünk a könyv. Igen, japán regényt ol­vastunk, igen jó japán regényt. (Magve­tő, 143 oldal, 1790 forint) Takács Ferenc

Next