Népszabadság, 2006. április (64. évfolyam, 77-100. szám)

2006-04-01 / 77. szám

NÉPSZABADSÁG • 2006. ÁPRILIS 1., SZOMBAT Vélemény • 11 Dessewffy Tibor szociológus, a Demosz elnöke Amikor George W. Bush 2001 júniusában első győzelme után európai bemutatkozó körúton járt, megfeledkezve arról, hogy a kamerák még „forognak”, Göran Persson svéd kormányfőnek a következő vallo­mást tette: „Döbbenetes, hogy nyertem. A béke, a jólét és a kormányon levők ellen kampányoltam - és mégis”. A tengerentú­lon a béke és jólét (peace and prosperity) az egyik leggyakrabban használt politikai szókapcsolat és leginkább elfogadott alapérték; a hatalmon levő pedig mindig előny élvez, hiszen a kormányzati tevé­kenysége miatt uralja a napirendet és a médiafelületeket. Valóban, a Clinton-évek Amerikában példátlan gazdasági növekedést hoztak. A GDP Európát messze felülmúló mérték­ben emelkedett, a költségvetési hiányt si­került lefaragni, a tőzsde szédítően és fo­lyamatosan emelkedett, és a társadalmi olló szétnyílása évtizedek után megállt. Igaz, a magyar olvasót meglepheti, hogy a példátlan reálbér-növekedés a nyolc clin­­toni aranyév alatt összesen 7 százalékot tett ki, de ott ez is meggyőző sikernek mi­nősült. És mégis: a republikánusok az „együttérző konzervativizmus” blöffjével megnyerték a választást. Nyugodtan be­szélhetünk blöffről, hiszen Bush brutális adócsökkentéssel nyitott - minek nyo­mán a költségvetési többlet drámai hiányba fordult át, és a társadalmi kü­lönbségek újra növekedni kezdtek. Bush győzelme újabb alkalom volt rá, hogy az elemzők megkérdőjelezzék az „erszényelméletet”, mely szerint a lét, a gazdasági helyzet határozza meg a tuda­tot, a választói döntést. A hazai pályán is Béke, jólét és az ellenzék A választók dönté­se április 9-én erről is szól majd: ki akar álomba szenderül­­ni, és ki akar ébren maradni. Ki fogadja el a fejlődés viszonylagosságát és a politika lehető­ségeinek korláto­zottságát, és ki fo­gadja el a minden­től megóvni képes állam álomképét. Ismerős kétségen elmerenghetünk: mit is akarhat az istenadta nép? Könnyebb megmondani, hogy mit nem akar, nem akarja a politikát. Nem ér­deklődik az olyan szakpolitikai kérdések iránt, mint a közigazgatás átalakítása, a környezetvédelmi szabályozás vagy az uniós jogharmonizáció. Nem érdeklik az ideológiai kérdések, nem izgatja a „szo­ciáldemokrácia újradefiniálása a neolibe­rális fordulat után”, vagy a „habitussá ne­mesedő konzervativizmus” mibenléte. A modern, képviseleti demokrácia egyik legnagyobb gondja ez: két, egymástól tá­volodó tutajon hánykolódik a politika és a választó. A mindennapi élet tapasztala­tainak szerkezete nem a politika világát képezi le - hál’ istennek. Ám demokráci­ákban a politika minimum négyévente mégis rákényszerül, hogy a két tulaj kö­zött megpróbáljon kapcsolatot létesíteni. És talán épp innen lehet megérteni a mos­tani választási kampány alapkérdéseit. Mert nem az a kérdés, hogy a „béke és jólét” ellen kampányol-e a Fidesz? Termé­szetesen igen­­ győzelemre aspiráló el­lenzék nem tehet mást, ha egyszer leg­alábbis a korábbiakhoz képest béke van és jólét. Béke­ van: Magyarország viszonya a nagyhatalmakkal konfliktusmentes. Kí­nával, Oroszországgal megjavult, a kör­nyező országokkal normalizálódik a vi­szony, ahogy azt a közös kormányülések is mutatják. S ami talán még fontosabb: a közvélemény úgy ítéli meg, a belső béke is nagyobb, mint az előző ciklusban. A jólét problémásabb kategória. A közgazdászok sokat ostorozzák a kor­mányt az elmúlt évek felelőtlen bérki­áramlása miatt. Meglehet, igazuk van. De részben ennek következtében valóban ér­zékelhető jövedelemkiigazítás ment vég­be, 30 százalékos reálbér-növekedésre aligha találunk sok példát a régióban vagy a magyar történelemben. Kérdés, hogy ha a helyzet ilyen, akkor a Fidesz hogy állhat ilyen jól, miért mér­hetnek döntetlen közeli eredményt az in­tézetek, miért fogadják el az emberek százezrei azt, ami látszólag szembe megy a valósággal? Két egymást erősítő válasz adódhat erre a kérdésre. Az első: a jólét, a fejlődés viszonyla­gossága. Mert ugyan ki mondhatná az 50 százalékos közalkalmazotti béremelés után is, hogy ennyi elég? Hogy ezzel hely­reállt a vidéki iskolákban a tanító megbe­csülése? Hogy az ápolónőket most már méltóan díjazzuk, hogy a 13. havi nyugdíj­jal a nyugdíjasok ma tisztességes nyugdí­jat kapnak, és kiszolgáltatottságuk meg­szűnt? Hogy a pályakezdők, a fiatal háza­sok ugyanolyan életminőséggel indulnak útnak, mint európai uniós társaik? A mak­rogazdasági mutatók felívelése a hétköz­napokban jó esetben annyit jelent: valami elindult, megmozdult. Senki nem gondol­hatja, hogy ezzel elégedettek lehetünk, sőt a közéletben nagyon kevés dologról van konszenzus, de arról igen, hogy elen­gedhetetlenek a komoly reformok. Bár­milyen kormány is lesz a választások után, ezek elindítását nem halogathatja. A másik ok, ami miatt a „rosszabbul élünk” retorikára sokan rezonálnak, a csá­bítás, hogy hagyjuk figyelmen kívül a po­litika lehetőségeinek korlátozottságát. Mert úgy általában véve is, de a pater­nalista magyar hagyományhoz és elvárá­sokhoz képest különösen szembeötlő, hogy a valóban fontos dolgokban a politi­ka befolyása meglehetősen csekély. Ha végiggondoljuk, mi történt az elmúlt négy évben, biztosan sokan lesznek, akik inkább fájdalmas emlékeket idézhetnek fel: hogy egy lány csúnyán kibabrált egy pasival, vagy fordítva, vagy az élet babrált ki mindkettőjükkel, hogy házasságok mentek tönkre az orrunk előtt, hogy a magyar foci már a parodistákat sem ér­dekli, hogy tágul az ózonlyuk, hogy megint négy évvel öregebbek lettünk, hogy szeretteink szenvedtek, lettek bete­gek, haltak meg, hogy nem lesz több új, gyomrunkat görcsbe rántó Tar Sándor­­novella és a grund helyére cifra palota épül siklóval - ezek mind valóságos, a po­litikánál sokkal valóságosabb bajok és fáj­dalmak. És igen, ha ezeket nézzük, lehet, hogy sokkal szegényebbek lettünk, ros­­­szabbul élünk, mint négy éve. A kérdés az, hogy tudomásul vesszük-e a politika lehetőségeinek korlátozottságát - ami az­zal a kellemetlen következménnyel is jár, hogy kiterjedtebbnek kell tekintenünk a magunk és más nem politikusok felelős­ségét. Mert a politika biztosíthat hátteret, szabályozhat, elindíthat fontos folyama­tokat, de az élet valódi nagy kérdéseiben, mint amilyen a szerelem, a barátság, a szeretet, a halál stb., a legtöbbünknek éppúgy nem segíthet, mint ahogy az olaj világpiaci árát sem képes meghatározni - még ha néha ezt is képzeli magáról. Ezzel az alaphelyezettel valamennyi politikai szereplő birkózni kényszerül - olyan víziókat kell felfestenie, amelyek­­­hez kapcsolódni lehet a mindennapi élet­­tapasztalatokkal is. Négy éve Orbán Vik­tor a választókat a Nagy Álmodáshoz kí­vánta társul hívni, és nagyon sokan, még ha nem is elegen, álomba mertek vele szé­dülni. A választók döntése április 9-én erről is szól majd: ki akar álomba szende­­rülni, és ki akar ébren maradni. Ki fogad­ja el a fejlődés viszonylagosságát és a po­litika lehetőségeinek korlátozottságát, és ki fogadja el a mindentől megóvni képes állam álomképét. OLVASÓI LEVÉL Szemből és hátulról Nincs Orbán-fóbiám - kezdi cikkét Debreczeni József. Elhiszem, hogy nem fóbia vezette a tollát az írástudók ájulá­sa (Hétvége, március 11.) írása során. Politikai elfogultság talán annál inkább. Ez nem baj. Éppen az általa féltett par­lamenti demokrácia és jogállam teszi le­hetővé a politikai meggyőződés és véle­mény szabad megválasztását, és ennek szabad kinyilvánítását. D. J. mint tájékozott - a politikával nem amatőr szinten foglalkozó - közíró, bizonyára ismeri alkotmányos beren­dezkedésünket. Tisztában kell lennie azzal, hogy egyetlen - bármelyik fél ál­tal démonizált - politikus sem tudná megváltoztatni alapvető intézményein­ket, a parlamentet, az önkormányzati rendszert, a bírói hatalommal biztosí­tott jogállamot. Az alkotmány ugyanis kimondja: A Magyar Köztársaság füg­getlen, demokratikus jogállam [2. § (1) bek.]. A Magyar Köztársaságban min­den hatalom a népé, amely a népszuve­renitást választott képviselői útján, va­lamint közvetlenül gyakorolja. (2) Sen­kinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos bir­toklására. Az ilyen törekvésekkel szem­ben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni. (3) Nos tényleg az a helyzet, hogy a „po­pulista” Orbán Viktor, a „politikai ku­ruzsló” és pártja esetleges választási si­kere azt jelentené, hogy „...a magyar parlamentáris rendszer helyén egy kor­rupt és hazug, paternalista félbalkáni rendszer fog kiépülni”? Küszöbön az Önkényuralom? Nem hiszem, hogy Debreczeni József ezt ténylegesen így gondolja, azonban írásából az követke­zik, hogy bizonyára úgy véli, a jelenlegi kormány további működése jelent biz­tosítékot arra, hogy elkerüljük egy pa­ternalista félbalkáni rendszer kialakulá­sát, és jelenlegi közéletünk teljesen mentes legyen a határokat átlépő gátlás­talan nyomulástól, a politika, hatalom, pénz szétbogozhatatlan összefonódásától. Talán jó lenne tisztázni egyszer azt az egyszerű tényt, hogy a többpártrend­szer lényege a pártok versengése, az, hogy valamennyi politikai erő arra tö­rekszik, hogy kormányozzon, vagyis megvalósíthassa társadalmi, politikai és­ Veszélyes bűn egy párttól, ha kormány­ra törekszik? Én úgy gondolom, hogy nem. Ez a dolga, er­ről szól a demokrá­cia és a többpárt­rendszer­ gondolásait. Az a párt, amelyik azt hir­deti, hogy nem kíván kormányozni - az­az, ha úgy tetszik, hatalomra kerülni -, mihez kérné a választópolgárok támo­gatását. Elgondolkoztató, hogy ez a vád miért csak a politikai élet egyik jelentős erejével szemben fogalmazódik meg. A többi politikai erő, más pártok kampá­nya talán arról szól, hogy nem kívánnak hatalomra kerülni? Veszélyes bűn egy párttól, ha kormányra törekszik? Én úgy gondolom, hogy nem. Ez a dolga, erről szól a demokrácia és a többpártrend­szer. Végre mondjuk ki őszintén: a XXI. században a tömegmédia az az eszköz, amelyen keresztül eljuttathatók az üze­netek az emberekhez. Lássuk be, hogy a politikai pártok megszemélyesítői - ha úgy tetszik márkavédjegyük - többnyire első számú vezetőik, emblematikus sze­mélyiségeik. Igen, a pártokat elsősorban rajtuk keresztül kell „eladni”, az ő sze­mélyiségük hitelességén vagy hitelte­­lenségén is múlhat a választási ered­mény. Bizalmat kelteni arctalan szerve­zetek iránt nemigen lehet. A másik oldalon nincs vezető szemé­lyiség, nincs a kampányban központi fi­gura? A „populisták uralma alá vont tö­megmédiában” igen gyakran megjelenő Gyurcsány Ferenc mentes a populiz­­mustól és a vezéri megnyilvánulások­tól? Nem - tisztelt Debreceni József -, nem szükséges a vészharangok kongatá­­sa, Orbán Viktor és pártja nem veszé­lyezteti a parlamentáris jogállamot. Dr. Sík János Budapest RÓLUNK • Az elmúlt harminc évben sok kiváló munkatársuk, sok szép élményt szerzett nekem cikkeivel, de mára úgy megválto­zott a Népszabadság jellege, hogy olva­sása egyre kevesebb örömöt okoz. Hogy miért? Elkötelezett baloldaliként zavar­nak a jobboldal javára történő arányel­tolódások. Március 31-ével lemondom az előfizetésem és átváltok a Népszavá­ra. Dr. Szabó László • A választási kampány beindulása óta a Népszabadság jelentős mértékben vesztett tárgyilagosságából. Az olvasói levelek között olykor annyira primitív, ortodox kommunista felhangú leveleket is közzétesznek, amelyek nem illenek az újság hangvételéhez. Hasonlókat a nagy ritkán vásárolt Vasárnapi Hírekben szoktam olvasni. Dr. Csallóközi Katalin • Felforr a vérem, mikor olvasom a ma­gyar sajtó mai nyelvezetét. Szinte na­ponta találok cikkeket a Népszabadság internetes „oldalain”, melyek olyan ki­fejezéseket tartalmaznak, hogy szinte találgatnom kell: vajon mit is jelente­nek? Például Tanács István március 25-i írásában (Röhög az osztály) ezt a szót olvasom: lúzerség. Nincsen senki a szerkesztőségben, aki ilyesmit észre­venne, és próbálna változtatni rajta? Nem elég gazdag a magyar nyelv szó­kincse? Jómagam Kanadában élek ötven éve, több nyelven beszélek, mégis igyekszem anyanyelvemet megőrizni. Talán érdemes lenne elgondolkodni azon: hová vezet ez az út, mi lesz a ma­gyar nyelvből, mi lesz Arany János, Jó­kai Mór, és ezer más kiváló költő, író örökségéből? Szótár kell majd elolvasni őket? Katalin Lehel A telefonügyeletre érkezett: • Gréczy Zsolt rajongója vagyok, min­dig nézem az ATV-n a műsorát, na­gyon tetszik a korrektsége, tájékozott­sága, határozottsága, szerénysége. Büszke lehet rá a Népszabadság. Csu­haj Ildikót is szoktam látni televíziós vitaműsorokban, az ő teljesítményét is abszolút pozitívnak ítélem meg, a Nép­­szabadság újságírói tájékozottak és fel­készültek. • A Sportrovat nagyon jó címeket ad, példát vehetne tőle a többi rovat is. • Minek emlegetik Bayer Zsoltot (Bayer és a rózsaszín bőrtanga, március 28.). Minek kell reklámot csinálni egy ilyen hülyének? Egyébként kitűnő a lap. • A Professzorok Batthyány Körének politikai hirdetése szerintem ocsmány dolog. Nem értem, miért jelentették meg. Tudnak arról, hogy előfizetőik 90 százaléka baloldali érzelmű ember? • A Semjén Zsolt kijelentése ellen tilta­kozó levélhez (Magánügy, március 29.) gratulálok, biztos vagyok benne, hogy az egész újságot meg lehetne tölteni az aláírók névsorával. Magam is csatlakoz­nék. • Mélységesen egyetértek dr. Del Medico Imre levelével (Viselkedési za­varok, március 29.). Régóta nagyon sze­retem az írásait. Szabad György viselke­dését felháborítónak tartom. • NOL-hoz érkezett: „A március 18-i Rólunkban olvas­tam, hogy „Lúdtalpas alma” nevű olva­­sójuk nehezményezte: az előfize­tőknek ígért ajándékok csak többszöri sürgetésre jutnak el az előfizetőhöz. Mi azonnal élvezhettük a lap »ajándékát«: az egyéves (mellesleg 18 éve tartó) előfizetésért másfél hétig nem kaptunk újságot. Sem a pos­ta, sem a kiadó még annyit sem mon­dott, hogy elnézést. Nem katasztrófa, az előfizetés leteltével számunkra is meg fog szűnni a Népszabadság. Van választék. Farkas László’’­ ­ 09wcf öbm jfá­ 1 Lehoczki Károly rajza A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrö­zik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja ma­gának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje.

Next