Népszava, 1921. május (49. évfolyam, 94–116. sz.)

1921-05-05 / 97. szám

XLIX. évf. 97. szám. 7h­a /£ kor­ona AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre 560 kor. 1 negyed évre 140 kor. fél évre 200 kor. | egy hóra 50 kor. Jugoszláviában egy szám­ ára 2 jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 2 KORONA A MAGYARORSZÁG! SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) A munkanélküliség mind veszedelmesebb arányokat ölt. Ipar­ágak, amelyek tegnap még jó konjunktúrák­nak örvendtek, ma összetörve hevernek. Mindmáig anyag- és áruhiányról költöttek meséket, ezen a címen hihetetlen magas­ságb­a rúgtatták föl az árakat, ma már „túl­termelésről" szól a nóta. És­­ez nem abban nyilvánul, hogy az árak zuhannak lefelé és végre idomulnak a vásárlóképességhez, h­a­nem­ abban, hogy az árak alig csökkennek valamicskével, és éppen azért, hogy ne kell­jen jelentékenyen lejebb szállani az árak­kal, csökkentik és szüneteltetik a termelést, hogy megint áruhiányt és ezen keresztül drágaságot idézzenek elő. A termelő és a közvetítő kapitalizmusnak ezt a csúnya hazardírozását természetesen a máról-holnapra élő munkások sínylik meg: a munkabérből élő­ munkáscsaládok egyetlen napig sem nélkülözhetik a kereső munkát és ha a munkátlanság mégis rájuk köszönt, koplalás, nyomorúság, betegség az eredmény. Ha a munkanélküliségnek az érdekeltek és a kormány hamarosan nem emelnek­­gátat, rövidesen olyan tömegnyomorúság keríti hatalmába a munkástömegeket, amelynek pusztítása vetekedhetik majd a legvéresebb háborúval. A munkás helyzete még akkor is roppant súlyos, ha szakadatlanul dolgozhatik, külö­nösen a háborús gazdálkodás áldásai óta. Számtalanszor kifejtettük már és állításain­kat hivatalos adatokkal támogattuk: a köz­szükségleti cikkek ára — tehát a megélhe­tés — százszorosan drágult, amíg a munka­bérek legföljebb 15—20-szorosan emelkedtek, a munkáscsaládok életstandardja tehát egyötödére csökkent. N­a ehhez még hozzá­fű­zzü­k, hogy a magyar munkás a háború előtt is a legdrágábban élő és a legrosszab­bul fizetett munkás volt, minden különösebb elképzelő tehetség nélkül is bárki fogalmat alkothat magának a magyar munkás, alkal­mazott és kishivatalnok gazdasági helyzeté­ről. A munkáltatók, gyárosok, iparosok, ke­reskedők ezzel persze nem sokat törődnek, ők kerestek a háborún, kerestek az össze­omláson, most keresni akarnak a gazdasági konszolidáción. Megszokták a nagy arányo­kat, forgalomban is, profitban is — és most, hogy ezek az arányok, bár kínos lassúsággal, de mégis kezdenek normális keretekbe visszafejlődni, szörnyű nagy a megrökönyö­dés közöttük. Túltermelésről nevetséges beszélni hét esz­tendei tétlenség után. Minden elfogyott, le­rongyolódott, kikopott, mindenki az utolsó rongyaiban jár, minden csupa hézag és hiány, minden sir a termékeny munkáskezek után. Ha a kormány csak némi figyelmet szentelne ennek az ügynek, ha legalább a tőkeerős vállalatok csak egy kevés jóakara­tot és megértést tanúsítanának a dolgozó tömegek és az ország érdekei iránt, hosszú esztendőkön, át minden épkézláb ember bő­ségesen el volna látva munkával. A munkáltatók eljárásán persze nem kell csodálkozni. Ez a kapitalizmus valódi képe, ez a kapitalista termelés természetrajza. Profil: ez a szentség, ez az egyedülvaló, en­nek oltárán mindent föláldoznak. Most a munkabérek letörésén fáradoznak és ez az egyik oka a termelés mesterséges csökkenté­sének. A drágulás megindulásakor nem vet­ték maguktól észre a roppant aránytalansá­got. A háború első három évében volt gond­juk termékeik alapos drágítására, de egyet­len fillérrel sem emelték a munkabéreket és csak 1916 végén kezdtek a bérek lassan, von­tatottan fölfelé vánszorogni, de akkor is úgy kellett minden fillért kiverekedni. • Most az­után, hogy egy-két árucikk lényegtelenül ol­csóbb lett, de ezzel szemben például csak a lakbért több, mint 100%-kal fölemelték , rögtön rá akarják magukat vetni a munka­bérre, ami mai nívóján akkor kerül arányba a szükségletekkel, ha a már csökkent árak még legalább 60—70%-kal lemorzsolódnak. Nem csodálkozunk tehát a munkáltatók eljárásán — csak védekezünk ellene. De hát hol a kormány? Attól csak elvárhatnánk, hogy ne csupán és örökösen a földbirtoko­sok, a köztisztviselők és a középosztály dol­gaival foglalkozzék! Ne értsenek félre: sen­kitől sem akarjuk elvonni az állam gondos­kodó kezét,­­ de az csak jogos és méltány­landó kívánsága a produktív társadalmi osz­tálynak, hogy munkát adjanak neki!? Ma­holnap lejár a nemzetgyűlés ideje. Beszélnek gazdasági megerősödésről, újjáépítésről, a mi­egyébről és soha, sehol egyetlen komoly lé­pés a tömegek m­­un­kához j­u­t­tatása iránt. Se­hol egy jól átgondolt terv a termelés komoly megindítására — ezt csak nem lehet így to­vább folytatni? Ami mégis történt eddig e téren: egyenlő a semmivel. A most tárgyalás alatt levő költségvetési törvényjavaslat olyan, mintha egyáltalában nem volnának ilyen irányú problémáink, mintha a legrózsásabb gazda­sági korszakban élnénk. Nem elégítheti ki a dolgozni akaró tömegeket a miniszterelnök szerdai nyilatkozata sem, amellyel program­jának merkantilellenes élét akarta tompí­tani. ígéret, csupa távolfekvő ígéret, apró arányok, amidőn nagyarányú, gyors meg­mozdulásra volna szükség. Még kevésbé önt­het belénk reménységet a kereskedelemügyi miniszter válasza, amelyet a szerdán nála járt munkásküldöttségnek adott. Minden jót és szépet ígért ugyan, de fix időt, kész tervet nem árult el. Végigrezdült különben vála­szán a pénzhiány, mint gátló körülmény, aminek bizonyára nem ő az oka, éppen ezért nem hozzá, hanem a pénzügyminiszter­hez intézzük azt a kijelentést, hogy erre a célra kell lenni pénznek! De az egész kormányt, a nemzetgyűlést és minden illetékes tényezőt ismételten és nyo­matékosan figyelmeztetünk arra, hogy min­den rendelkezésükre álló erővel és eszközzel, elsősorban közmunkákkal, munkaalkalmak­kal, ha ez kevés, segélyekkel, munkabérvédő intézményekkel siessenek a munkanélküli­ség leküzdésére, a fényvető töm­egnyomon­­­ság megakadályozására. Csak­ a halottak visszaidézésére kellenek évfordulók. Ami ha­lott, annak út­ja az elmúlás felé vis­zen, az élet tulajdonsága, hogy terebélyesedve törjön a nap felé. Érezzük ezt ma is, amikor az idő 103-ik évfordulóját mutatja Marx születésének. Trier szülötte él. Századokat fut meg az embe­riség hónapok alatt. Birodalmak hullanak szét. Eszmék, tervek a múló pillanatai. Fölényes mosolyok alatt izgalmas kapkodás. Borús hom­lokok mögött végzetes tanácstalanság. Senki sem tudja, mit hoz a holnap magának, orszá­gának. Az eszmék és tények tébolyult kavar­gásában a munkásosztály az egyetlen, amely­nek megadatott megismerni az útvesztőben a helyes utat. E megismerés tényében él Marx. Nem életmegrajzolás, még kevésbé tudományos méltatás a célja e néhány igénytelen sornak. Gyönge hangszer ez olyan zenéhez, amelynek egyetlen méltó instrumentuma maga a mun­kásosztály. Kezdjünk tán vitát fémjelzett tudósokkal és céhbeli bölcsészekkel marxi tételek fölött? És vitassuk, hogy örök igazságokat fejezett-e ki vagy sem a kapitalizmus biztos kezű anató­musa? Kivel vitázzunk? Hány ezer siráló bo­gár fordult föl azóta, amióta Marxot temetik. Kik voltak? Mit hoztak ? Mit mondtak? Az élet, ez a mindennél kérlelhetetlenebb bik­ó, nem pi­hen meg és a marxi épület alapzata fényesen állja a teherpróbát. A nagy világzajlásban vártok, amely körül a gondolatok harca soha nem látott hevességgel folyik. Nálunk? Ez más. De hát ezt is bízzuk csak az időre. Majd megszokják ellenfeleink, hogy Marx tudomá­nyos probléma és világfölfogás, amely körül — éppen, mert elevenebb hatóerő, mint volt valaha — folyhatnak nagy küzdelmek, de mél­tón csak a tudomány vértezetével. Autodiafével semmiesetre sem. A legfőbb érték, amit Marxnak az emberiség köszönhet, abban áll, hogy tudatossá tette a munkásosztály történeti hivatását és válto­zatlan érvényességgel jelölte ki feladatait a történelmi fejlődés menetében. A győzedelmes polgári osztály hamarosan letette tudományos ideáljait, amelyek lényege a szükségszerű föl­törekvés volt s a haladás. Akik forradalmaik­ban az abszolút megismerés és az ész egyed­uralmának büszke tanaival hódítottak, beérkez­vén, gömbölyödő pénzeszsákjaikon ontanak bús könnyeket­­ a tudomány csődje fölött. Marx a tudományt, mint a fejlődő élet fejlő­désben lévő termékét rendezte, egységet te­remtett benne és mint Wotan eltörött kardját az ifjú Siegfried fényes acéllá kovácsolta, amiközben Fafner, a sárkány jóllakottan dőlt álomra a Rajna kincse fölött. Marx a tudo­mányt letette a munkásosztály kezébe és az­óta ez a kettő együtt fejlődik. A fejlődés ősi gondolatát még a polgári gon­dolkozó, Hegel formulázta meg a forradalmi polgárság számára. A fejlődés oka a küzde­lem, az ellentétek örök harca. A természet és benne az emberi társadalom folytonos benső mozgásban van s az ezzel járó összeütközések­nek kell magasabb egységekben kiegyenlítőd­niök. Hegel egy olyan korszakban, amely le­zárója volt egy másik, hasonlíthatatlanul las­súbb, évszázados társadalmi fejlődésnek, amelyben a tömegek csak ritkán és akkor is nagyon bizonytalan szereposztásban merültek föl a történelem színpadán — még nem látha­tott meg egyebet, mint a fejlődés lélektani té­nyezőit. Marx zsenialitása fölfogta az egész problémát. Érdeme annál nagyobb, mert a rohanvást kibontakozó kapitalizmus termé­szetrajzát oly időben derítette föl, amelyben az még a bölcsőkorát élte. Már a „Deutsch-Französische Jahrbücher"-ben kimondja: „Az emancipációnak agyveleje a filozófia, ő szíve a proletariári­us." Pedig hol volt akkor még a mai munkásosztály? A fejlődés mostani etapja a kapitalizmus belső ellentmondásaiban gyö­kerezik. A küzdelem, amely ezekből az ellen­tétekből ered, már a tömegek osztályküzdelme, azoké a tömegeké, amelyeket a kapitalizmus hozott létre. Elméletben a polgári tudomány változatlan híve a fejlődésnek. Csak egy kissé pontosabban formulázva Az evolúció mellé esküszik, hogy megtudhassa azt, ami a pol­gári társadalmi rendszert létrehozta. A kissé frf&SEi­cásS Csak efj^f szés^élén ^asi ittas a ISepssa^a! K© Bia^ei @B Saposiai!

Next