Népszava, 1923. május (51. évfolyam, 98–121. sz.)
1923-05-01 / 98. szám
AZ ELŐFIZETÉS ARA Negyed évre 2890 kor. — killföldre . 5108 tor, egy hftra... 102!» kor. — külfStűre . VMli kor. Ausztria egy fiúra 3316 magyar korona. EGYES SZÁM AHA: Magyarországon 10 korona, Jutrosilágiában lo jutt. kor., Ausztriában 1500 osztr. kor. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP 70 korona SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. S7, (Telefon: Józ*?! !—19 és József *-31) CSD KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI- UTCA 4. SZ, (Telefon: József I-31 és József J—SS) Nem arra nem meglepő jelenség, hogy a hatalom kezelői lehetetlenné teszik a munkásosztály egyetlen ünnepnapjának külső formában is kifejezésre juttatását Három évtizeden át harcolnak a polgári kormányzatok május elsejének ünneplése ellen és mindenütt elbuktak ebben a küzdelemben, mert vagy föl kellett adniok a harcot, vagy legföljebb a külső megnyilvánulást sikerült elnyomniok, magát az ünneplést, a munkának szünetelését soha és sehol. Ez a sikerük azonban nagy hasznára volt mindenhol és mindenkor a szociáldemokráciának, mert a munkásosztály ezekből a tilalmakból értette meg legjobban, hogy miért oly nagy érték számára a munka ünnepe, miért kell ehhez mélységesen ragaszkodnia, miért kell az esztendőnek ezt az egyetlen napját nagyrabecsülnie. A tilalmat az ellenfél félelme indokolja, az ellenfélé, a kapitalisztikus osztályuralomé, amely a maga osztályérdekeit védelmezi a többségben levő proletársággal szemben és azt véli, hogyha minden ünneplő ,kást'khist együttről, fölvonulásról, tömeges együttlétről, akkor mi sem történt, akkor nincs semmi, akkor minden rendben ,van és a kapitalisztikus társadalmi rendszer csorbítatlanul élhet tovább. így kezdődött a harc a munkásosztály május elsejei munkaszünetelése és ünneplése ellen 1890-ben és így folytatódik ez Magyarországon 83 év után, közben azonban mégis történt valami, ami ezt a hivatalos ellentállást semmivé teszi és ez a proletárlélek fölemelkedése az öntudatlanság mélységéből az osztálytudat magaslatára, az osztályhelyzet megismerésére, a szebb és érdemesebb lét utáni törekvés megértésére. Május elsejének ünnepi jelentősége beidegződött a munkások gondolat- és érzésvilágába és nincs az a nyomor és nincs az a hatalom, amely előtt a dolgozó, öntudatos munkás olykép hajolna meg, hogy lemondjon a munka egyetlen igaz ünnepnapjának megtartásáról, lemondjon a május elsejei munkaszünetről E valósággal szemben ugyan mit érnek a hatalmi szóval és eszközökkel végrehajtott tilalmazások, mit jelentenek a lehetetlenné tett külsőségek? Nincs semmi gyakorlati értékük és jelentőségük az ellenfelek részére, ellenben értékesek a munkásosztály törekvéseire, mert kézzelfoghatóan bizonyítják az osztálytudatos szervezkedés erejét és értékességét, mert a hatalom mindenkori birtokosai a kapitalisztikus osztályállamokban csak az igazi erőktől, csak a dolgozó tömegek értékkel bíró egyesülésétől félnek, míg a processziókra járó gyülekezeteket maguk is elősegítik és istápolják, sok esetben saját résztvételük fényével is emelik. A kép tehát eléggé tiszta és világos. Május elsejét a világ proletársága foglalta le a maga számára, hogy az a dolgozó néptömegek ünnepnapja legyen, hogy ezen a napon a világon élő minden ember megértse a munka szentségét, a munkásosztály megbecsülésének kötelességét, mert ha a munkás úgy akarja, csöndes és néma lesz a világ, gyárkémény nem füstöl, gépek nem zakatolnak, eke nem vájja a földet, szerszámon és anyagon egyedüli ül az ember, a munkás és ha két kezét az ölébe ereszti, hát megáll a társadalom lüktető élete, megszűnik az élet elevensége. A magyar munkásosztálynak elég erőforrása ez a tudat ahhoz, hogy fölényesen tegye túl magát múló, kicsinyes akadékoskodásokon és hogy úgy ünnepelje meg május elsejét, hogy az a külsőségek nélkül is ünnepnapja legyen. Arra nincs a hatalomnak sem ereje, sem eszköze, hogy útját állja a magyar proletárság együttérzésének a világ dolgozó népeivel, hogy a munka ünnepnapján ne szárnyalhasson el gondolatunk és tekintetünk a nagy messzeségekbe, a világnak sen lelkünk mindazokkal, akik egy napra öntudatos akarással lerázzák magukról a kapitalizmus igáját és szabadnak, igazán szabadnak érezzük magunkat. Szabadnak és az emberiség szabadsága és fölszabadulása elhivatott katonáinak, akikre az a történelmi föladat vár, hogy a mai igazságtalan és a tömegek elnyomására épített világrend helyére a demokráciának és szabadságnak világrendjét építsék meg. Erőnk, értékünk tudatában nem kérünk ellenfeleinktől apró koncessziókat, nem hajtunk fejet sem gyűlési, sem fölvonulási engedélyekért, de szerszámaink pihennek, az élet ütőerének lüktetését meglassítjuk és magasra emelkedünk a magyar jelen nyomorúságai fölé, hogy lelkünk emelkedettségben bízhasson a jövőben, bízhasson abban a Magyarországban, amely oda lesz állítható a világ demokratikus népeinek államai sorába, mint a dolgos magyar nép büszke és szabad országa. Csak egy napunk van erre a fölemelkedésre, csak a magunk, a munka ünnepe, de utána megújult erővel és forróbban dobogó szível építünk tovább, építünk, alkotunk a magunk útján, a magunk tűzte célok érdekében, hogy minden nap közelebb vigyük eszméinket a győzelemhez, a szocializmust a végső diadalhoz. Legyen e napon melegebb a kézfogásunk, legyen szívből jövőbb a köszöntésünk, amelylyel egymást üdvözli munkás és munkás, szülő és gyermek, asszony és férfi, legyen reményteljesebb az elválásunk, amikor újra fölvesszük a munka robotját. Mert a mi ünnepünk mégis ünnep és mert a szocializmus győzelmét föl nem tartóztathatja semmi sem. „Élni, élni ! A főváros nyakára telepedett kurzus meg testesítői nagy erőfeszítéseket visznek végbe azért, hogy ebül szerzett hatalmukat megmentsék. Maradni! — ez a jelszó. Maradni és folytatni a modern tatárjárást a főváros nép® ellen. Maradni és elpusztítani azt a keveset, amit a korábbi, egyébként szintén antidemokratikus, tehát elvetendő rendszer mégis létrehozott A Wolff—Sipőcz—Csilléri-triási erőszakba áthajtó erőfeszítése, amilyen komikus, egyben olyan figyelemreméltó is. Mert itt — amint arról néhány oldallal beljebb részletesen beszámolunk — arról van szó, hogy ez a mai rendszer, amely a maga antidemokratikus, kulturátlan, várospusztító cselekedeteivel most már senkinek sem kell, csalafintasággal, törvénytelenséggel, ha kell jogfosztással, de mindenáron konzerválni akarja a maga számára az uralmat. Eleinte a mandátum meghosszabbításának kényelmes tervét vetették föl. Minden parlamentáris szokás ellenére egyszerűen meg akarták hosszabbíttatni mandátumukat Most, hogy ez a terv már nem kecsegtet sikerrel, a legnyíltabb és legszemérmetlenebb jogfosztást választották. „Igazítják" a névjegyzékeket s ugy igazítják, hogy minden szocialista- és progreszszivgyanus választót megfosztanak törvényes választójogától. Akikről a név hangzása vagy a foglalkozása után föltételezik, hogy válasz• tág esetén a kiuzus ellen adná a r'/?vb?«+.1 , úzt kegyetlenül „kiigaztják" a választók lajstromából. A gyanús nevek mellé titokzatosnak látszó „t" és „j" betűket jegyeznek. Az egyik azt jelenti, hogy „törlendő", a másik azt hogy „jó", ezeknek tehát megkegyelmeznek — mert a látszat kedvéért mégis szükségük van néhány ezer „destruktív" szavazóra is. De, hogy baj ne történhessék — sicher ist sicher! — a „t" betűk roppant tömegei mellett a kegyelmet jelentő betű csak szórványosan tünedezik föl. A legközelebbi fővárosi törvényhatósági választás — amelyet még ebben az évben föltétlenül meg kell tartani — taktikailag és stratégiailag pompásan elő van készítve. Ha már most minden pontosan úgy történnék, ahogyan azt a városházi kis taktikusok merész álmaikban elgondolták: Wolffék uralma, a főváros népének akarata ellenére, rövid időre talán meghosszabbodnék. Ám megjósolhatjuk a hatalomért szűkölő és erőszakoskodó társaságnak, hogy terveik, amilyen merészek és törvénytelenek, olyan lehetetlenek is, mert nemcsak a jogba, a törvénybe, a parlamentáris elvbe ütköznek bele. Ezeken a lappáliákon a kurzus könnyen túlteszi magát — ezt tudjuk. De nem teheti túl magát a főváros adózó nevének akaratán. A főváros népe modern, demokratikus alapokon nyugvó városfejlesztő politikát akar, erre pedig Wolffék képtelenek. Ezt minden cselekedetük, minden intézkedésük, egész működésük súlyos és káros következményei igazolják — Wolfféknak tehát takarodniok kell arról a helyről, amelyet erőszak utján szereztek s eddig is jogtalanul tartottak megszállva. Betelik rajtuk a végzet. Mint Balzac egyik regényének hősén, aki egy bűvös szamárbőr, birtokába jutott aminek birtoklása minden kívánság teljesedését jelentette. De minden beteljesedett kívánság vagy óhaj kisebbre sorvasztotta a szamárbőrt, amíg végül elfogyott—is vele a tulajdonos élete. Wolffék is megtalál-ták a hatalom szamárbőrét. Kurzusi kapzsiságuk minden igényét, minden vágyát teljesítették vele — de a hatalom megtartásának erkölcsi alapja minden perverz kurzusvágy után kisebb lett. Most aztán egészen elfogyott ábrázatukról a hatalom szamárbőre — a kérlelhetetten végzet, amely ebben az esetben egy jobb sorsra érdemes milliós nagyváros népének akaratában jelentkezik, el fogja söpörni a Mmm romboló hőseit.