Népszava, 1923. május (51. évfolyam, 98–121. sz.)

1923-05-01 / 98. szám

A világháború befejezése után a nyolcórás tatikanap elemi erővel tört magának utat az egész világon. A munkásosztálynak ez a régi követelése belekerült a törvénykönyvekbe, sőt a békepaktumokba is, mert a háborús zsák­mány szétosztói is érezték, hogy a négyéves szenvedések és a véráldozatok tengeréért a munkásosztálynak is kell valami rekompenzá­ci­ót adni minden országban. A kapitalista szentimentalizmus azonban rendszerint elpárolog mindjárt, mihelyt meg­szűnt a nagylelkű gesztusra kényszerítő nyo­más. így láthatjuk, most, hogy a politikai reakcióval párhuzamosan s abban bizakodva, a munkások szociális vívmányai ellen is meg­indult mindenütt egy erős reakciós áramlat. A nyolcórás ranikanap az, amelyet vala­milyen formában­ mindenütt szeretnének kikezdeni. S erre nagyszerű ürügyül szolgál aa egész Európára, de különösen a legyőzött államokra rémes teherrel nehezedő gazdasági válság. Csak a több munka segíthet rajtunk, többet kell dolgozni mindenkinek! — szavalják a meg­győződés erős pátoszával, anélkül természete­sen, hogy a jó tanácsot magukra is vonatkoz­tatnák. Szándékosan vagy tudatlanságból összezavar­ják a több munkát és a többtermelést, amint a múlt héten a magyar földművelésügyi minisz­ter is tette, aki azt akarta ráolvasni a szociál­demokrata képviselőkre, hogy ellenmondásban vannak akkor, amikor egyrészt a többtermelést, másrészt pedig a­ nyolcórás munkanap meg­valósításit kívánják. De ezt csak azok tekint­hetik ellentmondásnak, akik közgazdasági s különösen munkaszervezési kérdésekkel soha­sem foglalkoztak. Nagyon régen tudják már a közgazdasággal foglalkozók, azt, hogy a hosszabb munkaidő nem­ jelenti a­ többfermelést, még a szó egy­szerű mechanikai értelmében sem. Hiszen csak meg kell gondolni, hogy milyen ember­telanu­l hosszú ideig dolgoztak a kapitaliítikus ter­melés kezdetein minden országban s meg kell vizsgálni, hogy akkor termeltek-e többet s akkor voltak-e olcsóbbak az áruk, avagy ké­sőbb, am­ikor a munkaidőt már redukálták. Igaz, hogy közben a termelés eszközeit­ és mód­szereit sokszorosan tökéletesíítették. De hisz éppen ez az, amivel a társadalmi többterved­ést el lehet érni. Több­termelésről beszél, és csupán csak­­ emberi munka mechanikai megístöbbszörösítésére gondolni, a legprimití­vebb gazdasági gondolkodásra vall- Gondol­junk csak egyszerűen arra, hogy hány ezer ember kéziereje kellene azokhoz a kirakó mun­kákhoz, amiket­ ma. néhány estikar elvégez egy emelődaru segítségével. tia éppiji ősiért ni­ncs ellentétben a többter­melésre való törekvés és a rövtárok­i munka­idő követelése a mezőgazdaságban sem. Hiszen éppen a mezőgazdaságban csak másod­lagos szerepe van az emberi munkának és semmiféle munkah­al­mozással nem lehet a vetőmag silányságából s a föld kinzse) adottsá­gából ere­dő hátrányokat pótolni. s­em­­­, m­unka mechanikus meghosszabbítása kell a többter­meléshez, hanem a munkaerő helyes és célterü­ lő fölhasználása, munkaszervezés, embernek, gép­nek, anyagnak legcélszerűbb beállítása a munkafolyamatba. Ez természetesen bizonyos áldozatokat követel a kapitalistáktól is. Ez megköveteli egyrészt hogy a gyárak vezetői valóban szervezői legyenek a termelésnek, másrészt pedig azt hogy a haszonnak, a munka nyomán keletkező értéktöbbletnek bizonyos részét rendszerint befektetésekre, a berendezé­sek megújítására és tökéletes­ítésére for­­­dítják. A nyolcórás munkanap megvalósításának le­hetőségéről voltak már gyakorlati példáink régebben is. Nem beszélünk ma Owen Róbert, a nagy angol racialista kísérleteiről, set már a jénai Zeiss-mű­vek nagynevű organizátorá­ról, Abbé professzorról sem, akiket humanisz­tikus törekvéseik vezettek el a munkaidő meg­rövidítéséhez. Van számos újabb példaa, ahol tisztán gazdasági meggondolások, tisztán a gazdaságosság­ elve vezettek a nyolcórás mun­kanap megvalósításához s a gyakorlat iga­zolta a meggondolást, a feltevéseket. Ameriká­ban a munkáltatók létesítettek egy hivatalt a munkaviszonyok tanulmányozására, a hi­vatal gondos és pontos vizsgálatok alapján megállapította, hogy a munkaidő megrövidíté­sével m­­ind emitt a legkedvezőbb eredményeket érték el. Az angol muníciós minisztérium ötévi megfigyelés alapján állapította meg a hosszú munkaidő hatványait. Egy berlini faárugyáros , Heinrich Freesa még a 1­0-es évek elején tett kísérletet a nyolc­órás munkanappal. Előbb a munkások mag áruk is idegenkedtek a merész terv megvalósításá­tól. A munkaidőt tehát egyelőre csak 90 órára szállították le. Az eredmény azonban­­ olyan nagyszerű volt, hogy két év múlván már sem a gyárosnak, sem a munkásoknak nem voltak aggályaik a nyolcórás munkanap megvalósí­tásával szemben. Az ak­kordmunkások elálltak az akkordkérük fölemelésétől, az­ időbérben dol­gozók rizikóját pedig a gyáros vállalta, ameny­nyiben usz.vanazt a bért adta nekik nyele ámra, amit azelőtt tí­i órára kaptak. S íme, egyik fél sem­ bánta meg: „Megállapítottam akkor a bér­könyvekből — mondja maga a gyáros —, hogy miként alakultak a bérek a megrövidített mun­kaidő következtében. Az eredmény majdnem minden osztályon egyforma volt. Sem a gép­munkások, sem a redőnykészítők, «­TO a tolók, sem a berakok, egyetlen munkagesoport fpip károsodott a nyolcórás munkanap bpvite­tése feirt.M?." EJL kü'öpi-'sen nyert bb­ nagy je-I:'' ." ü'l-'l. • ' V •lol.koZDAV sebh, akord- és órabérban­ dolgozók voH­ík be "'tt a gyárban-Nem moptifzatíi tehát, hogy egyes speciális 8iiin*iá?Kategóráknál kedvező lehet az ereamény, általában nem. Még ennél is jellemzőbb egy másik német gyárosnak a tanúságr­a írni napokból.. A né­met birodalmi tanác­s a múlt év márciusában szakértőket hallgatott meg a nyolcórás munka­napról készülő törvény előkészítése ügyében. A szakértők között volt, dr. Bosch, egy finom mp­lzereket készítő délnémet tanárügyár mla­­do­nosa. Dr.­­ Bosch elmondotta, hogy U'4 D gyárá­ban 1904 óta van meg a f­volcorai munkaidő. Ő azt tapasztalta, hogy aa a­­napi nyolc óra teljesen elegendő ahhoz, hogy a munkások teljesítése elérje a min­­d­en­kori viszonyok között elérhető legianya­gasabb határt, azaz azt a teljesítést, amit állandóan meg lehet tartani. Ezzel szemben megállapította, hogy ha néha nyári időben, a jó üzletmenet miatt kény­szerítve voltak túlórázni, akkor kezdetben emelkedett ugyan a teljesítmény, később azon­ban annyira visszaesett, hogy kevesebbet termeltek, mint n­yolc óra alatt s csak akkor emelkedett újra a termelés, amikor a túlórázást megszüntették. Íme, tehát teljesen elfogulatlan szakembe­rek gyakorlati tapasztalatokon alapuló bizo­nyítékai szólnak a nyolcórás munkanap gaz­dasági hasznossága mellett. De ha ez a köz­vetlen gazdasági hasznosság nem is volna meg — aminthogy valóban megvan­ —, akkor is olyan nagy érdekek szólnak a nyolcórás munkanap mellett, hogy magasabb állami ér­dekből kellene azt mindenütt megvalósítani. Brentano professzor, az ismert müncheni szo­ciológus, megállapította, hogy az angol gép­építő munkások életkora a munkaidő meg­rövidítésével párhuzamosan emelkedett. A munkaidő megrövidítésének az egészségügyi haszna különben kézenfekvő. De óriási jelentő­sége van a nyolcórás munkanapnak a mun­kásosztály erkölcsi tökéletes­ülése szempont­jából is. Her­mener professzor rámutat arra, hogy annál az embernél, aki korán reggel tá­vozik lakásáról s csak késő este tér oda Vis­za, nem fejlődhetik ki a családi élet, az otthon iránt való helyes érzék. De a politikai demo­kráciával is ellentétben van a hosszú munka­idő, mert miként járuljon hozzá szavazatával a legfontosabb kérdések eldöntéséhez a mun­kás, ha nem adnak neki időt ahhoz, hogy ezek­kel a kérdésekkel foglalkozhasson. Tény az, hogy a munkásosztály csak úgy le­het részese kora kultúrájának, csak úgy véd­heti meg a m­aga munkaerejét és családja egészséget, ha megfelelő szabadidő fölött ren­delkezik. Másrészt tény az is, hogy a nyolcórás munkanap, megfelelő gazdasági és szociális berendezkedések mellett nem csak elégséges, de a leggazdaságosabb lehetőséget is meg­adja a társadalom szükségleteinek a legbősé­geseb­b kielégítésére. A nyolcórás munkanap a munkásosztály évtizedes küzdelmeinek egyetlen értékes eredménye ma. A munkásság anyagi és szellemi fölemel­­kedé­sének minden további föltétele hozzá van kapcsolva. De hozzá van kapcsolva a­­ termelés tökéletesbítésénsek a föltétele is, mert Tik tapasztalat bizonyítja, hogy antif­­pitalisták csak a kényszerítő szükség hatása alatt térnek át a termelés föltételeinek javí­tására. A nyolcórás munkanap megtartása s ahol még nincs meg a kiküzdése, tehát egyenlő érdeke a munkásosztálynak s az egyetemes ember­i kult­urának. Ennek a tudata vezesse a munkásokat mindig, amikor a nyolcórás mun­kanap kérdése előtérbe szorul. K. M. !* # * Tavaszi reggel van s én a s­zrdlőt járom, az erdő dalol, a fű énekel, az Ifjúság a fényét két kézzel szórja s a százéves fa. Ít életet lehel. Hegyek tréfálnak. Völgyek kacagnak. Négy világtáj ünnepel velem! Az öreg égen a vén Nap is vigyorog — szabad, amit akarsz, csak sóhajtozni nem? Tavaszi délután zöld mezőn csavargok, az őstalaj nászágyán százezer virág- . meztelen testem a levegő járja s ha ugrom egy nagyot, a tő ölel át. Fáradt megfogásnak itt hire, se hamva! Itt csam vágy terem , mindegyik szabad! 8 messziről hiába hívogat a Város, a szabad lelkem csak kacag, kacag. Tavaszi alkonyban ujjongva hempergek nedves, sötétzöld hegyoldalakon, százezer madár, nászindulót fütyül­ő kacagi visszhangok ujjongnak a dalon, és szólok a Gondhoz: „Ne közelíts hozzám, mert rozzant csontjaid összetöröm a Fekete Nyomor, pusztul­ el örökre, csak a te harangod zúgjon, szent Életöröm!" Föld Ernő. ÜL­­. H Él 1 5­35 AVA -1­923 május 1t Olvasd a Népszavát és előfizetőket ­ írta Wlaapas Juntai. A városunkat kormánys" bizottságok" szá­mát, cím­ét, célját maga a főjegyző úr sem tudta. A polgármester úrról nem is beszélek, ő semmit sem tudott. Csak azt tudta, hogy­ ő a polgármester és neki ígér­t fizetés jár. Atyafi­ságban volt az alispánnal, sógora volt a kép­viselőnek és azért nyomtuk bele a polgármes­teri székbe, hogy a vármegyénél és a kormány­nál a kisüstök és a tenyészkanok, valamint az iskolák államsegélye körül sik­eresebben kilin­cselhessünk. A polgármester úr nappal is aludt, aludt a hivatalában, sőt még a képvise­leti közgyűlés elnöki székében is el-elszunyó­kált, de mi a főjegyzővel még éjszakánként sem aludtunk, hanem az­­Tri Kaszinóban reg­gelig törtük a fejünket, hogy városunkat a maga ázsiai tunyaságából az európai kultúra gym­vonalára emeljük. (Megjegyzem, a záróóra­rendelet nem­ vonatkozott a kaszinóra. A fő­kapitány úr is velünk törte a fülét. Egyszer be is törte, mert a pálinkát egyáltalában nem bírta. Amúgy meglehetősen rendes ember lett volna.­ Az azt ördögadta sok bizottság, amiket így éjszakának idején alakítgattunk, arra való lett volna, hogy a város kulturális színvonalának a fölemelése körül segítsen a tanácsnak és a közgyűlésnek. Nem sokra mentünk ezekkel a bizottságokkal, az már igaz. A közgyűlésben a csizmás atyafiak végiggázoltak a legszebb tervünkön, még az Artézi-kút kérdésében is. — Mi a nyavalyának az? Pénzen vegyünk az úréknak vizet, amikor ingyen sem isszák? Van az én kutamban olyan hideg viz, hogy két hétig sem megy ki a görcs a hasából, ha egyet húz belőle. Ne szaporítsuk a szét meg a pótadót! Hiába, ezekkel az atyafiakkal nem tudtunk boldogulni. Társadalmi úton próbálkoztunk. Itt még az volt a baj, hogy az a társadalom, amelytől egy kis áldozatkészséget remélhet­­tünk, egytől-egyig benne volt a különböző bizottságokban és arra meg nem volt lelkünk, hogy egymást nyúzzuk. Elkedvetlenedtünk. A tagokat mér csak halászlével és túrós csu­szával lehetett összeverbuválni a különböző­­ségekre. É­n a szépépitészeti bizottságban foglaltam helyet Inkább csak kibiceltem, mert akkori­ban még­ nagyon gyöngén játszottam az alsóst Szépépité­szeli ötleteim sem voltak. El sem tud­tam képiselni, hogyan lehetne olyan girbe­gurba, ronda sárfészket széppé csinálni. Ha le­rombolnák az egészet, akkor talán... A főjegyző találta ki, hogy csináltassunk szobrot a Piao-térre, ha már Artézi-kutunk nincs. A város beleegyezik, ha egyszer ez nem kerül pénzbe. Csakhogy a szoborhoz nem elég a beleeggesés, ahhoz pénz is kell. Persze, hogy itt megakadt minden. Elég csúnyaság, ho­ogy nekünk még csak egy öklömnyi szobrunk sem volt A pápista temp­lom előtt ácsorgó Szent Jánost nem lehet szá­mítani s az egyházi és nem városi tulajdon. Még Kossuth-szobrot sem tudtunk csináltatni, mert örökösen kormánypárti képviselőnk volt és a mindenkori kormány bizalmát nem akar­tuk eljátszani. Különben is csizmás etyúníiai személyei, ellenségei voltak Kossuth-apánk­nak, mert őket a forradalom bukása után a Kossuth-bankók elégetésével olyan fájdalmas veszteség érte, amitől félszázad után is szívták a fogukat Ők ugyan nem égették el a bankó­kat, hanem őrizgették, de nem mint ereklyét, hanem azért őrizgették, hogy hátha jön még olyan kormány aki beváltja. (Eddig még nem jött, de még jöhet, aki legalább megígéri.) A véletlen akkoriban vetette közénk Baktay

Next