Népszava, 1924. szeptember (52. évfolyam, 194–217. sz.)

1924-09-02 / 194. szám

nagy áremelkedések után elkövetkezett, eleinte még­ jobban kiélezte a munkanélküliséget, rövi­desen helyt adott azonban a normális munka­menet visszaállításának. Ezen megállapításokból két dolog követke­zik. Egyrészt, hogy a munkanélküliség, mint az inflációt fölváltó koronastabilitás kísérő jelensége, előrelátható volt , így már ideje­korán gondoskodni kellett és lehetett volna a gyógyítás vagy legalább is az enyhítés eszkö­zéről, másrészt, hogy a stabilizálódás kapcsán előállott válság mindenütt csak átmeneti jel­legű és azt rövidesen föllendülés követte. Ná­lunk ez a megokolt optimizmus mintha telje­sen kiveszett volna. Mintha a magyar ipar, a magyar gazdasági élet, amely pedig életerős­nek és fejlődőképesnek bizonyult akkor is, ami­dőn egyenlő versenyföltételek és Európaszerte kiegyensúlyozott valutáris rendszer mellett kellett a küzdelmet az európai piacokon föl­venni, egyszerre derékba tört volna azáltal, hogy végeszakadt a koronaromlásnak és immár minden téren fix tényezőkkel lehet kalkulálni. Ez a nagy jajveszékelés kissé gyanús és ez a hangos reménytelenség némileg túlzott és mellékcélokat sejttető. Ha a többi középeurópai állam mellett Magyarország is szerepelne a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal által vizsgá­lódás tárgyává tett országok sorában, úgy bizonyára maga ez az autoritatív fórum mu­tatna rá bizonyos tényekre, amelyeket így kénytelenek vagyunk ezúttal mi emlékezetbe idézni és rájuk a gyorsan felejtők figyelmét újból nyomatékosan fölhívni. Az elmúlt öt esztendő a magyar gazdaságpolitikában az egyoldali­ bérdiktatúra korszaka volt, amelyért a felelősséget teljes mértékben az ipari vállal­kozás viseli. Ez a bérpolitika felelős azért, hogy a koronaromlás és a tartós áremelkedések idején az indexbérfizetés konok és rosszaka­ratú megtagadásával a magyar munkásság életszínvonala, olyan mérhetetlen alacsonyra sülyedt, amihez foghatót nem találunk egyet­len környező államban sem. Ez a munkabér­politika és a kormány ezzel kapcsolatos rossz­akaratú magatartása eredményezte, hogy a pénzromlás nálunk még sokkal inkább az illegitim haszonszerzés forrása volt minden­nemű vállalkozás számára, mint a külföldön, hogy a reálbér állandó csökkenése a profit ugyanolyan arányú emelkedését jelentette. Ez a munkabérpolitika felelős azért, hogy az ál­landóan az éhenhalás küszöbén álló magyar munkás keresetéből teljesen és tökéletesen képtelen volt tartalékolni és egyetlen heti, egyetlen napi munkanélküliség már valóságos katasztrófa számára. A magyar gazdasági válság megítélésénél és a magyar vállalkozás kötelességeinek, illetve kötelességmulasztásának megállapításánál ezt a tényt kell tehát elsősorban figyelembe venni. Kertész Miklós. Genfben és Budapesten Vagy nagyon jó akusztikája van Genfnek, vagy mi látjuk túlságosan sötétnek a cseleke­deteket itt , Budapesten. Annyi bizonyos, hogy a szavak és a cselekedetek nem födik egymást. Soha nem is födték. Akár Bethlen indult el külföldi útra, akár a kormánynak valamelyik más tagja, mindig úgy volt, hogy az idegen földön egyszeriben megtalálták a szép szavakat, az emelkedett kijelentéseket, hogy az embernek szinte a szíve fájdult meg belé. Genfben, Párisban, Londonban úgy meg­jön a hangjuk a magyar államférfiaknak, hogy szinte öröm hallgatni. Ha azután hazajönnek és nekiállnak a kormányzás szekererúdjának, akkor aztán bámészkodhatnék az idepottyant idegei­, ha véletlenül hallotta a szépszavú ma­gyar államférfiakat — beszélni. Most is, hogy Korányi kiment Genfbe, hogy­­ott a Nemzetek Szövetségének Tanácsa előtt a kormányt képviselje, csak elcsodálkoztunk, ahogy a távíró idehozta beszédjének a szöve­gét, amelyben íme egy ilyen passzus ékes­kedik, mint ezüst foglalatban a gyémántkő. Tessék csak idefigyelni: ... ez a szövetség nem egyes boldogabb, ha­talmas nemzetek befolyását jelenti azok sa­ját érdekében, hanem magas eszményt szol­gál. Ez az eszmény mindnyájunk lelkében derengett, akik az igazsághoz, a szabadság­hoz, az emberi méltósághoz való jogát el­ismerjük minden embernek, bármely nemzet, vagy faj fia legyen is. Nos, ugye, az emberi szolidaritásnak ennél szebb megnyilatkozása nemigen kell. Ebben benne van minden ékes szó, amivel egy emel­kedet nemzeti­­szónét kifejezni lehet; ebben a bővített mondatban benne lüktet a demokrácia legszebb programja, ó, Korányi hiába a szám­oszlopok embere,­ismeri ő a szavak muzsikáját is, mert, ime, ajakán szép szavak ritmusa zeng­­ ott Genfben. Csak az a baj, hogy a ma­gyar államférfiaknak fáradságos utakat kell megtenniök, hogy azok, akiket kormányoznak, megtudják, hogy minő érzelmek dagasztják kormányférfiaiknak kebeléi Mert a cselekede­teiket, azt jól ismeri mindenki, aki ebben a nemzeti közösségben él, amely szétdaraboló­dott éppen annak folytán, mert a kormány­férfiak lelkében még csak nem is derengett, hogy az ország lakosainak nemzetiségükre és fajtájukra való tekintet nélkül joguk van az igazsághoz, a szabadsághoz és az emberi méltó­sághoz. A nemzetiségi államból nemzeti csonkot da­rabolt Trianon, de a magyar államférfiak nem tanultak és az ellenforradalom öt esztendeje nem is merült ki másban, mint hogy az itt élő hétmilliónyi magyartól vitatják el napról­napra az igazsághoz, a szabadsághoz és az em­­­beri méltósághoz való jogot. A genfi szép sza­vak mögött ott sötétlik a magyar reakció intéz­ményeivel és cselekedeteivel, bűneivel és törek­véseivel. Amíg az ország pénzügyminisztere igazságról, emberi méltóságról és szabadságról szaval egy szabad országban, addig a kor­mányzópárt a genfi szavak viszhangjaként házszabályrevízióért f­ordít, az egyetlen pódium lebontásáért hevül, hogy ezzel befejezett legyen a szabadság jogak elkon­fi­skálá­sa. Igazság: a börtönökben sínylődő politikai el­ítéltek százai, Zalaegerszeg drótsövénye, az országhatár börtönfala az emigránsok előtt. Üldözött vad, aki igazságot keres és nemzeti hős, aki gyilkolt és rabolt. Ez a­­ magyar igazság. Szabadság: az ellenzéki sajtó fölött a pallos, az emberi méltóságukért küzdő földmunkások­nak kuss, a szolgabiró az atyaisten s a rendőr­ség legkegyelmesebb engedélye nélkü­l nincs gyűlés; az igazságü­gyminiszter rendjavasla­tot erőszakol, a miniszterelnök házszabályrevi­ziót, az iskolákban numerus clausus és nyilt szavazás csendőrszuronyok gyámkodása mel­lett. Ez a­­ magyar szabadság. Emberi méltóság: a rendőrségi és csendőr­ségi vallatások. Emberi méltóság? — erről a bányamunkások és a földmunkások ezrei be­szélhetnének. Emberi méltóság ott, ahol koldu­lásra kényszerülnek az emberek ezrei, nyomo­rult putrikban és barlangokban kényszerülnek élni mindennapi munkában elfáradt családok, ahol cipőben járni és hetenkint tiszta fehérne­műt váltani fényűzésszámba megy, ott, ugy­e, emberi méltóságról nemigen lehet szó. Már­pedig itt — ilyen az emberi méltóság. A Genfben kimondott szavak mögött ezek — a tények. És ezeket a tényeket nem fényesíti meg Korányinak még olyan szép beszéde sem. Pedig ez a beszéd az emelkedett optimizmus hangja további részeiben is. Korányi hiszi, hogy ez a nép még nagyobb erőfeszítésekre lesz képes, hogy „biztosítani fogja mindazokat az állambevételeket, amelyek a szanálási terv végrehajtásához szükségesek". De ez az optimizmus semmivel sem meg­okolt Ilyen erőkifejtésre csak egy olyan nép volna képes, amely valóban benne él az igaz­ság, a szabadság és az emberi méltóság tiszta levegőjében. Ám egy olyan országban, amely­ben a nép mindezekből az eseményekből sem­mit sem lát megvalósítva, amelyik bilincsek­ben vergődi át az­­életét, egy ilyen néptől már maga is nagy erőkifejtés, hogy f él. Az ország talpraállásához azonban ennél több kell, sok­kal több: gazdaságilag erős, politikailag sza­bad nép kell. Vagyis az kell, hogy a genfi szavak Buda­pesten törvénnyé szilárduljanak. NÉ FISZ­AVA 1924 szeptember 2. „ A katonaság az imperializmus fejlesztője." Az Interparlamentáris Unió genfi és berni tanácskozásairól részletesen beszámoltunk. Most utólag a távíró még néhány részletet kö­zöl. Ezekből a részletekből idézünk ide kettőt. Az egyik: Szterényi József a jóvátételi kér­désről tartott előadásából való a következő passzus: „Magyarországnak 200 millió aranykorona évi jóvátételt kellene fizetni évente, holott a magyar szanálásra az egész kis­gazdasági világ a legnagyobb nehézséggel teremtette elő a 250 milliós kölcsönt." A másik, amely ugyancsak agitatív erejű az olvasni tudók számára ez. Berzeviczy Al­bert, aki a fegyverkezés és lefegyverzés egyen­lőtlenségének veszedelmes kihatásaira hívta­ föl az unió figyelmét, rámutatott arra, hogy a világ demokratizálásának a lefegyverzés volna a leghathatósabb eszköze, mert a kato­naság az imperializmus fejlesztője. Milyen kár, hogy a magyar államférfiak csak ilyen későn és csak ilyen kevesen látnak tisztán. * „Balfelé történne változás, nein£ minde­nkttt a világon." — Kon­zetsven­cia • ne bántsátok Nagyatádit. — Enyhe táma­dás a nagyagráriusott felé. — Nagyatádi Szabó beszéde. Nagyatádi Szabó választókerületének szék­helyén, Nagyatádon, ahol egyébként igen sok hadi özvegy és hadi árva sínylődik a legna­g­yobb szegénységben, vasárnap leplezték le a őzség háborús hőseinek emlékszobrát, amely potom száz millió koronába került. Az ese­mény alkalmából Nagyatádi Szabó lerándult kerületébe, ahová egész csomó egységespárti képviselő kísérte le. Az ünnepség után rende­zett banketten Nagyatádi hosszabb beszédet mondott, de az Eskütt-féle panamákat csak úgy kutyafuttában érintette. Azzal kezdte, hogy politikai működése a legnagyobb ellen­téteket váltotta ki, egyfelől dicséretekkel, más­felől gyalázkodásokkal halmozták el. Egykori magántitkárára és bizalmasára, Eskütt Lajosra célozva, kijelentette, hogy az lett az árulója és gyalázója, aki vele egy tányérból mártott. Hogy mégis helyén maradt, már mint a mi­niszteri székben, ez azért van — magyaráz­gatta —, mert úgy látja, hogy „se a vezető­körök, se a nép nem adták el Judás-pén­zért". Megvédelmezte ezután a kisgazdapártot. Sokan a gazdasági bajokért a kisgazdapártot okolják, holott a kisgazdapárt nem egyedül kormá­nyoz, csupán „résztvesz" a kormányzás mun­kájában. Bizonygatta, hogy soha még Ma­gyarországon nem volt olyan párt(!), amely úgy gondoskodott volna a munkásság érdekei­ről (?), mint a kisgazdapárt, amely az intelli­genciával is a megértést keresi. Nem lehet őket osztálypolitikával vádolni,­­ és kisgazda­hível együttműködést, akarnak a társadalom minden rétegével s figyelmezteti azokat, hogy akik ezt az összetartást meg akarják dönteni, e szétbontó munka után balfelé történne változás, mint mindenütt a világon. Ha a kisgazdák látni fogják, hogy az ország érdekét nem tudják elérni a mostani úton, akkor önálló útra (!) fognak térni. Ha a föld­reform tekintetében a rövidlátás győz és nem segítik elő a földreformnak mai formájában való gyors végrehajtását, akkor később ez a kérdés újból föl fog vetődni, de akkor már „más formában fogják megcsinálni". Tévednek, akik azt hiszik, hogy a földre­formot vissza lehet csinálni. A legostobább politikát folytatják, akik­ az ő földreformja végrehajtásának ellenállnak. Ezt a kérdést minél előbb közmegnyugvásra kell megoldani, ellenkező esetben sokkal nagyobb bajok lesznek. Ennek éppen azok fogják ká­rát látni, akik most a végrehajtást akadályoz­zák. Mindezeket nyilván az ezerholdasok felé adresszálta, akiket intett, hogy ha nekik még egy kisgazdaminiszter is sok, megérhetik eset­leg azt, hogy „csupa munkásminiszter lesz az országban". Ezek vegyék tekintetbe, hogy mit mutat az európai fejlődés. Még a szociáldemokrata párttal se kíván — folytatta Nagyatádi — olyan harcot folytatni, amely egyikük vagy másikuk megsemmisíté­sére vezetne. Nagykegyesen elismerte, hogy „a szociáldemokratáknak is van bizonyos létjogo­sultságuk". Azzal végezte, hogy szegényen kezdte és szegényen végzi politikai pályáját. Utána még többen beszéltek, köztük szemé­lyes h­íve, Berky kormányfőtanácsos, aki han­goztatta, hogy bizalom nyilvánítása céljából kísérték le Nagyatádit, akinek becsületességé­ben „megbíznak". Gróf Hoyos Miksa arról be­szélt, hogy a földreform miatt Nagyatádira igen sok nagybirtokos neheztel, igen sok nagybirtokos neheztel. Nagyatádi Szabó beszéde — amellyel külön­ben lapunk vezető helyén foglalkozunk — némely részében túlságosan homályos. Nem ártana, ha Nagyatádi használati utasítást szer­kesztene hozzá. Mert igy, használati utasítás nélkül, nem sokat ér az egész, helyenként elég keserű­ és helyenként burkolt célzásokkal ékes­kedő beszéd. Tisztet olvasóink figyelmébe! A Népszava kiadóhivatala fokozottabb mértékben kívánja az olvasói érdekeit kielégíteni, ezért kéri, hogy Ha valaki előfizetni akar, Ha valakinek címváltozása van, Ha korábban akarja a lapot, Ha nem kapja a lapot, Ha a kézbesítés körül panasza van azonnal forduljon a Népszava kiadóhivatalához (Budapest, VIII. Conti-utca 4. szátu)

Next