Népszava, 1965. december (93. évfolyam, 283–308. szám)
1965-12-17 / 297. szám
Eszmék és téveszmék Egyformán értelmezzük!s Köszönöm, hogy a nyilvánosság előtt is helyet biztosítottak a véleményemnek. Az pedig, hogy majdnem egyformán értelmezzük gondolatainkat, azt bizonyítja, hogy valamilyen közös epicentrumból kell kiindulniuk. Ha pedig ez így van, akkor félnivalójuk azoknak van, akik a helyes központi irányítás mellett akár önös érdekekből, akár felelőtlenségből társadalmi életünk fejlődésének menetében torz jelenségeket próbálnak meg tartóssá tenni . . . Pártunk határozatai. .. különösen a VIII. kongreszszus óta, fejlődésünk olyan perspektíváját nyitották meg, amelyek között minden becsületesen dolgozó ember megtalálja személyes boldogulásának lehetőségét Kiknek az érdeke, hogy ez ne így legyen? Azoknak, akik elaltatott osztálytudatuk következményeként úgy vélik, hogy nekik jogos a beteljesedett szocializmus, míg a munkásosztály maga csak távoli perspektívaként remélheti. Vagy azoknak, akik szövetségi politikánk — amellyel mi, mint az osztálynélküli társadalomhoz való eljutás egy állomásával maradéktalanul egyetértünk — elvtelen végrehajtása közben bekerültek közéletünk irányítói közé. . . önöktől nem kérünk mást, mint hogy a párthatározatok végrehajtásához nyújtsanak segítséget... A ♦orz jelenségeket éppúgy, mint a hasznosakat, eberek jelenlegi premizálási és ösztönzési rendszer hibáitól — bár azt is mindenki tudja: a jelenlegi körülmények közt is lehetne ésszerűbben és jobban dolgozni. Egy villamosipari mérnök elmondta, hogy korábbi üzemében ötvenmillió forintos népgazdasági megtakarítást ért el egy új eljárással — a közismertbergmanncsövet- műanyagcsővel helyettesítve. Ez az 50 millió azonban csak népgazdasági szinten volt öröm, üzemi vonatkozásban csökkentette a termelési értéket. Ugyanezek az olcsóbban gyártott csövek átmenetileg «ártottak« a kereskedelem és az építőberuházó tervszámainak is, hiszen a kivitelező «egy főre eső termelési érték« című mutatója is romlik, ha olcsóbb anyagot épít be! Végső soron a mérnök nehezteléssel találkozott (simán el is engedték az üzemből!) , mivel megsértette a «drágább termelés az érdek« ugyancsak kimondatlan alapelvét. Itt nem is téveszméről keltik életre. Akkormiért ne________. .________ torrv-utak inkább az esete van hanem egy tévés brekt ösztönzőről, amely — fogalmazhatjuk így is — napról napra téveszméket szül és alátámasztja azt a gondolatot, hogy «a piacról élve«, a vállalat vezetői és műszakiai elsősorban a maguk prémiumfeltételeiért verekednek. Szokatlanul nagy terjedelemben idéztük G. F. levelét Kőbányáról, akinek egy korábbi levelét «A közvélemény nyomjelzői« című írásunkban már citáltuk. A hoszszas idézet oka, hogy G. F. nagyon lényegre mutatóan fogalmazta meg — a mi véleményünket is. Egyformán értelmezzük, amit gondolunk. Ezért is folytatjuk a torz jelenségek és a belőlük származó (és őket gyakran újraszülő)téveszmék elemzését, bírálatát, a közös cél érdekében. Hogy a közéletben tapasztalható gondok megoldása körüli bizonytalankodás és a politika végrehajtásának helyi torzulásai mennyire foglalkoztatják olvasóinkat — munkásokat, de értelmiségieket is —, arra jellemző Cs. A. (Angyalföld) levele, aki egyetértését fejezi ki a szocialista erkölcs és közösségi magatartás kereteibe be nem férő jelenségek elítélésével, s elmegy odáig, hogy «mindent el kell követnünk a korrupció teljes felszámolására, akár középkori szigorral is. Kisebb veszélyt jelent a szocializmust igenlő ■nemzet egészének, ha néhányan elhagyják emiatt az országot, mintha azt " meghamisíthatják itthon«. Hozzáteszi még, hogy «kizárólag ki mit tud« alapon rendeződhet a sorsunk. A „ki mit tud”” probléma legsűrűbben — levelekben és személyes beszélgetésekben is — elsősorban a kereseti arányok vetületében jelentkezett az elmúlt hetekben. De az észrevételek köre egyre szélesebb. A műszakiak is szívesen szólnak a fejlődés gátjairól, amelyeket ők is éreznek — és amelyeket szívesen távolítanának el. Sokat várnak a gazdasági irányítás, a mechanizmus reformjától? Nagyon sokat. Néha túl sokat is — figyelmen kívül hagyva az elképzelések még nem is teljes kialakultságát, a lépcsőzetes megoldási lehetőségeket És még valamit: hogy nincs a világon olyan gazdasági mechanizmus, amely az emberi gyengeségeket, az önzést, a szűklátókörűséget és a csoportérdek előtérbe helyezését egyik napról a másikra kiküszöbölheti, pótolhatja a szocialista gondolkodásmódot, a közösség szolgálatát. Mindenesetre, egyikmásik gyengeség felbukkanása és növekvő kihatásai elválaszthatatlanok a azoknak az ifjúmunkásoknak sem lehet, akik egyik fontos híradástechnikai üzemünkben mozgalmat indítottak néhány gyártmány soron kívüli elkészítésére, s aztán munkájuk eredményét — becsomagolva, ládákban — hetekig a folyosón láthatták. Mit szülhet ez a tapasztalat? Egyesekben nyilván azt, hogy a műszakiakat kizárólag a prémium érdekelte. Másokban, akik tovább néznek, már azt is: rossz az a jutalmazási rendszer, amely ebbe az irányba nyomja a vezetők érdeklődését és aktivitását. Már csak azért is, mert állandó erkölcsi veszteségekkel párosítja az anyagi nyereséget. Erkölcsi és politikai veszteségekkel. Azt mondhatná valaki: hát gémlábú sasok, csodalények az igazgatók, főmérnökök, hogy azt kívánják tőlük: dolgozzanak a saját zsebük ellen? Csodákat persze nem is vár a munkás-közvélemény. Csak reális és valóban a termelés érdekét szolgál ösztönzőket. De azért ezeken túl is — még valamit. Azt a gondolkodásmódot, amely nemcsak az «én 5000 forintom« alapjaira támaszkodik, túllát ezen a szemponton. Mert ettől valaki kitűnő igazgató lehetne, akár tőkés vállalatnál is. De a mi elgondolásaink szerint ilyen magas posztra szocialista országban az való, aki nemcsak a »húsz-harminc kolléga a 3—4000 forintját« , sajnálja — hanem a sokkalta szélesebb közösséget, a népgazdaságot is maga előtt látja, amikor forintokról van szó. Aki erre a szemléletre képtelen, az a szocializmust — leszűkíti a «háztájra«... Jelentkezik ugyanennek a torzulásnak — a visszája is. Kétségtelen, hogy a «ki mit tud« elvhez ragaszkodás a szocialista bérezés elveivel összhangban van. De akkor miért ismétlődik újra meg újra, szériában, a valóban jelentős feltalálók, újítók esetében az «elhallgatás vagy betársulás« alternatívája? És miért olyan divatos úgy tekinteni egy sokmilliós eredmény kimunkálóját, mint aki holmi társadalomellenes bűnt készül elkövetni, amiért keresni is akar a hasznos munka eredményével? Fiatal mérnök mondta el: a Azért még soha, senki sem ütötte meg a bokáját, mert valami újat nem vezetett be. De nagyon sokan jártak már rosszul, kerültek a «mit ugrál anynyit«, a «ne stréberkedj» kategóriába, akik úgy érezték, kötelességük (ha egyszersmind érdekük is!), hogy többet, jobbat, újat adjanak -eá ,a közösségnek.« Teljesen világos, hogy az ilyenfajta emberek segítése, támogatása belefér a mi társadalmunk kereteibe. Soha nem őrájuk gondolunk, amikor az indokolatlan jövedelmeket szóvá tesszük és nem keverjük őket össze az üzérkedők és ügyeskedők semmiféle csoportjával. Mert ilyenek is vannak, s a múlt alkalmakkor idézett levélíróink is elsősorban miattuk éreznek felháborodást, még akkor is, ha ezekkel találkoznak ritkábban, annál gyakrabban viszont azokkal, akik a közönség igényeit kielégítő iparágakban, szolgáltatási területeken dolgoznak és könnyedén túlteszik magukat kötelességükön. «A Népszava a minap cikket közölt, Luxus-e a csizma címmel. Hát kérem, az már letartóztatást igényelne, ahogyan a jogos panaszokra feleltek az illetékesek.« Pedagógus írta ezt levelében és követelése talán túl éles. Mindenesetre, jelzi, milyen nehezen «nyeli le« a közvélemény az olyanfajta «szakemberi« magyarázatokat, mint amilyen ez is volt és amely szerint — a drága női csizmákat csak száraz időben lehet hordani. Nagyon sokan látják, hogy a helyes politika elégtelen, késedelmeskedő vagy fél szívű végrehajtása — a szocialista társadalmi rend ellenségeinek segít Ezt még olyanok is leszögezik, akiknek leveleiben az indulat bőven túllépi a parlamenti stílus határait. Jelentkezik persze a sok tiszta szándék mellett túlbuzgó félreértés is. A már idézett Cs. A. — miközben azt bizonygatja, hogy minden panaszos levelünk minden egyes sorával egyetért leírja: «Nincs téves értelmezés. Nincs már említésre érdemes politikai rosszindulat sem. Fejlődésünket egyébként sem a fontolva igenlők árulják el, hanem a gyorsan illeszkedők ...« Az idézet második fele, a gyorsan illeszkedőkről, gyanúsan törleszkedőkről, reális. De az-e az első is? Vajon nálunk valóban végleg kihalt a politikai rosszindulat? Kizárólag a politikai segíteni vágyás inspirál minden észrevételt és cselekedetet? Véleményem szerint Cs. A. illúziókat táplál ebben a vonatkozásban — megfeledkezve életünk néha teljesen rejtetten, néha gyengén álcázva működő ellenséges tényezőiről. Nem szabad megfeledkeznünk róluk: az ehhez hasonló illúziók kilenc éve is iszonyú károkat okoztak, amikor «zöld utat« engedtek a «nincs politikai rosszindulat« felemelkedő szemaforjával. Ezt a kérdést is egyformán kell értemeznünk, mint a többit. Beszélgetéseinket és levélváltásainkat vita közben is a társadalom iránti felelősségnek kell vezérelnie. «Mi, a munkásosztály — írja G. F. —, végrehajtjuk minden magunk alkotta szerv közös érdekeket célzó utasításait. Érzékenyen reagálunk az egyetemes érdekek megsértésére ... osztálytudatunk és hatalmi pozíciónk birtokában.« Nem vitás, hogy ez jó és igaz beszéd. Tegyük még hozzá: az utasítások végrehajtásán túlmenően kell dolgozni (és vitatkozni, veszekedni, küszködni!) minden adott téveszme eloszlatásáért, minden, a rendünkre káros torzulás kiküszöbölése érdekében. Ott, helyben, ahol elkövetik és ahol jelentkezik. Lehet, hogy az ilyen vitáknak és küzdelmeknek nem lesz akkora visszhangjuk, mintha a széles közvélemény elé kerültek volna — de van munkahelyi közvélemény is. És végül (éppen leveleink mutatják!) mégis, a munkahelyi közvélemény «képpontjaiból« áll össze az országos politikai ítézetek és hangulatok egésze, akár a tv ernyőjén A kép. Az eredmény — minden «ponton« múlik. Ebben a vonatkozásban nincs «kisember« és «alacsonyabb beosztás«. Hogyan is írta bevezetőben idézett levélírónk: «A torz jelenségeket éppúgy, mint a hasznosakat, emberek keltik életre.« Baktai Ferenc Más véleményük 1965. december 17 Daráss Endre: AJTÓBAN Már megint itt vannak a múltból ezek a Bogárék. Mereven állok az ebédlő alkonyatában, mint egy sáros kuglibábu és mintha röstellném magam. Ők meg csak kocogtatják az ablaküveget, meg halkan dobolnak. Mármost mit csináljak? Ikreim morognak. Laci ajánlja. — Apa, meg ne mozdulj! Majd elmennek a fenébe. Moccannék, meg nem is. Már most mit csináljak? Bogár valaha jó komám volt. Együtt voltunk ifjú kályhások az erzsébeti vállalatnál. De nehezen megy le az őszi nap! Mintha megakadt volna a hegy hajlalatában. Beszorult, vagy mifene, ez a piros gömb. Bár csak kipiszkálná valaki! Igen nagyot segítene rajtam az égi illető. Kocogtatnak Bogárék, kaparásznak a körmükkel. Családi életem tulajdonképpen náluk kezdtem el, albérletben. Még jó, hogy Arankám távol! Most éppen a fodrásznál üldögél és katonásan vezényli a munkatempót. A segédek meg alázatos undorral vigyorognak. Már ő ilyen. Hej, Arankám! De cserélnék most veled. Csönd van már az üvegen, de hallom, hogy az ajtó körül még ténferegnek sustorogva ezek a Bogárok. No, úgy vélem, így lesz a legjobb! Veszem a bőrkabátom, felragadom a kék tejespulit, kilököm az ajtót és elcsodálkozom. — Ti vagytok azok, Gáborkám? — Mi, Karesz, mi! A múlt héten is kerestünk már! Bogárné bólintgat — Kétszer is. — Csak nem pénzt akarnak? Mit tudhatom én? Csak fújom a keserves litániát. — No, csakhogy kisattyogtatok hozzánk! Elég nem szép, hogy eddig elkerültetek bennünket! De kár, hogy csak egymagam vagyok idehaza ... Hallom, amint a Jancsi vigyázatlanul elrökkenti magát mögöttem. Még jó, hogy az előszoba sötét. Én meg ordítozok, mintha Bogárék süketek volnának. — Most meg éppen el kell futnom tejért! Az erőszakos asszony meg vonni, húzni kezdi a kannát kifelé a kezemből. — Majd hozok én, kedves! Elfutok a Beretva utcába, ott lesz még biztosan. Úgy ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet. Itten voltam kisleány! Hát ez se mostanában lehetett! Sajnos, egészen fölöslegesen udvariaskodom. — No, de hát ne, igazán ... Az meg köti magát és megy máris. — Maguk beszélgessenek csak! Van miről! Ilyesmi, mint a tejvásár, már az asszonyok dolga! Suta indítványt teszek. — Arra gondoltam, hogy útközben benézhetnénk az Óbudába! Mégis csak más fehér asztalnál a beszélgetés! Micsoda pörköltet főznek ottan! Na, meg a sörük! Na! Itten, nálunk, még minden olyan mész szagú. Frissek a falak. Hű, de goromba lett egyszerre ez a Bogár! — No, mi az, Karesz? Talán be se akarsz engedni bennünket!? Most már Laci is vihog a háromnegyed homályban. Bogárné meg — felhasználva pillanatnyi megingásomat — véglegesen elszelel az edénnyel. Kínlódom. Hopp, de jó, hogy még mindig van valami gyatra napvilág! Ez új ötletet ad. — Ne mutassam meg előbb a telket? Bogár mogorván csodálkozik. — Ebben a sötétben? A rossebb kézit annak, aki a napot letolta az égről! Már gyúlnak is az utcai lángok és fölöttük a csillagok városa. Utolsó igyekvés. Micsoda kelletlen, milyen erőtlen! — Te, koma! — ragadom meg mohón Bogár bal karját —, mint él az öreg Csepeli? Tudod, az, aki mindig szájharmonikázott. Aztán meg a Bitera, a nagy álszent. Meg a... Bogár most oszlop még, de jaj, máris befelé dúl. — Vannak. Na, persze, te azóta se láttad őket, hogy műhelyt nyitottál. Fájdalommal mormolom. — Ha tudnád, hogy most mennyivel többet gürcölök...! — össze is dobtad ezt a házat. — Sose sajnáld tőlem, pajtás. Megesz a sok adó. — Aha — mondja Bogár és máris bent a házban. Én még kívül. Mit tehetek mást? Bekényszeredek utána és felkattintom az összes villanyokat. NÉPSZAVA Éltető internacionalizmus, sok ezernyi változatban Bombák rombolta hidak, erőművek,felperzselt falvak, megkínzott partizánok ... Akaratlanul is ilyen képek villannak elém, miközben néhány hazánkban tanuló vietnami diákkal beszélgetek. Már tűrhetően és kedves zamattal forgatják a magyar szót, nagyon szerények, néha mosolygósak. Tanulmányaikról, terveikről, vágyaikról kérdezgetek, és ők keresetlen őszinteséggel felelnek. Szavaik, viselkedésük kimondatlanul is érzékelteti, hogy súlyos harcban álló nép fiai, akik sokszorosan érzik a felelősségét annak, hogy amíg hazájukat az amerikai imperialisták barbár módon pusztítják, addig ők nálunk biztons',"'^"n tanulhatnak. Akik már Vietnam újjáépítésére készülnek Ám mi ez a biztonság ahhoz a bizonytalansághoz képest, amiben a délvietnami Ho Xuan Thanh, ez a komor arcú villamosmérnök aspiráns már hosszú ideje él? Jómaga ugyanis az 1954-es genfi egyezmény aláírása , után meggyőződésből és tanulási vágyból, apja jóváhagyásával Észak-Vietnamba szökött — és azóta semmit sem tud a szüleiről, sem négy testvéréről... — De az élet tovább megy — mondja halkan. — És nekünk, itt tanuló vietnamiaknak keményen készülnünk kell arra az időszakra, amikor végre újjáépíthetjük majd hazánkat ... Pátosz nélkül, s oly természetességgel mondja, hogy szinte nyomban az újjáteremtett gyárak, hidak, lakóházak békés képét vetíti elém. Annál is inkább, mert mint Csan Van Dak, a szemüveges, intellektuel arcú gépészmérnök aspiráns, mély meggyőződéssel jegyzi meg: — Mi már túlnyomóan az újjáépítés szakemberei leszünk... Ho Xuan Thanh villamosmérnök 1961-ben, Csan Van Dak gépészmérnök 1963-ban nálunk végezte az egyetemet, és az előbbi szeptember óta, az utóbbi már egy éve ismét visszatért hozzánk — aspirantúrára. Mindketten három-három évig folytatják itteni tanulmányaikat, aztán hazájukban a műszaki fejlesztés, kutatás területén dolgoznak majd. — Diplomájuk elnyerése és visszatérésük közt mit csináltak? — Én négy évig egy hanoi gépipari tervezőintézetben kisfeszültségű villamoskészülékeket szerkesztettem — mondja Ho. — Otthoni munkámmal, úgy érzem, nem hoztam szégyent a budapesti egyetemre ... Trópus, tranzisztor, állatgyógyászat — fel csak négy hátlapig dolgoztam otthon, a nehézipari minisztériumban — veszi át a szót Csan —, mert mint vörösdiplomás mérnököt, szintén aspirantúrára küldtek. Most dr. Gruber József tanszékvezető professzor mellett tanulok, és a motorok ■ teljesítménynövelése problémáival foglalkozom. — Összefügg ez későbbi feladataival? — Igen, otthon már Dieselmotor-gyártásunk is van, s motorjainkat többek közt az öntözésnél és a helyi energia-termelésnél hasznosítjuk. De erősen foglalkozunk külföldi autómotorjaink teljesítmény-növelésével is. Hegyvidéki utainkon, a ritka levegőjű terepekenpéldául olyan turbófeltöltőt kell használni motorjainkhoz, hogy az több levegőt nyomjon az égéstérbe, s ezáltal fokozódjék a teljestményük.. — Énaz otthoni tropikalizálás feladataira készülök — veszi át ismét a szót Ho. — Ezt tanulmányozom itt, a Villamosipari Kutató Intézetben. Nálunk ugyanis a trópusi éghajlat sok bajt okoz a villamos berendezésekben. Dean Minh Thep ötödéves híradástöbbrikai mérnökhallgató most a diplomatervére készül, a tranzisztorgyártással foglalkozó témából. — Hazai híradástechnikai gyárunkban dolgozom majd — mondja —, és tudom, hogy előbb-utóbb nálunk is lesz tranzisztorizálás. Idén a székesfehérvári tv-gyárban voltam termelési gyakorlaton két hónapig, és ott is sokat tanultam ... A legfiatalabb köztük Nguyen Ngoc Hung, Állatorvosi Egyetemünk másodéves hallgatója. A kissé ■ lányos arcú diák az állatgyógyászat gyógyszerészének készül. — Jó hírű a magyar egyetem és a gyógyszergyártás is — jegyzi meg —, örülök hát, hogy itt tanulhatok, mert nálunk az állatgyógyszerészet különleges fontosságú. Országunkban ugyanis nagyobb s változatosabb az állatállomány, mint itt. A trópusi éghajlat ehhez kedvező takarmányozási feltételeket is biztosít, ugyanakkor a szeszélyes időjárás miatt az állatbetegségek is sűrűbbek és sokfélébbek. Fejlett gyógyszergyártásra van hát szükségünk. Fagylaltpénttól az önkiütésekig — Tanulmányaik során mi okozza a legnagyobb problémát? — A hazánkban dúló háborún kívül csak az időnkénti nyelvi nehézségeink — válaszol Nguyen, s társai megerősítik. Mindnyájan hangoztatják azonban, hogy professzoraik sok konzultációs segítsége és magyar diáktársaik is végül mindig megkönnyítették a nyelvi megértést. — Magyarul egyébként igyekszünk jól megtanulni — szól közbe Doan —, mert a magyar szakirodalom további szakmai önképzésünkben is nagy szerepet játszik majd. — Szórakozásra, baráti társaságra jut-e idejük? — Igen kevés — válaszolnak szinte egyszerre —, mert a nyelvi különbségek miatt sokkal többet kell tanulnunk. — Mégis sok barátunk van — teszi hozzá Csan. — Sőt, beszélgetések során már több magyar diáktársunk mondta nekünk határozottan, hogyha kellene, önkéntesként is eljönnének Vietnamba, velünk együtt harcolni__ — És sok helyre hívnak bennünket, hogy előadást tartsunk hazánkról — folytatja Ho. — Ilyenkor mindig nagyon meghat minket a mély érdeklődés és együttérzés. Egy magyar mérnök ismerősünk elmesélte például: a kisfia még a tanév elején azzal állított haza iskolájából, hogy a fagylaltpénzüket önként összeadták a vietnami gyerekek megsegítésére ... — Kis dolog ez — mondja Csan —, de egyike a minket éltető internacionalizmus sok ezernyi változatának és nagy erejének... Szenes Imre