Népszava, 1981. december (109. évfolyam, 281–305. sz.)

1981-12-31 / 305. szám

NÉPSZAVA 1981. DECEMBER 31., CSÜTÖRTÖK Csíné Mihály Petőfi öröksége Kiskőrös és Kiskunfélegyhá­za máig vitatkozik a bölcső­jén. A nép hite szerint azon­ban nem város, még csak nem is falu volt a születési helye, hanem útszéli csárda­ a jeges határban. Pusztaiak, juhászok, csikósok, gulyások köszöntötték először, mint a betlehemi kisdedet, ostort és kisbárányt adtak neki aján­dékba. S mikor csodálatos életének vége szakadt, úgy te­mették el, ahogy a régi nagy fejedelmeket: az ütközet után visszamentek érte a hu­szárok, kihozták a csatatér­ről, koporsóba tették, a ko­porsó deszkájába vasszegek­kel vették ki a nevét, a fo­lyóvízbe temették el. Ahogy valamikor Attila királyt... Ez a legenda nem lehet na­gyon régi, csak akkor szület­hetett meg, amikor Petőfi Sándort már semmiképpen sem lehetett élő embernek hinni. Mert míg az emberi életkor határa ki nem zárta, mindig visszavárták. Addig nem hitték, nem hihették, hogy meghalt. Hitték: ha a szabadságért vívott csata el is veszett, az eszme él, s nem halhatott meg az sem, aki az eszmét fogalmazta. A láz­álmokat, a titkos remény­kedéseket ez a hit táplálta, ezért vélték annyi bujdosó katonában s politikai üldö­zöttben felismerni. Látták a Balaton partján s Kolozsvár piacán is, fényes nappal. Mikor már élőként el nem képzelhették, a sírjára véltek sok helyt rátalálni. Az első világháború magyar katonái Szerbiában, hadifoglyai Szi­bériában ismertek rá a fej­fájára, s Székelykeresztúron — utolsó estéjét ott töltötte, a körtefa, amely alatt vacso­rázott, ma is áll, kiszárad­tam körbekerítve — máig őrzik a „sírját”. A sírgondo­zó öreg tanító tudja, hogy ne tudná, hogy mások csontjai borulnak össze a hantok alatt, de ez az ismeret miért is zavarná? Petőfi Sándor­nak minden faluban lehetne sírja — mondja bölcsen —, talán nem is a földben, de fent a magas égben pihen, s ez rajta a szemfödél: „ma­gasan száll és hosszan énekel, haldokló hattyúm, szép em­lékezet”. Legendák csak igaz mag körül szövődhetnek, s Pető­finek minden legendánál szebb volt az élete. A világ­­irodalom egyik legnagyobb költője, s — ami oly ritka a művészetek történetében — költészetével teljesen egybe­hangzott az élete. Az iroda­lomtörténet alig győzi leltá­rozni a költői hozományát — a népiség fölfedezőjeként új korszakot nyitott, megterem­tette az új magyar költői nyelvet, a népiség és roman­tika szintézisét hozta a vi­lágirodalomban is egyedül­álló jelenségként, új ember­típust teremtett, a valóság­* 1823. január 1-én született a költő­­ban gyökerező, egekbe nőtt embert —, s költészetét szin­te megtetézve, az életéből is csodálatos műalkotást for­mált : egyetlen ponton sem került soha ellentétbe a meg­győződésével. Hite szerint élt mindvégig. S verseit még a halálával is tovább írta: a szabadság költője a szabad­ságért vívott harcban, csata­mezőn pusztult el. Halálával vált jelképpé, szimbólummá. A szabadság — a magyar és világszabadság — költőjévé. Tüneményesen szép volt az élete. A magyar irodalom­nak, ahogy Illyés Gyula mondja, „az a rendkívüli ajándéka Petőfiben, hogy ta­lán a világirodalom nagyjai között ő az egyetlen, aki nemcsak óriási költő, de óriási példakép, óriási jel­lemkép is”. Lehetnek, vannak nagy költők, óriási tehetsé­gek, kik igazolják a szenve­désüket, de „arra, hogy mi­ként kövessen valaki egy szép, tiszta, egyenes utat az életben, arra példát a mi Pe­tőfink adott, ez az ő egye­­dülisége szinte az egész vi­lágirodalomban”. Petőfi mindvégig a szabad­ságra esküdött; ez éltette költészetét, ez sugallta tet­teit. A legnagyobb kérdést tette fel népének: „Rabok le­gyünk vagy szabadok?” A társadalmi és nemzeti sza­badságharc elé trombitált, olyan korban, mikor a nép nemzetté ébresztése volt a halaszthatatlan feladat. Jó­kor érkezett. Szerencsés időt kapott a sorstól, együtt nő­hetett a szabadság ügyével. Költői útját nagy elődök, Csokonai, Vörösmarty ké­szítették elő, kortársként Arany Jánost, Jókait és Vaj­da Jánost tudhatta maga mellett, a politikában Kos­suth és Széchenyi fogalmaz­ta az új eszméket, a nép a szabadságeszmére visszhang­zott, s Európa más népei is tavaszra vártak. Ebben a sza­badulásra készülő­ várakozó világban Petőfi Sándor lett a tűzgyújtó, a lángra lob­­bantó, maga volt a fellán­goló eszme. A szabadság földre szállt istene. Vele, a segesvári csataté­ren, vélik sokan, az eszme hunyt ki, s a 19. század má­sodik fele esett ki az iroda­lomból. Ha tovább él, 1849 után, írja Németh László szép tanulmányában, „arra lett volna képes nagyban, amire Vajda kissebben, ki­tartson és alkalmazkodjon egyszerre: a megőrzött már­ciusi tüzet modernebb mű­faji kohókba vezesse. A Tol­dik, Buda halála mellett egy miczkiewiczi vagy puskini verses regény, esetleg gogoli szatíra... és körülötte egy bátrabb, jobb kedvű Arany, szemérmesebb Jókai, kigyúlt Arany János, a Zilahy Ká­­rolyok életben tartott nem­zedékei.” Ha életben marad... De vajon maradhatott-e élet­ben? El lehet képzelni fo­golyként vagy álruhában me­nekülőként? Mi várt volna rá? Szibéria, Kufstein vagy az akasztófa? Az is szörnyű lett volna, ha futni hagyják, s kiskocsmák borával csil­lapította volna a fájdalmát, abba beleőrült volna. Így volt befejezett az élete, a csatatéri halállal. „Mi, töb­biek — ismerte fel már Jó­kai a szomorú igazságot —, tudhattunk még kettévágva, felnégyelve, darabokra tép­ve is élni, de Petőfi számá­ra nem volt való az az élet, az a küzdés, hol láncra vert két börtön falára karcolja keserű mondatait. Neki úgy kellett halni.” Petőfi halálával csakugyan évtizedek estek ki a 19. szá­zad második felének a ma­gyar irodalmából. Műfajok, művek, lehetőségek. De az eszme, a szabadság eszméje, éppen Petőfi csatatéri halá­lával kapott töretlen sugár­zást. Mert Petőfi nem tette le a fegyvert percre sem. Testét összetiporhatták a se­gesvári mezőn, háborgó lel­ke, költészete tovább vívta forradalmait. S vívja ma is. A magyar szellemi hagyo­mány legértékesebb öröksé­ge lett, példája Adyban és József Attilában testesült meg újra. Petőfiről rengetegen írtak, sokféleképpen értelmezték. Volt harci jelszó és lobogó, volt márciusi óda és akadé­miai székfoglaló is, jöttek utána talán még nagyobb költők is, de változatlanul benne láthatjuk — Németh László szavait hadd idézzük — „a magyar irodalom leg­nagyobb fényét”. Ami érték és emberség van a modern magyar szellemiségben — népszeretet, forradalmiság, népek testvérisége —, szin­te mind Petőfiben lobbant fel először együttesen, máig sugárzóan. Az ügy, amelyet képviselt, a magatartás, ame­lyet megtestesített, ihletett nagy merészségekre, a nagy kortársaktól, Aranytól, Jó­kaitól, Vajdától kezdve Ady, József Attila és Illyés nem­zedékéig Petőfinek szerepe volt irodalmunk és szelle­miségünk minden nagy meg­újulásában. Az új arcú ma­gyarok az ő szobrára hozták a néptestvériség koszorúját, a második világháború ne­héz esztendeiben Petőfi vált a békéért és a Kelet-Európa emancipációjáért küzdők egyik jelszavává, a jugoszlá­viai magyar partizánbrigád is az ő nevét írta zászla­jára. A magyarságnak, jól mondja Balogh Edgár, Pető­fi jelentette a Törvény sum­máját. Ezt a népet Petőfi tanította a költészetre, a nyelvre — ma is Petőfi és Arany János szavaival „szó­­lítgatjuk” leginkább a dol­gokat —, az emberi tartás­ra, a meg nem alkuvásra. Öröksége munkál szavaink­ban, gondolkodásunkban, nemzeti-internacionális ér­zésünkben, a szabadságban és a testvéri szolidaritásban való hitünkben. Még azokéban is, akik Pe­tőfiről kicsinylőn szólnak, többnyire azért, mert nem is­merik eléggé halhatatlan örökségét. Mert bizony fia­taljaink Petőfi-ismerete igen­igen halovány. Apáinknak még egyet jelentett a költé­szet Petőfivel, „akácvirág­zás és vizek folyása, harc, politika és poézis az ő nevé­vel volt egy és végleges”, ahogy Farkas Árpád írja, gyermekeinknek olykor mint­ha már csak a kötelező ol­vasmányok egyikét jelente­né. A régi falvakban a Pe­­tőfi-verseket még a fonók­ban is énekelték és mondo­gatták — a Talpalatnyi föld Papp Sándora Petőfi összes verseit betéve tudja —, ma már örülünk, ha a nagydiák néhány Petőfi-sorra még tűrhetően emlékezik. Petőfi fakult volna, vagy az iroda­lomtanításunk tévesztett hangsúlyokat? Petőfi nem fakulhatott, a népszeretet, az egyenesség, a tisztaság nem lehet sohasem időszerűtlen. S bármily kevés óránk is jut a tanterv szerint Petőfire — a tudnivalók az irodalomban is nagyon megszaporodtak —, megismertetése, megsze­rettetése pedagógusaink egyik legmegtisztelőbb fel­adata. Embersége, költésze­te a legnagyobb példa. Kevés az óraszám? Egész irodal­munkat az ő világításában láttathatjuk: utódait, Adyt,­­József Attilát is. Segítsé­günkre lehetnek még a szü­lőföldismeret, a helyi hagyo­mányok is." Petőfi szinte mindenütt megfordult az egykori hazában: A Tiszát­­ a szatmáriak, a Kiskunsá­got a Duna-Tisza-köziek. A négyökrös székért a dunán­túliak külön is a magukénak tudhatják; a helyi Petőfi­­hagyomány gyűjtése tanító­nak, tanulónak kedves órá­kat, az irodalomtörténetnek pedig értékes adalékokat ígér. Az emberformálásnak, az embernevelésnek aligha lehet jobb eszköze Petőfinél; gyermekeinknek is azt je­lentheti, amit a kis Nyilas Misinek: az egész magyar vi­lágot. Az alapot, amelyre a további irodalmi ismeretek biztosan épülhetnek, Petőfi jó ismerete segítheti Ady és József Attila igazi megérté­sét is. Kutatók, tudós professzo­rok foglalkoznak a munkás­ságával, tanulmánykötetek, monográfiák, különböző ki­adványok idézik emlékét. S minden időben­­ a tanítók­ra is nagy szerep vár: az ün­nepséget ők válthatják talán legeredményesebben építő köznapokká. Mert Petőfit az egyetemnél is „magasabb fo­kon” kell tanítani, ahogy az erdélyi Sütő András mond­ja: az általános iskolában, az iskolán kívüli közművelődés­ben, mindenütt, ahol a nép kultúrájának sorsa van leté­ve. Hagyományát ápolni — kevés. Örökségével élni kell, mint a kenyérrel. Takáts Gyula BARTÓK Jéggel futtatott bozót s a bükk belőle kiragyog Ágán az ölyv is elcsúszik de él a rügy és tisztább a jégtől és erős és zeng akár a húr Te vagy decemberünkben a tavasz Forrást hozó és kutak ostorát taszító fény kimerni azt ahol a páfrány mélyen a legtisztább tükörbe néz Szent kávák moszat-szakálla közt a dal a pásztori A Tátrákig futó homok S Te vagy a mély Te nézel föl az elszórt szigetek alól s az is ki zeng a jég alól Arany szalmával szórt * fagyott Dunán az út Fekete hegytől még sötétebb tengerig a lélek mely mint a gyémánt ha szárnyal fölsérti kozmoszunk s marad az éteren mint üvegen a jel az ív forrástól csillagig Ö jéggel futtatott világ életfa benned ez a bükk Beton Nád Vas Tégla Üveg Vályog bozótjából kiszállt s alatta zöld gyepen a vad Szép homlokán agancsvillájú lant Két gyertya fény­körében nép haza s közöttük tücsökszóval­­ és márványán neved Tóth László A BOLDOG SZONETT Mondják, szomorúak a verseim, és elmellőznek minden formát; hadd írjak hát egy kedveset, ím, melyet jókedv s boldogság folyt­at. Között is lesz mellesleg, szonett, maga a papírra szállt tökély, karcsú, légies, mintegy tonett­­, s milliom olvasót fog ösztökél­ni nagy derűre, nyílt mosolyra, bátor harcra a munka frontján, s hirdeti majd, ó, semmi kétség (mégha netán másképp is volna): űzzön bár falka bősz toportyán, az élet szép, azért is szép, szép! 9

Next