Nyugat, 1921. január-június (14. évfolyam, 1-12. szám)
1921 / 11. szám - Figyelő
Figyelő) és még ma is járnak köztünk emberek, akiket Jókai szuggesztiója alakított olyanokká, amilyenek. Jókai a magyarság legnagyobb nevelőinek egyike, nem egy magyar ember fejlődésében volt nagyobb szerepe az iskolánál vagy a szülei háznál. A róla elnevezett téren most leleplezett szobor nem csupán irodalmi dicsőség emléke, hanem azé a nagy történelmi szerepé is, mely Jókainak korában és az utána következő korokban adatott. SCHÖPFLIN ALADÁR JÓKAI SZOBRA Jókai szobrát leleplezik. Végre, végre, végre, kell-e hozzá tennem ? Hogy milyen szobor, nem valami gyatraság-e ? Nyilván fognak még vele foglalkozni avatottabbak. De gondolom nem első az én elmerengésem azon, hogy talán még nagyapámnak kellett volna megírni ezt a cikket. Hogy talán, ahogy királyi hercegek, ő is megérdemlette volna még életében érc, vagy márvány mását. Megérdemlette, volna ezt az örömet. Hisz igaz, ő, ha talán nem mindent amit megérdemelt,mert ki mérné ezt föl ?) de sokat megért már életében is. Egyáltalán, olyasmit ért meg, ami a legnagyobb, az osztatlan szeretetet. Olyasvalakik, a legszerencsésebb költők közül való volt, aki nem szükségelte se sógor, se koma, se pajtás, se kritikus pártfogását. Aki egyszer kezébe vette egy könyvét, az kezébe vette a másikat is. És főleg ne felejtsük, hogy emellett nemcsak maga volt szerencsés, hanem közönsége is. Mert sikere méltó volt s jogos volt s ez bizony nem hogy nem kicsiny, hanem nem is gyakori ügy. Azért is inkább egy kis enyhe fulállást, mint hangos méltatlankodást érezni magunkban ezen a kissé késői szoborleleplezésen. Úgy érezni, istenem ! hiszen,, Jókai Móric nem szorul rá semmi dicsre. Ő szorulna rá, hogy ércben bámulják meg magyar szemek ? A magyar szemek, amelyeket ő tanított bámulni, meghatódni, ujjongani, búsulni szépségeken. Ennek a földnek drága látosságain, csodáin, bajain, furcsaságain. Mi dicsőítésre szorulnak, akinek szeretetével szeretnek, haragjával haragszanak, kacajával kacagnak, érzéseivel éreznek, éreztek és fognak érezni ki tudja meddig magyar lelkek ? Csak itt jön kissé gondolkodóba esni azon, hogy mégis mégis, hát oly kevéssé volna jelentős az irodalom a világ egyéb dolgai közt, hogyha már egyáltalán megbecsülik művelőit, hát ebben a becsülésben olyannyira hátrább szabad maradniok másfajta emberi nagyságok mögött ? Vájjon igaz volna-e, hogy mikor annyi baj van a valóságban, hogy annak is nehezen adni meg a magáét, akkor nehezen futja, hogy «annak égi mása» is megkapja a megilletőt ? «Annak égi mása», amitől az ének varázsa függ, — mint egy másik nagy toll írja. De vájjon csak az ének varázsa függ-e tőle, nem az élete is nagyon-nagyon nagy részben ? Hátha így beállítva, már nem oly kevéssé fontos marad ez. Gyulai Pálnak van egy verse Erdélyről. Úgy tetszik, ő volt, aki azt a kicsinyességet eresztette szélnek s azóta annyi tudákos szájból és tompa tollból röppent ki, hogy Jókai egyetlen érdeme a szórakoztató mesélőé, hogy regényei kirúgják maguk alól a reálítást stb. Persze ezt ma már vitatni sem érdemes. Többet ér, ha Gyulai Pál verséről mondok valamit. Gyulai Erdély dícséretét zengi benne, zordon Kárpátjairól, hegyvidéke ezer változatú szépségéről. De csak egyszerre, olvasás közben vesszük észre, hogy az öreg, morcos kritikus, mintha minden egyes versszakában a Petőfi «Szülőföldem»-jével vitáznék. Akkor vesszük észre, minő fura ez ! Hát kell-e valakinek az Alföld dicsőítőjével vitázni, mikor a hegyvidéket dicséri ? Hát oly sok epiteton és érv kell annak bizonyítására, hogy az alföld, méla egyhangúságában, hozzá sem fogható a hegyvidék ezer változatú szépségeihez s hatásaihoz a kedélyre. Lám, Olá Gábor, az őszintébb debreceni bizony megmondja, hogy alföldünk városai olyanok mint a porban fürdő szárnyasok az osztrák városok tiszta, kényes ,nem emlékszem már hasonlatára, mondjuk páváihoz képest. És az alföldről nem a hegyvidékbe járnak üdülni. Hisz az igazsággal semmit sem vonok le a rónaság áldott értékeiből. De kell-e itt vitázni ? Bizony kell. És bizony alul is marad valaki a vitában, ha az illető, tisztelet-becsület, csak Gyulai Pál, és Petőfi Sándor, akivel kiáll. Mert bizony a Gyulai száz jelzővel ékes soraiból csak száz jelzővel ékes sorokat kapok, míg a Petőfi egyszerű képeit látom. Látom és gyönyörűnek látom a napsütött víz fenekén a piócát, a cigánykerekező szélmalmokat, a messzi tornyot, a homokba fészkelő vércsét, a felhőt, a port, a semmit, a világot, mindent amit Petőfi szépnek akar nekem mutatni. Mert ez a semmi, ezek a semmik, ezek a nagy dolgok. Gondold el csak, milyen nagy dolog az, ha a helyet, ahol élned s halnod kell, nem sivárnak, hanem ezer és ezer bájjal s érdekességgel gazdagnak érzed.