Ország-Világ, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-24 / 4. szám
Nagyon régi feljegyzésekből tudjuk, hogy a történelem folyamán számos különös égi jelenséget láttak a világ különböző helyein. Ezek az írások sok esetben kimondottan égi szerkezetekről, járműveikről beszélnek. Nyilván az esetek többségében valamilyen ritka természeti tüneményről lehetett szó, mint például tűzgömb átrepüléséről az égen, vagy az ún. melléknap-jelenségről, amely nem más, mint egyszerű fénytörés. De vannak egészen fantasztikusnak tűnő beszámolók, amelyekre — amennyiben hitelesek — sohasem tudtak semmi épkézláb magyarázatot adni. Talán a legrégibb ufóleírást és az első közvetlen kapcsolatfelvételről szóló beszámolót a Bibliában találjuk, Ezékiel próféta könyvében. Szokatlan szerkezetek leírását találjuk Plinius és Hérodotosz műveiben is. A középkoriból is több tucat példát lehetne említeni. A paleoasztronautikának, vagyis a történelmi ufólátogatásoknak egyik legnevesebb híve és kutatója a hazánkban is jól ismert Erich von Däniken. Ő az ősidőkben itt járt, Földön kívüli űrhajósok által hátrahagyott építményeket, tárgyi emlékeket keresi az egész világon. Ellenségei azt mondják, hogy Däniken amit lát és nem ért, abban mindjárt idegen űrhajósok nyomait véli felfedezni, és mivel Däniken semmihez sem ért,hát mindenben ezt látja! Sok igazság van ebben, ám az is tény, hogy több olyan dolgot talált a világon, amelyet bizony mai ismereteinkkel bajosan tudnánk magyarázni. Ezekről a közelmúltban megjelent több könyvben is olvashatunk. Ismeretes, hogy az ufójelenségek a második világháborút követő években az Egyesült Államokban igen megszaporodtak. Az ötvenes évek nagy ufológusa George Adamsky, aki több könyvet írt a repülő csészealjaikról, azt híresztelte, hogy a Palomar-hegyen dolgozik. Ez az állítás tekintélyes tudósnak tüntette fel, hiszen mindenki jól tudta, hogy ezen a hegyen van Amerika legnagyobb csillagvizsgáló obszervatóriuma. Adamsky nem állított valótlant; valóban a Palomar-hegyen dolgozott, de nem csillagászként, hanem egy út menti bisztróban mint lángossütő. Ismertek az UFO fényképei, amelyekről kiderült, hogy lámpaburáiról, valamint porszívó gép fedeléről készült hamisítványok voltak. Adamsky azt is állította, hogy telepatikus úton kapcsolatba lépett a Vénuszról érkezett űrhajósokkal. Tehát a Vénusz az egyik lehetséges bolygó, ahonnan az ufók érkezhetnek.Mások más égitesteket: a Holdat vagy a Marsot jelölik meg mint a Földön kívüli civilizációk otthonát. Nos, lássuk, mit tudunk ma mondani ezekről az égitestekről és egyáltalán az élet valószínűségéről a Naprendszerben. Mielőtt fantázia-űrhajónkkal végiglátogatnánk a bolygókat, talán nagy vonalakban ismerkedjünk meg a Naprendszerrel. A Naprendszer a különféle égitesteknek olyan együttese, amelyben a kölcsönös gravitációs erő, a vonzóerő határozza meg a szerkezetet és a mozgásokat. A legerősebb gravitációval természetesen a Nap rendelkezik, ez a legnagyobb tömegű égitest ebben a rendszerben, és így gyakorlatilag a középpontban helyezkedik el. Körülötte, nagyjából egy síkban keringenek a bolygók. Pályájuk nagyon kis lapultságú ellipszis, csaknem ‘körpálya, így a Naptól való távolságuk sem változik lényegesen. A kilenc ismert nagybolygón kívül rengeteg kisbolygó, üstökös, meteor, meteorraj és apróbb törmelékfelhő kering a Nap körül. A nagybolygóknak holdjaik vannak, a Földnek csak egy, de némelyiknek tucatnál is több, összességében számuk meghaladja a félszázat. Nem árt, ha most a Naprendszer méreteiről is szólunk, hiszen az emberek többségében erről elég valótlan kép alakult ki. Ha azt mondom, hogy a Föld 150 millió km távolságban kering a Naptól, tulajdonképpen nem sokat mondtam vele. Ekkora távolságot nem tudunk magunk elé képzelni. Helyesebb, ha a Naprendszer kicsinyített modelljét képzeljük el, amelyben minden méretet arányosan lekicsinyítettünk 1/10 000 000 000-ad (tízmilliárdad) részére. Ebben a modellben a Nap— Föld távolság már csak 15 méterre zsugorodik, ami, gondolom, mindenki számára könnyen kezelhető érték. De így lekicsinyítve a méreteket, vajon mekkora lesz a Föld? Bizony nem nagyobb egy mustármagnál, átmérője alig több mint 1,2 milliméter. A Napot — egy jól megtermett grapefruitot — tehát 15 méter távolságban találjuk tőle! A Naptól 5,8 méterre kell elhelyeznünk az alig gombostűiésnyi Merkúrt, és 10,8 méterre a szintén mustármag nagyságú Vénuszt. Utána a már említett Föld következik, majd csaknem 23 méter távolságban a sötétszemnyi Mars kering. Kicsi modellünkben most 78 méterre kell elgyalogolnunk, hogy a cseresznyeszem nagyságú Jupiterhez jussunk. Ez a legnagyobb bolygó. 143 méter távolságban a szőlőszem nagyságú Szaturnuszt, 287 méterre a borsószemnyi Uránuszt, 450 méterre a hasonló méretű Neptunuszt találjuk. A legtávolabbi iáméri bolygó, a Plútó, amelyet egy mákszem jelezhetne, már 590 méterre kering e rendszerben a Naptól. Több mint fél kilométerre vagyunk Naprendszer-modellünnk középpontjától! Tekintsünk vissza! Mekkorának látnánk a grapefruit-Napot, a mustármag- Földet? E példa alapján talán jobban érzékelhetjük az égitestek méreteit és távolságait, a Naprendszer valódi arányait. Még valami: a fény, amely iszonyú gyorsan terjed — másodpercenként 300 ezer km-t fut be — 8,3 perc alatt jut el a Naptól a Földig, de csaknem öt órára van szüksége a legtávolabbi bolygó eléréséhez. A hozzánk legközelebb lévő csillagról jövő fénysugár 4,3 évig van úton, míg szemünkbe ér. Kicsinyített modellünkben tehát a legközelebbi csillagot, azaz egy másik „grapefruitot” 4100 km-re, mondjuk a Szahara kellős közepére kellene elhelyeznünk. Kérem a kedves olvasót, hogy mielőtt tovább mennénk, töprengjen el egy kicsit ezeken az arányokon. Egyelőre azonban maradjunk szőkébb kozmikus környezetünkben. Szálljunk be hát fantázia-űrhajónkba és repüljünk a Vénusz felé! A sci-fi regényírók legkedveltebb bolygója volt hosszú ideig. Nem véletlenül ; a Vénusz a Föld testvérbolygójának tekinthető. Egy kicsivel kisebb az átmérője, és kb. 40 millió km-rel közelebb kering a Naphoz, mint a mi bolygónk, de nem annyira közel, hogy felszínén elviselhetetlenül magas lenne a hőmérséklet. Galilei óta fürkészik távcsővel ezt az égitestet, de soha, egyetlen pillanatra sem sikerült megpillantani a felszínét: állandó sűrű felhőtakaró borítja. Arra gondoltak, hogy a felszínen jelentős mennyiségű víznek kell lennie, és így az élet feltételei is adottak. Az írók fantáziája Vénusz-lakókat teremtett, mint pl. Stanislaw Lem: Asztronauták vagy Bolond Bolics György: Ha felszáll a köd című könyvében. A Vénusz soha fel nem szakadó felhőzete alatt nem élhetnek Vénusz-lakók A Merkúr kráterekkel borított felszíne Egyhangú, poros, kietlen vidék. A Mars felszíne, ahogy a Viking-szondák leszállóegységei látták