Ország-Világ, 1921 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1921-01-16 / 3. szám
- -1-t XLII. RVEeCIA^LV BUDAPEST, 1921. JANUÁR 16. 3. SZÁM." * -f. ELŐFIZETÉSI. AR: Etes^ évret».v\ 260 kor. ;F§évre .............130 kor. y Negyedévre .. .. y.Vy'OS kép*1' Egyes díszpéldány ára 25 kor. Az előfizetési pénzek az »Ország» Világ« kiadóhivatalába küldendők. ^ Egyes szám KülföldT^l^iL^tJLraEz a postailag meghatározott viteldíj is csatolandó. SZERKESZTŐSÉG: VI., HORN EDE-U. 18., földszint 1.Szerkesztik : Dr. VÁRADI ANTAL és sír. FAlK ZSIGMOND KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, V., HOLD-UTCA 7. Jprs^tÉLroSyf1* ^SM^^xo fizetési ára:Egész évire * .. .0 kor Félévre .. .. ............. 400 kor CSIPKERÓZSA / FEL AKAR ÉBREDNI. Irta LANTOS JÓZSEF. / — Nincs nagyszerűbb csoda a világon, mint amikor két fázós, hideg kéz összesímul és fölmelegednek tőle mind a ketten. — Ez csengett-bongott állandóan /abban az édes muzsikában, amely Dénes szívét teljesen betöltötte. S amint csendesen hazafelé ballagott, szinte kábultan élvezte a lelkéből feltörő öröm ujjongó zenéjét s a gyönyörűség mély, ünnepélyes harangzúgását. De hirtelen megtorpant. Mint kegyetlen útonálló, aki legdrágább kincsétől akarja megrabolni, dobbant elő a gondolat: — Az én lelkemben a váratlanul ért boldogság égigérő piramist emelt, mely alatt most szinte fájdalmasan vergődik a szívem. Matild számára pedig talán mindaz, ami történt, csak múló, banális jelentéktelenség, melynek emléke két perc között már elenyészik. Hogy egy felnőtt ember ilyen súlyos problémát csináljon magának ebből a mindennapi kis esetből, ahhoz olyan elavult, gyerekes idealizmus kellett, amilyennel Dénes bírt. Nem volt kedvelője a zajos társaságnak. Túlságosan befelé, magának élt. Megvetette a flörtölésnek, a" bizalmaskodásnak apró játékait. Az önbecsülésnek vagy talán a büszke hiúságnak túlzott érzékenysége uralkodott a lelkén. Kétségbeejtette volna az a tudat, hogy amikor ő a melegségnek vagy gyöngédségnek valami jelével megajándékoz valakit, az a másik percben közömbösen napirendre tér fölötte. Nagy, szent dolognak tartotta az érzelem minden megnyilvánulását, amivel nem szabad visszaélni, s amit csak ritka, kivételes egyén számára tartogatott. A csókot meg éppen áhítatos, szent megnyilatkozásnak tekintette, ami bizonyára kissé nevetségesnek tűnhet fel a mai ifjúság nagy része előtt, akik apró diadalok örömeiért, múló szórakozásképen megragadnak és kihasználnak minden kínálkozó alkalmat. Ha még fiatal: a háziasszonynál, ha könnyen megy, a házikisasszonynál, ha elég csinos, a szobaleánynál. Matild környezetében nagyrészt modern gondolkodású, élnivágyó férfiak fordultak meg s így nem sok kilátása volt az elmaradt, naív felfogású Dénesnek arra, hogy megértik egymást. A fiú tartózkodó viselkedése semmivel sem árulta el, hogy lelke beleszédült Matild ragyogó szemének titokzatos mélységébe. Mellette ült és nem érintette hozzá a térdét. Föladta rá a kabátot és meg sem próbálta átölelni vállait. Csak egy mozdulatra lett volna szükség. De ő mindig elmulasztotta megtenni az első lépést a közeledés felé. Gyávaság volt ez? Vagy olyan nők fordultak elő eddig életében, akik kiismerték őt és nem volt kénytelen arra, hogy tulajdonságán változtasson ? »— Ha jelentek valamit számára, akkor kell, hogy ennek kifejezést adjon. Ha pedig közömbös velem szemben, én nem alázom meg magam.« — Ez volt az a mondás, amely mögött meghúzódhat a gyávák óvatossága, az elkényeztetett kényelem vagy saját értékünk nagyrabecsülése. Belátható tehát, hogy nem várhattunk említésreméltó eseményt abból, hogy a sors szeszélye egymás útjába hozta Dénest és Matildot. Mégis, váratlanul történt valami. Egy őszi este színházból jöttek ki Matild és rokonai. Kettesével indultak hazafelé. Matildot Dénes kísérte. Hűvös, szeles idő volt s Matild- bájos közvetlenséggel, — ami egész lényét, jellemezte — fölajánlotta muffjának felét. És ott, a muff sötét alagútjában, összetévedt két hideg kéz. Összeért, összeölelkezett, összefonódott s a szakadt bélés labirintusában, a vatta fehér hóhegyei között, tavaszi máglyát gyújtott az egészséges, fiatal, forrón lüktető vér. — Ha mi most egyedül lehetnénk! — sóhajtotta magában a fiú. — Csak hatalmamban állana, könyörtelenül elsöpörnék innen mindent és mindenkit, hogy ne legyen más itt rajtunk kívül. A karjaimba zárnám, magamhoz ölelném. Megfojtanám egy bolond, eszeveszett csókkal, így nem csókolták még. Izzó, szomjas ajkamon vinném felé a lelkem, édesen fájdalmas mámorba, szédítő, ünnepi találkozóra! Nem történt semmi. Megérkeztek. A kezek szétváltak. Dénes pedig lassú léptekkel indult hazafelé, miközben boldogan mondotta magában: »— Nincs nagyszerűbb csoda a világon, mint amikor két fázós, hideg kéz összesimul és fölmelegednek tőle mind a ketten.« Ezek után már csak lehet remélni, hogy a kis regény megindul ?! Tényleg, minden jel erre vallott. Dénes ugyan nem változtatott lényegesen eddigi magaviseletén. »— Talán csak múló hangulat nyilatkozott meg Matild viselkedésében. Vagy hiúsági erőpróba volt, megtudni, meddig vagyok képes zárkózottságomat megőrizni ?« Mégis több megértéssel, melegebb bizalomtral néztek egymás szemébe, amikor legközelebb találkoztak. Sőt megtörtént az a rendkívüli eset, hogy újabb találkozást beszéltek meg, amelynél mellőzték a család többi tagjait. Dénes már jóval előbb ott volt a megállapított helyen, izgatottan, türelmetlenül sétált fel s alá. Hiába várt, Matild nem jött el. — Vége, vége! — mondotta szomorúan a fiú., — Valószínűleg megfedkezett ígéretéről. Ézt négy napon keresztül nem is tudtam másra gondolni. — Keserűséggel eltelve tért haza. — Nincs jogom kérdezni, miért nem jött? Vége. Befejeztük. Elhatározta, hogy többé nem keresi fel Matildot. Egy hétig hősiesen kitartott, de azután eszébe jutott, hogy néhány kölcsönadott könyvet kell elhozni tőlük. Fölment. A szobában utcai öltözetben, indulásra készülve találta az öreg Pajornét. — Csak üljön le. Foglaljon helyet. — mondotta Pajorné kedves, jóságos mosolyával. — Legalább szórakoztatni fogja egy kicsit Matildot. Nagyon unatkozna, ha most egyedül maradna. Nekem, sajnos, távoznom kell. A viszontlátásra. Dénes habozva állott az asztal mellett. Az ajtó becsukódott és ő ott maradt Matilddal. Egy távoli székre ült. Arca olyan komor, engesztelhetetlen kifejezést öltött, hogy szinte megfagyasztotta a nőt. — Borzasztóan ostoba vagyok, — mondotta magában. — Mennyire vágyódtam arra, hogy így együtt lehessek vele és most sértődött büszkeséggel kínozom magam. Most már mindegy. Befejeztük. Nem leszek az ő akaratnélküli, engedelmes hangszere, amely sírvanevetve, csak kellemes időtöltésre szolgál. Még csak nem is próbál mentegetőzni. Néhány közömbös szó után a könyvekre terelte a beszédet és készülődni akart a távozásra. — Még csak meg sem köszöntem a könyveket, — szólott Matild. — Pedig igazán nagy élvezetet szerzett nekem velük . . . Régen nem láttam magát. — Ránézett a férfira, akinek arcán dac és bánat ült. — Azóta más olvasnivalóm is akadt. Meghűltem és a szobát kellett őriznem. Volt alkalmam olvasásra bőven. Az egyik könyv különösen tetszett. Régi mesék új köntösben. Ha nem nagyon siet, talán hallgassa meg közülük Csipkerózsa történetét. Asszony írta... De szabad egy kissé közelebb ülnie. Miért beszéljek olyan messzire magához ? "Gróf PIERRE DE FLEURIEU, híres .Vincia pilóta, aki a magyar kormánnyal a páris—budapest—konstantinápolyi léghajózás ügyében tárgyalásokat folytat. ROMÁN DIPLOMÁCIAI KÉPVISELŐ BUDAPESTEN. Jobbról Trifu főkonzul, balról Áron titkár.