Orvosi Hetilap, 1885. május (29. évfolyam, 18-22. szám)

1885-05-03 / 18. szám

— — még ekkor is a tévedés ki lenne zárva, mivel a szénéleg-haemoglobin és az oxyhaemoglobin különbözősége nem csupán azon alapszik, hogy az előbbi nem reducálható, az utóbbi igen, hanem a két csík helyzete sem azonos, a szénéleg-haemoglobinéi a színkép ibolya részéhez közelebb esnek, továbbá a szénéleg-tartalmú vér a kék színű sugarakat nem nyeli el, legalább nem oly mértékben, mint a rendes vér. Fontosnak látszik előttem a szénéleg-haemoglobinnak intra­vascularis vizsgálata olyan esetekben is, melyekben a halál még nem következett be, amidőn a prognosis tekintetében nem közön­­bös, hogy az életre ébresztési kísérletek sikere lépésről-lépésre következhető, amennyiben nem kell egyebet tenni, mint a kézújjak egyikének utolsó perc­ét időnként leszorítani és vizsgálni a reduc­­tiónak esetleg mindinkább tökélesedő bekövetkezését. Amennyire tisztázva van a szénéleg mérgező hatásának módja, épen oly homályos az a legerősebb mérgek egyikére, a kéksavra nézve, amely, jóllehet tiszta állapotban csepp­folyó halmaz-állapot­tal bír, azonban igen illó, már 26 C°-nál forr, s így kétségtelen, hogy az állati organismus hőmérséke mellett, mint légnemű test szerepel, de ettől eltekintve, már erősebb megszagolás által is halált okozhat, amidőn csakugyan mint gáz­ alakú test vétetik fel. A kéksav hatását illetőleg két nézet áll egymással szemben : az egyik a mérgező hatást abban keresi, hogy a kéksav, mint ilyen direct bénító hatással bír a központi idegrendszerre, a másik szerint ezen bénító hatás kerülő úton történik, azon mélyebb el­változások előrebocsátásával, melyeket a vér kéksav-mérgezésnél elszenved. Hogy ilyen elváltozások a vérben csakugyan fellépnek, erre nézve felhozatnak Hoppe-Seyler1), Schoenbein* 2), Goethgens3), Preyer4), Hiller5) vizsgálatainak eredményei, melyekből kitűnik, hogy kéksav-tartalmú vér a köpenyfeléleget nem képes vízre és élenyre bontani, hogy kéksav behatása után nehezebb a friss vér­ből az előnyt elvonni, hogy kéksav-tartalmú vér szénsavmentes közegbe nem ad szénsavat, s hogy egy bizonyos időegység alatt az ilyen vér sokkal kevesebb szénsavat ürít ki, mint a rendes vér, hogy a kéksav-tartalmú vérből előállított haemoglobin jegeczek viszonylag állandóbbak, mint az oxyhaemoglobin regeczei, s hogy valóban kéksavat tartalmaznak, végre, hogy a vér 40° mellett, tehát igen közel az állati test hőmérsékéhez, néhány perczig kék­savval kezelve egy elnyelési csikót mutat, mely a színképen a sárga és a zöld határára esik, s reducáló anyag hozzáadására két csíkra oszlik, melyek a reducált haematin csíkjaihoz hasonlítanak, de azokkal nem azonosak, mert a híg oldatnak főzésére a színkép nem változik. Ezen utóbbi eredményekből Preyer fel is állítja a kéksav-haemoglobin hypothetikus képletét. Ezen vizsgálati eredményekből — mondja Preyer — a kék­savnak és a cyankaliumnak mérgező hatását ki lehetne magyarázni, csak hogy ezen nézet azon egyszerű okból tarthatatlan, mivel ezen vegyületek kéksavval mérgezettek vérében ki nem mutathatók. Preyer tehát maga is óvakodik a szervezetből kibocsátott véren tett vizsgálatok eredményéből következtetést vonni a kéksav mérgező hatásának módjára. Lássuk, milyen eredményre jutunk a fenntebb vázolt eljárás segélyével kéksav-mérgezésnél. Kísérlet előtt a leszorított fülön a reductio 2 perc­ múlva lépett fel. Befecskendeztetett bőr alá 1 kcm. vizes kéksav, melyet sárga­­vérlúgsóból destillatio útján állítottam elő. Az oldat concentratiója előbb meghatároztatott tu­k­rozás útján. 1 kcm. folyadék tartalma­zott 4­5 mgm. kéksavat. Mindannyi esetben a kéksav-mérgezés ismert tünetei voltak észlelhetők, cronikus görcsök, nehezített légzés, csakhamar terminális légvételek, azaz mély activ belégzések passiv kilégzésekkel. Az agonia egész tartalma alatt az oxyhaemoglobin két csíkja még tisztán kivehető, csak a halál után néhány perc­ múlva olvad össze a két csík egygyé, mely helyzetére nézve a reducált haemoglobin csíkjának felel meg. Annak tökéletes tisztázása végett, hogy ezen elnyelési csík valóban a reducált haemoglobin által okoztatik, s hogy az nem azonos az elnyelési csíkkal, melyet Preyer kibocsátott vérnek kék­savval való kezelés által nyert, szükséges volt ezen csíkot illetőleg az azt adó vért a fül edényeinek sértetlensége mellett tovább vizsgálni. Ha az csakugyan a reducált haemoglobin csíkja volt, akkor annak élenyítésére kettőre kellett foszlani, ha pedig a kéksav-haemoglobin csíkja volt, akkor azon az élenyítés nem változ­tathatott, hanem reductióra kellett két csíknak előállani. A nyúl füle hűvös levegőt elnyelve tartó vízben áztatva, néhány perc­ múlva az oxyhaemoglobin két csíkját mutatta. A vizsgálatok ezen eredménye azt mutatja, hogy azon zava­rok, melyek a kísérleti állat légzési működésében észlelhetők, nem vezethetők vissza a vér vegyi összetételének változásaira, legalább olyanokra nem, melyek egyszersmind a vérnek színképében is fel­lépő változásokban nyilvánulnak; mutatja továbbá, hogy a vérnek oxyhaemoglobinja nehezebben reducálható, mint rendesen, s ezáltal igazolja Goethgens idevonatkozó észlelését és azon következtetését, hogy kéksav-mérgezésnél az oxydatio szenved, csakhogy nem azon okból, amint azt eddig hitték, hogy a haemoglobin nem képes élenyt felvenni, hanem azért, mert a haemoglobin az élenyt maka­csul köti magához, csak nehezen adja át a szöveteknek. A kéksav-, illetőleg cyankalium-mérgezésnél vitás kérdést képez a vérnek a színe a hullában. A casuistikus esetek egy részében a vérnek sötét-vörös színéről létezik említés, más esetek­ben ismét a vérnek feltűnő élénk piros színe említtetik, különösen vékony rétegekben, s összehasonlíttatik a szénéleget tartalmazó vér színével. Preyer ezen különbségeket úgy iparkodott megmagya­rázni, hogy ha a kísérleti állatok gyorsan nagy adag kéksavval mérgeztetnek, akkor a vér élénk piros, ellenben, ha a mérgezés lassúbb lefolyású, ha az adag épen elégséges a halál előidézésére, akkor a vér sötét színű, mint a fuladási halálnál. A fennti vizsgálati eredmény kijelöli, hogy kéksav-mérgezés­nél, amennyiben a vér színe más behatásoktól nem függ, milyen színű vért várhatunk. A halál bekövetkezése után pár perc­ig még a vér oxyhaemoglobint tartalmaz, azután beáll a reductio, mely előny behatására ismét oxyhaemoglobinnak ad helyet, szóval ugyanazon viszonyok, mint más halálnemeknél, azaz az edényekbe bezárt vér reducált haemoglobint tartalmaz, tehát sötét­ vörös színű; ezen eredménynyel összevágnak az általam észlelt kéksav-mérgezések esetei is. Azon ellenvetés, hogy a kéksav­val »extra vitam« kezelt vér élénk vörös színű, önként elesik, ha meggondoljuk, hogy azon vér színképe is más, s hogy a vér ezen elváltozásai a szervezetben sem »intra vitam«, sem »post mortem« ki nem mutathatók. A légnemű testeknek az állati szervezetre való hatása tekintetében kevés gyakorlati érdekkel látszott bírni a legenyéb­ől, jóllehet újabban, amidőn az a fogorvosok által mindinkább nagyobb mértékben használtatik, annak hatása tüzetes vizsgálat tárgyát kell, hogy képezze. Hermann 1865-ben kimutatta, hogy a vér a szervezeten 18* b Virchow Archiv. XXXVIII. k. 435 1. 2) Zeitschrift für Biologie. III. k. 140 1. 8) Gaethgens. Hoppe-Seyler. Med. chem. Untersuchungen. 3 f. 325 1. “) Virchow Archiv. XL. k. 125 1. és die Blutkrystjdle. 153 1. 5) Centralblatt f. med. Wissenschaften. 1877. 481 482

Next