Orvosi Hetilap, 1896. február (40. évfolyam, 5-8. szám)

1896-02-02 / 5. szám

mamV=7Trrv!r ' .r; *yy. .<•;mu I !■ mill IIIHIIIP I pniwii, m hiwi ig iwiipp ORVOSI HETILAP 1896. 5. sz. 50 Az eredmények tekintetbe vétele a felvetett kérdésekre tényleg világot vet. Látjuk ugyanis, hogy az ex- vagy trans­sudation fagypontja eltekintve a 10-dik és 13-dik esettől 0‘1­3 és 0*01 között változik, tehát a normális vér fagypontjától nem nagyon különbözik, a­mely 0'56-al van 0 alatt. A 27-dik esetben eszközöltünk egy-egy meghatározást a vér és transsudatummal ugyanazon egyénnél. A vér fagypontja 0'52, NaCl tartalma 0'61"/u, a transsudatum fagypontja 0,55, NaCl tartalma 0*61 % volt. Ezen eset azonban végkövetkez­tetésekre nem alkalmas, miután számos zavaros mellékkörül­mény játszik közre. E szerint az összes szilárd anyagok moleculáris mennyi­sége viszonyítva a vízhez ugyanaz a transsudatumban, mint a vérben. Kitűnik továbbá, hogy az ex- vagy transsudatumok fagypontja hasonló törvények, szerint változik, mint a véré, így ha azon eseteket veszszük szemügyre, melyeknél a fagypont a többi értéktől leginkább elüt, mint a 10-dik és 13-dik számú eseteknél, vagyis hol a transsudatum fagypontsülyedése jóval nagyobb mint a többi esetnél, úgy látjuk, hogy ezen adatok olyan betegektől származnak, kiknél magas lázak állottak fenn és a­kiknél, mint más lázasoknál, felvehető, hogy a vér fagypontsülyedése rendellenesen nagy, a­mint azt az I. belklinikán folyt, később közlendő vizsgálatok lázas betegekre nézve mutatták. (Folytatása következik.) Közlemény a budapesti k. m. t. egyetem II. sz. belkórodájából (Kótli Károly r. t­r.). Az érlökés szaporasága szívbetegeknél a különböző test­helyzetekben. Hasenfeler Artúr dr.-tól. (Vége.) Ámbár általánosan elfogadott nézet, hogy a vérkeringés útjában levő akadályok legkisebbek a test vízszintes helyzeté­ben és így a szívet legjobban akkor kíméljük, ha betegeinket hanyatt fektetjük, mégis azt kell mondanom, hogy ezen tétel minden esetben, úgy látszik, még­sem alkalmazható. Ezen nézetem támogatására Schottl kísérleteit említem. »Sch. kísér­letei ugyanis azt mutatják, hogy ha egészséges szívet pl. bir­kózás által kifárasztunk, akkor a szívkifárasztásnak állandó tüneteit: szívtágulás, nehéz légzés és tachycardia kapjuk. Már most azon szívbajosok, kiknél a szívösszehúzódások felüléskor megritkulnak és kiknél ezen testhelyzetben a légzési nehéz­ségek is alább hagynak, azon felvételre engednének követ­keztetni, hogy szívük ezen testhelyzet mellett könnyebben működik, mert hiszen a szívkifáradás két cardinalis tünete, a dyspnoé és tachycardia alább hagyott. Ezen említett viszonyo­kat legfeltűnőbben oly szívbetegeknél találjuk, kiknél in­­compensationális zavarok alig lévén, számbavehető oedemák sincsenek. Azonban tudjuk, hogy felüléskor nagy oedemákkal bíró szívbetegek légzése is könnyebbé válik. Ily körülmények között azonban — mint már említettük — az érlökések száma felüléskor már nem hogy megritkulna, de lényegesen szaporább leszen, tehát ezen incompensatióban levő eseteknél ülő helyzetben már csak a dyspnoe hagyott alább. A felülés­kor beálló megkönnyebbülés ily betegeknél valószínűleg egy­szerűen azáltal van feltételezve, hogy általános vízkór esetén a tüdők ülő helyzetben legalább részben a nyomás alól fel­szabadulnak, könnyebben tágulnak, így tehát a légcsere meg van könnyítve. Ezek után felemlíteni akarom azon nézeteket, melyek magyarázni óhajtják, hogy a szívösszehúzódások rendes körül­mények között miért ritkábbak fekvő, mint ülő helyzetben ? A vérkeringés tulajdonképeni automatikus mozgató cen­trumát Ilis és Romberg'1­2 legújabb vizsgálatai szerint maga a szívizom képezi. Említett szerzők bebizonyították, hogy a szív rythmikus összehúzódásait minden ideg hozzájárulása nélkül is végezheti. Az élőben azonban a szívizom összehúzódásait különféle idegelemek befolyásolják, így első­sorban a szív ganglionjai, melyekről ezelőtt azt hitték, hogy a szív önindító idegcentrumai, azonkívül a szívösszehúzódások rythmusa tudva­levőleg egyéb idegek, így különösen a vagusok, accelerantesek és a vasomotorikus idegrendszer különböző beidegzési állapotá­tól is függ, így tehát kérdés tárgyát képezheti, váljon a szívössze­húzódások, illetőleg az érlökés szaporaságának a különböző testhelyzetekben beálló megváltozása, mely idegelem nagyob­bodott vagy keveslebedett izgalmának következménye. Azon felvétel a leginkább elfogadott és elterjedt, hogy az érlökések száma a különböző testhelyzetekben azért változó, mert a vagus centrum izgalma a különböző testhelyzetekben nem egyforma. Ugyanis az intracranialis nyomás a különböző test­helyzetekben nem egyforma, mert az agy vértartalma a külön­böző testhelyzetekben változó, ugyanis egyrészt a vér odafolyása az agyhoz könnyebben történik fekvő, mint ülő, illetőleg álló testhelyzetben; másrészt a vér visszafolyása az agyból fejtető, illetőleg vízszintes helyzetben nehezebben, ülő és álló helyzet­ben könnyebben történik, így tehát az intracranialis nyomás előbbi testhelyzetekben nagyobb, utóbbiakban kisebb lesz. Mivel pedig az intracranialis nyomással a vagus centrum izgalma is nagyobbodik és mivel a vagus a szív gátló idege, ezért az érlökés fejtető, illetőleg fekvő helyzetben ritkább, mint felüléskor és álló helyzetben. Ezen felvételt valószínűvé teszik Blunnbergi és Hawroczki kísérletei is. Ők ugyanis azt tapasztalták, hogy a vagusok átmetszése után a szívössze­húzódások, illetőleg az érlökések száma a különböző testhely­zetekben nem változik. Meg akarom említeni, hogy nemcsak a vagus centrum izgalma okozza a szívösszehúzódások megritkulását, hanem egyes észleletek azt mutatják, hogy a vagus lefolyásában bárhol izgatva ugyanazt eredményezi, így Quincke szerint a carotis összenyomá­sát követő ritkább szívösszehúzódások a vagus izgalmából magya­­rázandók. Nothnagel egy tach­ycardiás rohamokban szenvedő betege a rohamot mély bel­égzés által képes volt megszüntetni. N. az esetet úgy magyarázza, hogy a mély belégzések által a vagus tüdőbeli rostjai nagyobb izgalomba jutottak, mely izgalom tova­terjedve reflectoriee a szívösszehúzódások megritkulását eredmé­nyezte. Mint már említve volt, az érlökés megritkulását ütő hely­zetben nemcsak szívbetegeknél, hanem egy hepatitis interstitialis­­ban szenvedő nőbetegnél is tapasztaltam. Ezen esetet az előbbi­hez hasonlóan vélem megmagyarázhatni. T. i. az erősen meg­nagyobbodott máj ülő vagy álló helyzetben a vagusnak a máj- és gyomorhoz menő ágait erősebben rongálta, miért is a vagus ezen testhelyzetekben a nagyobb izgalomnak meg­­felelőleg reflectorice a szívösszehúzódások megritkulását okozta. Azon szerzők, kik gyakran szívbetegeknél a szokottól eltérőleg az érlökésnek megritkulását tapasztalták, ha azok fekvő helyzetüket ülővel cserélték fel, ezen tapasztalati ték­­nek különböző magyarázatot igyekeztek adni. Spengler azt hiszi, hogy szívbajosoknál a vérnyomás és az érlökések száma a különböző testhelyzetekben lényegesebben sokszor azért nem változik meg, mert a túltengett szívizom könnyebben győzi le azon megnagyobbodott akadályokat, melyek felülés­kor elébe tornyosulnak és ezért az agy vértettsége, illetőleg a vagus centrum izgalma és ebből kifolyólag az érlökések száma a különböző testhelyzetekben nem fog változást szen­vedni. Nézetem szerint ezen magyarázat nem fogadható el. Igaz ugyan, hogy a szív izomzata organikus billentyűbajban szenvedőknél jóval hatalmasabb, mint rendes körülmények között, azonban ezen hatalmas izom épen csak a billentyűsbaj okozta megnagyobbodott akadályok legyőzésére elégséges, azok által teljesen le van foglalva, tehát egyébként számításba nem vehető. Hiszen ha ily felesleges izomerő állana a túl­tengett szív rendelkezésére, akkor szívbajosok nagyobb munkát könnyebben végeznének, mint egészségesek; már pedig tud- 1 Zur acuten Ueberanstrengung des Herzens und deren Behand­lung. Congr. f. innere Medizin 1890. 2 Beiträge zur Herzinnervation. Congr. für innere Medizin 1^90. 1 Pthiegers Archív Bd. 37. 1885.

Next