Pedagógusok Lapja, 1995 (51. évfolyam, 1-24. szám)
1995-01-24 / 1. szám
2 LAPOK A NEVELÉSTÖRTÉNETBŐL PEDAGÓGUSOK LAPJA KELEMEN ELEMÉR ROVATA A NÉPOKTATÁS TARTALMI SZABÁLYOZÁSA A 18-19. SZÁZADBAN A tantervek, azaz az iskolai tanítás és tanulás műveltségtartalmának, törzsanyagának kiválasztását, elrendezését előíró, megalapozó dokumentumok meghatározó elemei a mindenkori iskolarendszernek. Ennek a szabályozásnak a tartalma és a formája a neveléstörténet folyamán sokat változott. Modern értelemben vett tantervről alig másfél évszázada beszélhetünk. JELENTKEZIK AZ ÁLLAM A szokáshagyományon és az egyházi szabályozásokon alapuló iskolai gyakorlatban az első, átfogó jellegű állami beavatkozást az 1777. évi Ratio Educationis jelentette. A felvilágosult abszolutizmus összbirodalmi szempontok szerint, ám a kor színvonalán kísérelte meg szabályozni és előremozdítani a magyar iskolaügyet. A közügyként kezelt iskola társadalmi és politikai céljai egyértelműek és világosak voltak. A tervbe vett iskolarendszer és az egyes iskolafokok műveltségi anyaga az adott társadalmi állapotokhoz igazodóan kínált „korszerű" és „hasznos" ismereteket a társadalom különböző rétegeinek. A Ratio egyfelől a mindenkire kiterjesztendő állampolgári nevelést, másfelől az iskolafokok és intézménytípusok társadalmi alapon történő szétválasztását és az állami érdekeket szolgáló, szigorúan szelektív iskolarendszert kívánta megvalósítani, illetve megerősíteni Magyarországon is. A reformkori országgyűlések oktatásügyi delegációi által kidolgozott oktatásfejlesztési tervezetek - az adott iskolai keretek között és azok továbbépítésével - elsősorban a műveltség nemzeti jellegének és polgári modernizációjának (hasznosság, természettudományi és gyakorlati gazdasági ismeretek) kérdéseiben jelentettek új megközelítést; értelemszerűen a „haza és haladás" ügyének felelősségétől áthatott, ám a társadalmi és nemzetiségi tekintetben egyaránt kétarcú, magyar nemesi, nemzetfelfogás szellemében. Kétségtelen, hogy ez a felfogás a kor legjobbjainak - Széchenyi, Kossuth, Kölcsey, Eötvös - jóvoltából erős szándékot mutatott az érdekazonosságon alapuló, modern, polgárias nemzetépítés gazdasági, politikai és művelődési garanciáinak megteremtésére. Ez jutott kifejezésre a reformkor és 1848/49 liberális és demokratikus szellemű neveléspolitikájában, majd - legalábbis az első évtizedekben - meghatározó iránya volt (elsősorban Eötvös szerepéből következően) a kiegyezés utáni hivatalos magyar iskolapolitikának is. Sajátos, katalizáló szerepet játszottak a magyar iskolaügy fejlődésében mind az iskolai szervezet, mind a műveltségszerkezet szempontjából az önkényuralom központi tanügyi intézkedései, az 1849-ben kiadott, majd 1855-ben megerősített Organisationsentwurf, illetve az 1855-ös népiskolai rendelkezések. Az ellenük szóló tiltakozás elsősorban a már régen meghaladott, konzervatív iskolapolitikai felfogás reflexe volt. A magyar iskolaügy megújításán fáradozók modernizációs kényszerként (és lehetőségként) élték át ezeket a rendelkezéseket, s ebben a szellemben tették meg - autonómiájukat hangoztatva - a szükséges és elkerülhetetlen lépéseket. Ilyen volt pl. a református népiskolák 1858-as szervezeti szabályzata, ami sok tekintetben előképe és szakmai megalapozása lett az 1868-as népiskolai törvénynek és az 1869-es népiskolai tantervnek. A kiegyezés megadta a szükséges és elégséges közjogi és politikai feltételeket a magyar közoktatás időszerű és elkerülhetetlen modernizációjához, nemzeti és polgári jellegű átalakításához. Ennek a folyamatnak az alapjait a népoktatásról szóló 1868. évi XXXVIII. törvénycikkel Eötvös József rakta le, s ezáltal meghatározta, kijelölte az átalakítás általa helyesnek vélt irányát. Eötvös a népoktatással megalapozott nemzeti közműveltségben és a megreformált népoktatásra építhető közoktatási rendszerben a gazdasági és társadalmi fejlődésnek, a polgári jellegű politikai intézményrendszer megteremtésének előfeltételét s egyben fontos eszközét látta. AZ EÖTVÖSI SZÁNDÉK A népiskolai törvény szabatosan előírta a népoktatás tartalmi korszerűsítésének egységes és kötelező kereteit kijelölő tantárgyi struktúrát, meghatározta az anyanyelvi és a számtani alapműveltség mellett a társadalom- és a természettudományok alapjainak, valamint az ismeretek gyakorlati alkalmazásának tantárgyi kereteit. Az állami és a községi iskolák számára természetesen ennél feszesebb szabályozást adott az első állami népiskolai tantervvel (1869). A felekezeti iskolák hatóságai azonban - a törvény értelmében - maguk választották meg a tanítás anyagát, módját és eszközeit. A tanterv az elemi ismeretek gyakorlati alkalmazását az elemi népiskola első négy osztályában is szükségesnek tartotta, ezáltal is közelítve a kötelező iskoláztatást a tömegek életviszonyaihoz. A gyakorlati irányultságot azonban csak az első négy osztályra épülő intézményekben - részben az elemi népiskola relatíve önálló V-VI. osztályában, részben pedig az ún. felső nép- és polgári iskola, főként azonban ismétlő iskola esetén - hangsúlyozta. A kötelező és egységes elemi iskolai képzés ugyanis Eötvös elképzelése szerint egy arányosan fejleszthető, demokratikus iskolarendszer sok irányba nyitott alapintézményét jelentette volna, amely - az egyetemes fejlődés eredményeire és pedagógiai eszményeire alapozottan - valóságos „paradigmaváltást" ígért. Nemcsak elvi szembefordulást jelentett a középkori skolasztikából eredő, „felülről építkező" iskolarendszerrel, amely - kezdetben az egyház, később az állam sajátos szempontjai szerint - az iskolai szelekció eszközeivel segítette az erősen korlátozott társadalmi mobilizációt, és erősítette ezáltal a társadalmi struktúra megváltoztathatatlannak tekintett stabilitását. Nagyszabású gyakorlati - társadalompolitikai kísérlet is volt ez egy, az előzőétől eltérő logikájú, azaz az egyéni szabadság elvére alapozott, alulról építkező, nyitott és demokratikus m iskolarendszer megteremtésére. ELTÉRŐ UTÓN A népiskola dualizmuskori fejlődésének a kezdeti elképzelésektől mindinkább eltérő útját kétirányú, hatásukat illetően azonban egymást erősítő korrekciós-revíziós kísérletek határozták meg. Az egyik ezek közül a népiskola gyakorlati jellegének, hasznosságának az előtérbe állítása volt. Ez részben az 1869-es tanterv időközi korrekciójában (1877), részben pedig a tananyag és a tantervi követelmények miniszteri rendeletek útján történő permanens módosításában nyilvánult meg, így az 1880-as évektől az elemi népiskola első négy osztályának tananyagában is egyre nagyobb teret nyertek a termelési ismeretek, a mezőgazdasági és ipari irányú előképzés, valamint a kézimunka. Ezeket a változásokat végül is az 1905-ös elemi népiskolai tanterv „legitimálta". Ez a megállapítás természetesen nem vonja kétségbe ez utóbbi tanterv kétségtelen értékeit: az új, korszerű tartalmi elemeket, a századforduló modern lélektani és pedagógiai szempontjainak érvényesülését vagy az osztatlan iskolák tanítóinak kínált sokféle módszertani segítséget. A másik ilyen próbálkozás az alapműveltségként definiálható tananyag folyamatos - részben a tanulói túlterhelésre, részben a „társadalmi igényként" megfogalmazódó „gyakorlatiasságra" hivatkozó - redukciós kísérlete volt, ami a népiskola kettős, alapozó, illetve továbbtanulásra felkészítő funkciójából ez utóbbi gyengülését, következésképpen az iskola szelekciós jellegének a felerősödését jelentette. Különösen erőteljesen nyilvánult meg ez a redukciós szándék az osztatlan iskolák sorsáról, jövőjéről folytatott szakmai vitákban az 1890-es évek második felében. A népoktatás fejlesztésének - részben gazdasági okokra, részben társadalmi-politikai megfontolásokra visszavezethető - elégtelensége ugyanis a népoktatási törvény végrehajtását jelentő évtizedekben a hatosztályos, hattanítós, osztott népiskola eötvösi szándékától eltérő módon az egytanítós, osztatlan - zömmel felekezeti megosztottságú - kisiskolát prolongált. (1910-ben ez utóbbiak aránya 62,9 százalékos volt, a hatvagy többtanítós, teljesen osztott iskoláké pedig 45 százalék!) Az osztatlan iskoláról lezajlott szakmai-társadalmi vita során a résztvevők széles köre - látszólag pragmatikus okokból - külön tantervet, erősen csökkentett művelődési anyagot és a mezőgazdasági szakképzés minimumát kínáló gyakorlatiasságot követelt, amit végül is a szakmai fórumok és a tanügyigazgatás - „az egységes nemzeti műveltség" igényére hivatkozva - elutasítottak. A tények azonban tények maradtak. A népoktatás eltorzult (vagy torzóban maradt!) szervezete eleve korlátok közé szorította a népiskolai tanterv eredményes megvalósítását, kétségessé tette az iskolai munka hatékonyságát. A tanfelügyelői jelentések még a századforduló után is elsősorban az alapvető készségek lassú fejlődéséről és a még ekkor is „modernnek" számító egyéb népiskolai tantárgyak háttérbe szorításáról, mellőzéséről tanúskodnak. .....