Pedagógusok Lapja, 1995 (51. évfolyam, 1-24. szám)

1995-01-24 / 1. szám

2­­ LAPOK A NEVELÉSTÖRTÉNETBŐL PEDAGÓGUSOK LAPJA KELEMEN ELEMÉR ROVATA A NÉPOKTATÁS TARTALMI SZABÁLYOZÁSA A 18-19. SZÁZADBAN A tantervek, azaz az iskolai tanítás és tanulás műveltségtartalmának, törzsanyagának kivá­lasztását, elrendezését előíró, megalapozó do­kumentumok meghatározó elemei a minden­kori iskolarendszernek. Ennek a szabályozás­nak a tartalma és a formája a neveléstörténet folyamán sokat változott. Modern értelemben vett tantervről alig másfél évszázada beszélhe­tünk. JELENTKEZIK AZ ÁLLAM A szokáshagyományon és az egyházi szabályo­zásokon alapuló iskolai gyakorlatban az első, átfogó jellegű állami beavatkozást az 1777. évi Ratio Educationis jelentette. A felvilágosult ab­szolutizmus összbirodalmi szempontok sze­rint, ám a kor színvonalán kísérelte meg szabá­lyozni és előremozdítani a magyar iskolaügyet. A közügyként kezelt iskola társadalmi és politi­kai céljai egyértelműek és világosak voltak. A tervbe vett iskolarendszer és az egyes iskolafo­kok műveltségi anyaga az adott társadalmi álla­potokhoz igazodóan kínált „korszerű" és „hasznos" ismereteket a társadalom különbö­ző rétegeinek. A Ratio egyfelől a mindenkire kiterjesztendő állampolgári nevelést, másfelől az iskolafokok és intézménytípusok társadalmi alapon történő szétválasztását és az állami ér­dekeket szolgáló, szigorúan szelektív iskola­­rendszert kívánta megvalósítani, illetve meg­erősíteni Magyarországon is. A reformkori országgyűlések oktatásügyi de­legációi által kidolgozott oktatásfejlesztési ter­vezetek - az adott iskolai keretek között és azok továbbépítésével - elsősorban a művelt­ség nemzeti jellegének és polgári modernizá­ciójának (hasznosság, természettudományi és gyakorlati gazdasági ismeretek) kérdéseiben jelentettek új megközelítést; értelemszerűen a „haza és haladás" ügyének felelősségétől átha­tott, ám a társadalmi és nemzetiségi tekintet­ben egyaránt kétarcú, magyar­ nemesi, nem­zetfelfogás szellemében. Kétségtelen, hogy ez a felfogás a kor legjobbjainak - Széchenyi, Kossuth, Kölcsey, Eötvös - jóvoltából erős szán­dékot mutatott az érdekazonosságon alapuló, modern, polgárias nemzetépítés gazdasági, politikai és művelődési garanciáinak megte­remtésére. Ez jutott kifejezésre a reformkor és 1848/49 liberális és demokratikus szellemű neveléspolitikájában, majd - legalábbis az első évtizedekben - meghatározó iránya volt (első­sorban Eötvös szerepéből következően) a ki­egyezés utáni hivatalos magyar iskolapolitiká­nak is. Sajátos, katalizáló szerepet játszottak a ma­gyar iskolaügy fejlődésében mind az iskolai szervezet, mind a műveltségszerkezet szem­pontjából az önkényuralom központi tanügyi intézkedései, az 1849-ben kiadott, majd 1855-ben megerősített Organisationsentwurf, illetve az 1855-ös népiskolai rendelkezések. Az ellenük szóló tiltakozás elsősorban a már ré­gen meghaladott, konzervatív iskolapolitikai felfogás reflexe volt. A magyar iskolaügy meg­újításán fáradozók modernizációs kényszer­ként (és lehetőségként) élték át ezeket a ren­­­­delkezéseket, s ebben a szellemben tették meg - autonómiájukat hangoztatva - a szüksé­ges és elkerülhetetlen lépéseket. Ilyen volt pl. a református népiskolák 1858-as szervezeti sza­bályzata, ami sok tekintetben előképe és szak­mai megalapozása lett az 1868-as népiskolai törvénynek és az 1869-es népiskolai tan­tervnek. A kiegyezés megadta a szükséges és elégsé­ges közjogi és politikai feltételeket a magyar közoktatás időszerű és elkerülhetetlen moder­nizációjához, nemzeti és polgári jellegű átala­kításához. Ennek a folyamatnak az alapjait a népoktatásról szóló 1868. évi XXXVIII. törvény­cikkel Eötvös József rakta le, s ezáltal meghatá­rozta, kijelölte az átalakítás általa helyesnek vélt irányát. Eötvös a népoktatással megalapo­zott nemzeti közműveltségben és a megrefor­mált népoktatásra építhető közoktatási rend­szerben a gazdasági és társadalmi fejlődésnek, a polgári jellegű politikai intézményrendszer megteremtésének előfeltételét s egyben fon­tos eszközét látta. AZ EÖTVÖSI SZÁNDÉK A népiskolai törvény szabatosan előírta a nép­oktatás tartalmi korszerűsítésének egységes és kötelező kereteit kijelölő tantárgyi struktúrát, meghatározta az anyanyelvi és a számtani alap­­műveltség mellett a társadalom- és a termé­szettudományok alapjainak, valamint az isme­retek gyakorlati alkalmazásának tantárgyi kere­teit. Az állami és a községi iskolák számára ter­mészetesen ennél feszesebb szabályozást adott az első állami népiskolai tantervvel (1869). A felekezeti iskolák hatóságai azonban - a törvény értelmében - maguk választották meg a tanítás anyagát, módját és eszközeit. A tanterv az elemi ismeretek gyakorlati alkalma­zását az elemi népiskola első négy osztályában is szükségesnek tartotta, ezáltal is közelítve a kötelező iskoláztatást a tömegek életviszonyai­hoz. A gyakorlati irányultságot azonban csak az első négy osztályra épülő intézményekben - részben az elemi népiskola relatíve önálló V-VI. osztályában, részben pedig az ún. felső nép- és polgári iskola, főként azonban ismétlő iskola esetén - hangsúlyozta. A kötelező és egységes elemi iskolai képzés ugyanis Eötvös elképzelése szerint egy arányo­san fejleszthető, demokratikus iskolarendszer sok irányba nyitott alapintézményét jelentette volna, amely - az egyetemes fejlődés eredmé­nyeire és pedagógiai eszményeire alapozottan - valóságos „paradigmaváltást" ígért. Nemcsak elvi szembefordulást jelentett a középkori sko­lasztikából eredő, „felülről építkező" iskola­­rendszerrel, amely - kezdetben az egyház, ké­sőbb az állam sajátos szempontjai szerint - az iskolai szelekció eszközeivel segítette az erő­sen korlátozott társadalmi mobilizációt, és erősítette ezáltal a társadalmi struktúra meg­változtathatatlannak tekintett stabilitását. Nagyszabású gyakorlati - társadalompolitikai­­ kísérlet is volt ez egy, az előzőétől eltérő logi­kájú, azaz az egyéni szabadság elvére alapo­zott, alulról építkező, nyitott és demokratikus m iskolarendszer megteremtésére. ELTÉRŐ UTÓN A népiskola dualizmuskori fejlődésének a kez­deti elképzelésektől mindinkább eltérő útját kétirányú, hatásukat illetően azonban egymást erősítő korrekciós-revíziós kísérletek határoz­ták meg. Az egyik ezek közül a népiskola gya­korlati jellegének, hasznosságának az előtérbe állítása volt. Ez részben az 1869-es tanterv idő­közi korrekciójában (1877), részben pedig a tananyag és a tantervi követelmények minisz­teri rendeletek útján történő permanens mó­dosításában nyilvánult meg, így az 1880-as évektől az elemi népiskola első négy osztályá­nak tananyagában is egyre nagyobb teret nyer­tek a termelési ismeretek, a mezőgazdasági és ipari irányú előképzés, valamint a kézimunka. Ezeket a változásokat végül is az 1905-ös elemi népiskolai tanterv „legitimálta". Ez a megálla­pítás természetesen nem vonja kétségbe ez utóbbi tanterv kétségtelen értékeit: az új, kor­szerű tartalmi elemeket, a századforduló mo­dern lélektani és pedagógiai szempontjainak érvényesülését vagy az osztatlan iskolák taní­tóinak kínált sokféle módszertani segítséget. A másik ilyen próbálkozás az alapműveltség­ként definiálható tananyag folyamatos - rész­ben a tanulói túlterhelésre, részben a „társa­dalmi igényként" megfogalmazódó „gyakorla­tiasságra" hivatkozó - redukciós kísérlete volt, ami a népiskola kettős, alapozó, illetve tovább­tanulásra felkészítő funkciójából ez utóbbi gyengülését, következésképpen az iskola sze­lekciós jellegének a felerősödését jelentette. Különösen erőteljesen nyilvánult meg ez a redukciós szándék az osztatlan iskolák sorsá­ról, jövőjéről folytatott szakmai vitákban az 1890-es évek második felében. A népoktatás fejlesztésének - részben gazdasági okokra, részben társadalmi-politikai megfontolásokra visszavezethető - elégtelensége ugyanis a nép­oktatási törvény végrehajtását jelentő évtize­dekben a hatosztályos, hattanítós, osztott nép­iskola eötvösi szándékától eltérő módon az egytanítós, osztatlan - zömmel felekezeti meg­­osztottságú - kisiskolát prolongált. (1910-ben ez utóbbiak aránya 62,9 százalékos volt, a hat­vagy többtanítós, teljesen osztott iskoláké pe­dig 4­5 százalék!) Az osztatlan iskoláról lezajlott szakmai-társa­dalmi vita során a résztvevők széles köre - lát­szólag pragmatikus okokból - külön tantervet, erősen csökkentett művelődési anyagot és a mezőgazdasági szakképzés minimumát kínáló gyakorlatiasságot követelt, amit végül is a szak­mai fórumok és a tanügyigazgatás - „az egysé­ges nemzeti műveltség" igényére hivatkozva - elutasítottak. A tények azonban tények maradtak. A nép­oktatás eltorzult (vagy torzóban maradt!) szer­vezete eleve korlátok közé szorította a népis­kolai tanterv eredményes megvalósítását, két­ségessé tette az iskolai munka hatékonyságát. A tanfelügyelői jelentések még a századfordu­ló után is elsősorban az alapvető készségek lassú fejlődéséről és a még ekkor is „modern­nek" számító egyéb népiskolai tantárgyak hát­térbe szorításáról, mellőzéséről tanúskod­nak. .....

Next