Pesti Hírlap, 1842. január-június (105-156. szám)

1842-03-31 / 130. szám

Csütörtök Martina 31. 1842. 130. Megjelenik e­ hírlap minden héten kétszer : csütörtökön és vasárnap. Félévi előfizetés a’ két fővárosban házhozhordással fi fit. borítékban fi ft, postán boritékkal 6 ft pengő pénzben. — Előfizet­, hetni helyben L­a­n­derer L­­ajos kiadó tulajdonosnál, hatvani utcza Horváth-házban 483-ik szám alatt, egyébütt minden császári királyi postahivatalnál. Az ausztriai birodalomba ’s egyéb k­üföldi tartományokba kubistái kívánt példányok iránt a’ megrendelés csak a’ bécsi császári főpostahivatal utján történhetik. — Mindenféle hirdetmények fölvétetnek ’s egyegy haláleserért petit betűkkel 5 pengő krajezár számíttatik. TARTALOM. Halálozás. Sréter János -J-, Kinevezések, 1 Vezérczikk (Eszmetársulat). Erdélyi országgyűlés. I Megyei dolgok: Bács (katonai kihágás , vége', házassági breve, villongás a’ tiszai koronás kerülettel, vontatók). Bi­har (kir. leirat harmadik része, végszó, statutarius körren­delet, törvényszéki tbirák, balparti vasút, zempléni bor­ke­reskedési zárszabály, szatmári körlevél). Győr (házaló ke­reskedéstől­ taxa-fizetés , t.széki t.birák , statutar. körrendelet, körlevelek, magyar nyelvein oktatás, tisztválasztási szavazat­jog.) Nyitra (az illyi gúnydal, bécs-triesti vasút, Erdely­­lyel egyesülés, szatmári 12 pont adoptatiója, körlevelek, ’s választmányok). N­­yo­c­sa (statutar. körrendelet, szatmári pa­linódia, egyesülés Erdélylyel, vallási villongások , liber sta­­tutonim, bevándorló zsidók, éhség.). Közgyűlési határna­pok áprilisben. Küföldi napló. Angolhon. Értekező: Gondolat-töredékek ama’ —thema felett. Ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes.— Diabu­lus rotae. — Kliegl tu­dósítása. — Magyar tudós társaság. — Hivat, tudós. Hirdet. MAGYARORSZÁG és ERDÉLY. Halálozás. Ismét egy gyászhirt kell keserv­­telt kebellel jelentenünk. Sréter János, Nógrád­­nak lelkes, fáradhatlan alispánja, mart. 27-kén ideg­­lázban meghalt, ’s vele honunk legjobbainak egyi­ke kora sírba szállt Halála kimondhatlan veszteség Nógrádnak, veszteség a’honnak, melly veszteség minket annál keservesebben érdekel, minél erősbek valónak a’barátság szent kötelei, mik a’korán hunythoz csatoltanak. Legyen megáldott emlékezete! A’ rm. magyar kir. udv. kamara Chinovány An­talt varasdi, Paschvanszky Aront mitroviczi, Re­­chelstein Arnoldot gradiskai só- és harminczad-ellen­­őrségekre, Mayer Henriket varasdi harminczad-hi­­vatali irnokságra, Graffberger Jánost innersdorfi harminczadossá, Weismandl Tóbiást brucki harmin­­czad-hivatali írnokká, Sandhauz Jánost pedig far­kasvölgyi harminczad-hivatali ideiglenes m­ásod-ir­­nokságra alkalmazd. (H.k.) Vezérczikk. (Es­zmetársulat.) Mai számunk-­­ nak „An­gol hon“ rovata nevezetes eseményt is­mertet olvasóinkkal. S­ir Robert Peel, a’ hatal­mas angol tory párt vezére , minister-fő­nöki tekin­télyének egész súlyával föllép, nemzete vagyo­­nos­jait jövedelmi adó alá vetni indítványozó. Isme­retes Voltaire amaz elménetsége, miszerint az egykori Német, de magát Rómainak és szent­nek nevezgetett birodalomról kérdezé: miben szent? miben római? Midőn leggenialisabb publicistáink egyike, néhány hónap előtt a’ magyar tory pár­tot „feudális oppositiónak“ keresztelé, ’s e’ ke­resztnevet magunk is utánmondók, — ama’ tün­döklő észtehetség, mellynek kora hunyta lelkünk lelkének mélyéig hatott, ’s bánatos áldással kísérők emlékezetét, szerencsés elménetséggel használva Voltaire szavát, kérdezé : miben feudális? és miben o­p p o s i­t i­o ? Elmeszikrára nem kell felelet, az oppositio világos vala, (természetesen nem a’ kormány ellenében), a’ „feudális“ melléknevecskét pedig könnyű volt volna igazolnunk; de, mint mon­dók, elmeszikrára nem kell felelet, ’s most sem e’ végett idézzük azt, hanem idézzük, mert az eszme­társulat törvénye eszünkbe juttatá, hogy Voltai­­r­e szava alig volt valaha alaposabban alkalmazva, mint volna, ha valaki Sir Róberttól ’s a’ párttól, mely­­lyet olly dicsőn képvisel, egész ártatlansággal kér­dezné , hogy „miben tory és miben conser­vative. Még nem régi dolog, hogy a’ szabadság­ra büszke Albion a’ polgárjogok malasztaiból val­lásuk miatt milliókat kizárva tartott, de a’ vak­buzgó fanatismust a’ kor szelleme megrezketteté, ’s a’ con­servativ toryk a’ római hitűek emancipa­­tióját önmagok indítványozók. A’ birtok­ aristocratia önző kapzsisága erszénye javát a’ hon javának eli­­be tévé , ’s éhes milliók ellenében egyedáruskodott a’ mindennapi darab kenyérrel, ’s bár e’ bitorlásnál föl-fölviharzott a’ közvélemény, a’ whig kormánynak meg kellett bukni, mivelhogy a’ gabnatörvények módosítását javain­­meré; ’s néhány rövid hó , és a’ kérlelk­etlen toryk magok lövik e’ féltékenyen őrzött érdek várfalába a’ legelső rész, melly fölött a’ várfal­­ előbb vagy utóbb rakásra omland; és nem elég, hogy a’ nép érdekeit igy méltányolák, hanem még készek 3 percent jövedelemadót viselni , hogy a’ gyáripar érdekeire nyomasztólag ható vámokat leszállíthas­sák , ’s a’ már is 27 millió pengő forintnyi statusjö­vedelemhiányt , az e’ leszállítás által közel 44 mil­lióra szökkenhetőt, fedezni képesek legyenek. Kérd­jük hát: miben tory, e’ párt, és miben conservativ ? ha t. i. a’ „conservativ“ szót nem ama’ nemesb értelemben veszszük, mellyben, minthogy mozgás a’ lé-fentartásnak föltétele, a’haladás ’s folytonos tökélyre törekvés értelmével összeolvad, hanem vesz­szük a’ mától holnapig számitgató önzés értelmében, miszerint conservativeknek neveztetnek, kik min­den fenállót rideg mozdulatlanságban fentartani sze­retnének; miszerint aztán nálunk magyarokul a’ conservativeknek—mikint egy barátunk szokta mon­dani— visszaéléseket, előítéleteket, szegénységet ’s a’ nyomoroknak egész seregét kellene conservál­­niok. — Gyönyörű hivatás, ha istentől van! Mi politicában nem vagyunk az analógia vak bál­­ványzói. Igen jól tudjuk, hogy nemzetek körülmé­nyei egymástól sokkal lényegesebben különböznek, mintsem állapotuk egy mérték szerint mérethetnék. De más részről a­ história nagy tanulságai előtt sem akarhatunk szemet hunyni, mert ez annyit ten­ne, mint botorul megvetni évezredeknek tapasz­talását, ’s megvetni isten mutató ujját, melly ok ’s eredmény megkérlelhetlen lánczolatával má­sok sorsában saját sorsunknak képét jelöli. — Ki fogná tehát rész néven venni, ha eszméletünk az aristocratiai színezetű Britanniáról aristocratiai ho­nunkra vonul? Ki fogná rósz néven venni, ha lát­ván a’ szellemet, melly Anglia aristocratiáját jel­lemzi, midőn fölkiáltunk, hogy az illy aristocratiának jövendője van! e’ fölkiáltásnál a’ honszeretet egy­egy sóhajtást idéz ajkunkra? Mert nyílt homlokkal valljuk mi ugyan, hogy az aristocratia azon nemé­nek, melly saját szabadságát népszolgaságra alapí­taná, melly osztályérdekét a honérdeknek elibe tenné, melly a’ közállomány módon jóvoltát mono­polizálná , ellenben minden hitzállom­ányi terhet má­sokra róni törekednék, szóval: azon aristocratiának, melly—mikint Shakespeare Caesarja magáról ’s a’ veszélyről mondja — a’ szolgasággal egy napon szü­letett , illy aristocratiának nem vagyunk igen hő ba­rátai; nem vagyunk pedig azért, mert a’ civilisatio­­nak vagyunk barátai, ,’s a’ történetek évkönyveiből azt tanultuk, hogy a’ civilisatio haladásának bizto­sabb fokmérője alig lehet, mint az illy aristocratiá­nak folytonos enyhülése, vagy (ha úgy tetszik) gyen­gülése. Azonban épen mivel az illyen iránt semmi rokonszenvvel sem viseltetünk, mély tisztelet gerjed kebelünkben az ollyan iránt, melly nagyobb dicső­séget nem ismer, mint a’ kor kivánatainak, hala­dásnak, nemzetérdeknek zászlóját a’ végett ragadni ki a’ testvértábor kezeiből, hogy önmaga menjen előre vele. Az illy aristocratia jogban , szabadság­ban , díszben, jólétben egyedáruságot nem követel, ’s ép’ azért megérdemli, hogy az idők hosszú során keresztül mindig hatalmas befolyással bírjon azon nemzet ügyeinek intézésében, mellynek erényben, honszerelemben, tettben, áldozatban első rendű tag­ja , de ura nem. És ha e’ szemléletnél egy-két fo­hász leng ajkainkon, aggodalom fohásza az, nem a’méltánytalan bírálaté; jövendőt illet, nem múlta­kat. A’ múltat — legyenek bár évkönyveiben korom­lapok is — egészben véve a’ magyar aristocratia , mellyhez annyi nagyszerű emlékezetek csatolvák, nem szégyenelheti; a’ közelebb múlt két országgyű­lés pedig kezdetnek olly szép, reménynek olly gaz­dag vala, hogy nemes önérzettel dagaszthatná a’ magyar aristocratia kebelét emlékezete. De honunk politicai láthatárán borús fellegek tünedeznek föl , melly­ek a’magyar aristocratia díszjövendőjének leg­hőbb barátait aggodalomra kényszeríthetik. Ezen fel­legek elemei közé számítjuk mi azon idegenséget , melly a’ házi adó bráni részesülés ellen a’ magyar nemesség felsőbb és alsóbb osztályainál tagadhat­­lanul forrásban van *). — Ezen idegenkedést észre nem venni, vagy pedig észre nem vételét színleni a’ legislegnagyobb kábaság volna; mert igen jól mond­ja Sir Robert Peel: „hol a’nehézségek­et, mellyekkel küzdenünk kell, min magunk előtt tit­kolgatjuk, ott remény nem le­­­­het javuláshoz.“ Már pedig a’ mint tagadhat­­lan igaz, hogy Anglia aristocratiáját a’ tőszomszéd­ is jóban dúlongott mindenható vihar daczára is, épen js az tartotta és tartja fen, épen az ígér neki jövendőt, j! hogy valamint a’nemzet az ő jogainak, úgy ő a’ j­ nemzet terheinek mentességeket soha sem követelő részese, olly tagadhatlannak hiszszük azt is, hogy a’ magyar aristocratiának, sőt magának az egész magyar nemzetnek jövendőjét is semmi inkább nem biztosíthatná, mint ha az aristocratia a’ közál­lomány terheiben aránylag részt venni sietne; és ta­lán semmi inkább nem compromittálhatná, mint ha attól az aristocratia mindörökké idegenkednék! Lord Brougham ugyan az angol felsőházban a’ reform bili kérdésében egykor igy szólott: „Midőn lord C há­zam (Pitt William az idősb­b) szigorú elődinkhez be­­szélett e’ ház falai között, midőn méltóságos szónok­latával a’ kebleket megrázkódtató, nem egyszer tör­tént, hogy hatalmas szózata villámaival a’ reform el­leneit végiglángolá, fenyegetvén őket a’ veszélyekkel, a’mik reájok következhetnek, ha nem engednek az igazságnak; és jól emlékezem, hogy e’ bátorság meg­­gyalázásnak nem vétetett,, hanem magasztos becsü­letességnek tekintetek. Én e’ hanyatló korban őt nem követem, hanem csak arra merem fölhíni lord­­ságtokat, higyék el ’s fontolják meg, hogy egy nem­zet egyesült szavában néha az egek mennyköve dö­rög.“ így Brougham; ’s mi igen jól emlékezünk, hogy ez, illetlen rettegtetésnek az ő szájából sem vé­tetett. Azonban épp olly jól tudjuk, hogy Magyaror­szág nem Anglia, mint mikép érezzük, hogy a’ mi nagy férfiaknál erő ’s bátorság, az illy nyomorult porszemeknél mint mi, egyéb nem volna, mint ne­vetséges botor­kábaság; és tudjuk azt is, hogy os­­tobán-roszul számítana, ki a’ magyar aristocratiát ijesztgetésekkel akarná jóra vagy roszra reábizni, mert az csak gödröt ásna, mellynek partjai ön feje fölibe roskadnának. Nem, mi szigorú vigyázattal óhajtunk kerülni minden kifejezést, mellyet bár a­ legszőrszálhasogatóbb eltorzítás rémitgetésre ma­gyarázhatna; de annyit csakugyan szabad lesz hin­nünk , hogy e’ nemzetben, egy ember sincs, tartoz­zék bármelly politicai színezethez, a’ ki egy pillan­tást vetvén éjszakkelet fölé, ne érezné, hogy a’ma­­gyar népnek, nemzetnek, saját java, dísze, becsü­lete , nemzetisége ’s felséges urunk királyi széke érdekénél fogva, mellyhez mindnyájan kivétel nél­kül buzgó szeretettel, hő ragaszkodással viselte­tünk, hogy —mondom — mind ezen szent érdekek­nél fogva e’ népnek, nemzetnek parancsoló szüksé­gei közé tartozik, egy testté forrásra törekedni; mert ha ezt tagadnék, ha ezen köznemzeti ’s hit alattva­lói szükséget statusügyi gondolataink számításából kifelejtenék, minálunk is mély társadalmi (socialis) igazság revelatiójának mutatkoznék, mit egykor a’ franczia statusférfiakról, mondának, hogy „szám­vetőre vala szükségök ’* táncimester nye­­ré el a’hivatalt.­ De ha ez igaz, ha ezen meg­győződést általánosnak szabad föltennünk, nem fog bizonynyal szerénytelenségre torzittathatni, ha eseng­­ve kérjük nemzetünk azon tisztelt osztályait, mely­­lyek a’törvényhozásba törvényes befolyással bírnak, győzzük le a’ mindenek fölött min magunknak káros idegenkedést, ’s ne szalaszszuk el ez alkalmat, meg­javítani (nem mondjuk:visszanyerni,mert ez azt ten­né föl, hogy elvesztettük) polgártársainknak irántunk­ szíves indulatát. Ha ez nem volna olly erős, mint mi­nőnek lennie kívánatos, ha e’nemzet különböző osztá­lyai közt a’kölcsönös szeretet kapcsainak ’s a’privi­­legiált osztályok iránti tiszteletnek szilárdításra volna szükségök, akkor valóban nemcsak a’ politicai böl­­cseség ’s józan tapintat, hanem a’ köz- ’s magányér­dek, nemzeti jövendő’s a’magyar aristocratiának sa­ját dísze, méltósága javasolja olly lépést tenni, melly nem csak újra megszorítandja a’ kölcsönös biroda­­lom kötelékeit, ha talán az idők hosszú során keresztül megtágultanak, hanem mind azokat, kik­nek általában az egész honnal, különösen a’ nép­pel , legkülönösebben pedig önmagokkal ’s utódaik­kal e’ jót tenni törvényes hatalmukban áll, maga­sabb fokra is emelendi a’ népnél szeretetben, tiszte­letben ’s ragaszkodásban, mint mellyen valaha ál­lottának; ’s csak ez legyen meg, jőjön kivülről akármi veszély: alkotmányos királyi székünket tör­ *) Mi e’szó alatt: „házi adó*‘ nem csak a’megye beligaz- l­gatási költségeit értjük, hanem az illynemü országos, me-­­ gyei ’* községi terhek öszvegét. *) M.dőn lord Chatam meghalt (1778) , az alsóház meg­értvén , hogy a’ nagy férfiú nem csak nem szerzett vagyont, hanem takarékos gazdálkodás mellett még adósságai is maradtak, örököseinek 40,000 p.­ft évpénzt, adósságai ki­fizetésére pedig 200,000 pftot szavazott. — „Ha nagy fér­fiakra van szükség, hogy egy nemzet szabad, tisztelt és boldog legyen , nagy nemzetre van szükség, hogy illy fér­fiakat megérdemeljen“ — mond W­hi­t­n­e­r, lord Chatam életírása végszavaiban 51

Next