Pesti Hírlap, 1908. február (30. évfolyam, 28-53. szám)

1908-02-12 / 38. szám

k Utazás egy akasztófa körül. — Impressziók. — A máramarosszigeti vármegyeházán a múlt hé­ten képeket akasztottak, — a törvényszék udvarán pedig hétfőn reggel kötötték fel Húsz Ábrahámot. A kultúra és a barbárság ez a csodálatos ölel­kezése találóan jellemzi a huszadik század első ti­zedét. A véletlen úgy akarta, hogy mind a két akasztásnak szemtanúja legyek. Képeket függeszte­ni szép sorjába és képtárlatot megnyitni egy sereg szép asszony társaságában persze kellemesebb fog­lalkozás, mint a csendőrök társaságában egy bal­sorsra ítélt szerencsétlen ember akasztásában „gyö­nyörködni“. Húsz Ábrahám részese volt egy förtelmes me­rényletnek, vétett a társadalmi rend ellen, szégyen­foltot ejtett az emberi idealizmuson és ezért fel­kötötték, — akárhány festő förtelmes színfoltokkal és felháborító „alkotásokkal“ ejt merényletet a köz­ízlésen, valósággal kigúnyolja az ideális érzületet, és mégis büntetlenül jár,ő-kel a többiek között, pedig a­ régi thébai törvények szerint a rut kultuszáért halálbüntetés illetné őket. Amaz csak egy-két em­berillatot tesz tönkre, ezek pedig ezer meg ezer­­culturember lelkét mételyezik meg s mégis ezeket magasztalják fel az égig s a Húsz-féle alakok csak legföljebb három és félméternyire, az akasztófa vaskampójáig emelkedhetnek embertársaik fölé. És ezt hivják költői igazságszolgáltatásnak. * * * A máramarosszigeti akasztást egy tréfás epi­zód előzte meg.­­ Négyen, a fővárosi művészek közül, az utcán az akasztásról beszélgettünk. Arról, hogy némelyik kép rosszul függ és másképen kell akasztani. Azután beültünk a kávéházba. Csakhamar csoportok ve­rődtek össze az ablakok előtt és feltűnően bámész­kodtak reánk. —­ Mégis csak szép a művészi hírnév! — így szólt Gergely Imre és legálisan mosolygott a népre. A csoportosulás élénkebb lett. Egyik ember be is jött a kávéházba. Ugyan kérem, miért bámulnak ide be az emberek ? — Azt mondják, itt az urak közt ül a hóhér és m­aguk a pribékjei. — És melyik a hóhér■—kérdi Gergely sötét csalódással. — Ez a kis öszszakállu kopasz öreg úr! — s azzal Bruck Lajos bátyánkra mutat. Később, amerre csak jártunk, sorfalat álltak az emberek az­ utcán, ujjal mutogattak reánk, sőt meg is botránkoztak azon, hogy mi oly jóízűen és szemérmetlenül kacagunk, miközben hangosan szó­­lítgattuk Bruck Lajost „Mihály bátyánkénak. Aki tudja, hogy Bruck Lajos a legszelídebb, legjóságosabb lelkű ember, aki életében talán egy legyet se végzett ki, az kétszeresen mulat a tömeg hamis ítélőképessége fölött. És ugyanez a tömeg hangosan vitatkozik most azon, hogy a bírák hamisan ítélkeztek. * • * Hétfőn reggel volt a kivégzés. S vasárnap es­te vigán mulatott a város közönsége. A vigadóban a tímárok és vargák bálja volt, a nagyszállodában az úritársaság ismerkedő estélye a művészek tiszteletére, víg poharazás, szónoklatok és végül tánc hajnalig. Ugyanekkor az orthodox zsi­dók zsinagógájában, sőt a zsinagóga előtt is még vagy ötszáz kirekedt hitsorsos imádkozott, taleszszel a nyakán, mécsesek világítása mellett, nyolcfokos hideg hóviharban,­­ a kivégzésre ítélt hitsorsos lel­­ki üdvéért. Éjfélkor fölkerestem Báli Mihályt és két se­gédjét, a pribékjeit: Herman Ádámot, aki Báli ve­­je s vele együtt Faddon lakik, meg Gold Károlyt, aki rendes körülmények között budai polgár. Az „urakat“ mindenekelőtt fölkértem, hogy tekintettel az uralkodó divatra, tiszteljenek meg egy képes levelező­lapon a becses névaláírásukkal. Báli Mihály igen jóképű, falusi ember. Széles magyar feje, fekete haja és tömött bajusza, s mint ahogy ő maga mondja, Mátyás­ király — orra van. — Ez a kivégzés a 24-ik, — úgymond — a jövőre jubilálok. És csak annak örülök, hogy a hu­szonnégy közül mindössze hat volt magyar ember, a többi mind horvát és szlavón. Húsz Ábrahám az első zsidó, akit akasztok. •— Hát mondja mester, nem esik rosszul ma­gának, hogy ilyen szomorú foglalkozása van? Nem bántja a lelkiismeret?. — Miért bántana? Én kérem, csak a köteles­ségemet teljesítem, azt, amit a főnököm (a fő­ügyész) parancsol. Ha a sors ide sodort, hát be­csülettel megállom a helyem- Az én munkám hasz­nos, mert gonosztevőket végzek ki. Hát azt mond­hatom, uram, hogyha a darabont világban a 48-as elvekért ítéltek volna halálra embereket, én lettem volna az első, aki a kötelet visszadobom. — A hang­ja itt ércesebben hangzott s a szeme büszkén fel­csillant. — Én igaz magyar ember vagyok. És a falumban szeretnek is. De évről-évre sokan jönnek hozzám idegenek. Sok akó boromat megitták már ezek a vendégeim. — Aztán miért jönnek? — Látni akarnak és szerencse-kötelet vásá­rolni. A múlt hónapban is egy gyönyörű formás nő járt nálam. Valami leányintézet tulajdonosa és egy darab kötelet kért. Épen volt használt köte­lem, hát adtam neki. Mert ha nincs a valóságban használt kötelem, én másfélét nem adok, én nem hamiskodok. Azt mondtam annak a szép hölgy­nek, hogy amiért megtisztelt a látogatásával, a kö­telet ingyen adom. De ajándékba nem fogadta el és húsz forintot tett le érte. — Hát sokat keresnek egy-egy ilyen kötéllel, ugy­e? — Na ja — szólt közbe Gold, a vércseszemű budai „braunhaxlerek“ prototípusa — én nem bán­nám, ha minden héten hat akasztás volna. Az volna csak a kereset! Én már 84 akasztásnál segítettem, még a Kozarekkel dolgoztam, — de pénzem még nincs soha, mert mindig szomjas vagyok. Báli Mihály elutasító mozdulattal válaszolt: — Én ezzel a keresettel nem sokat törődöm. Megélek a birtokomból. A szombathelyi kivégzésnél is 36 forintot gyűjtöttem az aláírásomért­ az in­gyen kenyér javára. —• Hát talán izgatja az akasztás? • . . Mond­ja csak, nem érez ilyenkor valami lelki fölháboro­­dást? Tud a kivégzés előtt aludni ? Csodálkozva nézett reám. — Miért ne tudnék? Úgy alszom én uram, mint a bunda. Hát a szakácsnő nem tud aludni azért, mert a csirke nyakát elvágja, vagy a mé­száros, aki leöli a bikát? E pillanatban egy idegen alak lépett hozzánk. A kezében söröspohár. — Az Isten éltesse Báli bátyánkat — és koccintani akart. Báli tréfásan felelte: — Mit akar tőlem az úr, talán protekciót? ’ * * * Húsz Ábrahám az utolsó éjjelt imádkozva töl­tötte az előimádkozó társaságában. Valósággal fanatizálta a hit és szinte arisz­tokratikus gőggel várta a­z a halált, egyre hangoz­tatva, hogy ő a gyilkosságban ártatlan. Hát e fölött lehet vitatkozni. Én azt mondom: igaza van a maga szem­pontjából. A tíz parancsolat nem emlékszik meg a felbujtás bűntettéről és ő tényleg nem gyilkolt. De csodálatosan logikus az ő konok tagadása a családja szempontjából. Öt vagy hat gyermeke maradt és a felesége. Ha bevallja, hogy bűnös, a kivégzését min­denki természetesnek találja és örök szégyent hoz a családjára, a gyermekeire, a hitsorsosaira. De Húsz az utolsó percig tagadott, azt mondta, ártat­lan, d­s az övéi előtt úg­y halt meg, mint egy martyr. Ezernyi hiteorsosa kísérte a holttestet, mi­kor az akasztófától elvitték. A bíróság azt mondja, ő a törvénykönyv pa­ragrafusai szerint a tiszta igazságszolgáltatást, gya­korolta. Egy okos ember pedig így indokolta az ítélet helyességét: Húsz Ábrahám kivégzése tulajdonképen szimbolikus. Az ő személye itt jóformán mellékes. Kivégezték benne az uzsorás typust, ezt a kegyet­len, vérszomjas, mindenre kész typust, mely itt ezerszámra él és amely démonikus erővel szugge­­rálja másra a rosszat. Az az ember, aki oly heroikus erővel küzdötte le a halálfélelmet, és oly szörnyű energiával kényszeríti gyilkos akaratát a nálánál gyengébb emberekre. Ez a kivégzés tulajdonképen a pénz hatalmának megtörése, mert a máramarosi nép hite szerint pénzért mindent el lehet érni. Húsz­féle alakok majdnem minden községben vannak , ezek terrorizálják az egész lakosságot. Jaj annak, aki ellenük támad, azt titkos eszközeikkel letörik, anyagilag tönkreteszik, halálra igázzák. Húsz Áb­rahám az első volt a sok ezer közül, aki hurokra került, az első, de nem az utolsó. * Reggel fél hétkor az ügyész parancsot adott, hogy vezessék elő az elítéltet. Egy tatárfejű, rőtszakállas, erőteljes, magas fiatal­ember, 34 éves, lépdelt a börtönőrök között. Az arca inkább szomorú. Zsíros fényű könnyű nyári kabát és nadrág van rajta, alul a bokáinál kilóg a fehér gyolcs. A fején bárány bőr-kucsma, a lábán bocskor. A kabáton hátul ciceszt lenget a téli szél. Csípős hideg van, hó borítja az udvart s a szegény ember húsz percen át didereg a hóban, amíg az ítéletet felolvassa a törvényszéki jegyző. Végre leteszi az írást s igy szól: —­ Testednek e földön kegyelem nem találta­tott, megtört lelked nyerjen kegyelmet az égben! A tolmács pár szóval oláhul ismétli az ítéletet, mire Húsz Ábrahám érces hangon oláhul feleli:­­ — Köszönöm a király ítéletét. Azért az Isten áldja meg annyi esztendővel, amennyit tőlem elvet­tek. Én ártatlan vagyok és nyugodtan halok meg. Az ügyész int, hogy hajtsák végre az ítéletet. Előlépnek a pribékek és az elitéltet megragad­ják. A két kezét elöl gúzsba kötik és a kötelet hátra, a hátgerince felé húzzák. E porcióén Húsz hangos, jajveszékelő héber imába kezd. Az előimádkozó vei© imádkozik. A pribékek fölsegítik a két fokos zsámolyra és lábát, a bokáinál összekötik. A bitófa egyenes cölöpjén alig látszik fönn egy kis vaskampó. A hóhér a létrán fölmegy és előrehajolva, a hurkot az elitélt nyakába, majd a kampóba illeszti. Húsz szinte fanatikus erővel gajdolja: „Sma Jiszroel adonáj elauheuu adonu echot . . . Sma Jiszroel . . .“ Azután egy rántás a kötélen, a zsámoly kiló­dul alóla, a hátgerinc egy roppanása és hangja hir­telen elhal, a feje aláhanyatlik. A másik percben mér a hóhér két hüvelykujjával az elitélt szempil­láit lenyomja s ugyane fogással az állát felszorít­­ja, nehogy a szemei kidülledjenek és nyelve kilóg­jon. A fej­színe lassan lilavörösre változik. Olyan az egész alak, mintha lázban égő arccal függő hely­zetben aludnék. Pár perc múlva fehér kendőt térít a halott fejére a hóhér. Igen, most már valószínűleg halott, bár idő­­közönként meg-megrándul a két karja. De ez csak reflex-mozgás. Később három orvos hallócsővel vizsgálja a fölakasztott test szívverését. Negyedóra múltán a hóhér leveszi a holttest­ről a fehér kendőt. Egy viaszsárga, csodálatosam érdekes Krisz­tus-fej most már a Húsz Ábrahám feje. Az egyik orvos fölemeli a halott szempilláját, mely alól szemrehányó pillantás téved reá. Mintha mondaná: — Mire való volt ez a komédia? Hát az ál­lamnak szabad egy védtelen embert meggyilkolni ? Hát illik ez, — a XX-ik században? Kézdi-Kovács László. 12 PESTI HÍRLAP 1908. február 12., szerda Képzőművészet. * (Műkiállítás Máramarosszigeten.) A Nem­zeti Szalon 33-ik vándorkiállítása vasárnap nyílt meg Máramaros vármegye székvárosában, rendkívül ünnepélyes hangulatban. A vármegye és a város elő­kelőségei versengtek egymással, hogy a magyar mű­vészek ottani első komoly szereplését minél szebb­­kultúrünneppé avassák. Dobay, a Szilágyi István kör elnöke, Szabó Nándor alispán és Szöllősy An­tal polgármester üdvözlő szavai után báró Serényi Zsigmond főispán, a kiállítás védnöke, gyönyörű be­szédben méltatta a vidéki műtárlatok kulturális je­lentőségét s aztán megnyitotta a kiállítást, mely a megyeháza dísztermét egészen megtölti. Majdnem

Next