Pesti Hírlap, 1908. február (30. évfolyam, 28-53. szám)
1908-02-12 / 38. szám
k Utazás egy akasztófa körül. — Impressziók. — A máramarosszigeti vármegyeházán a múlt héten képeket akasztottak, — a törvényszék udvarán pedig hétfőn reggel kötötték fel Húsz Ábrahámot. A kultúra és a barbárság ez a csodálatos ölelkezése találóan jellemzi a huszadik század első tizedét. A véletlen úgy akarta, hogy mind a két akasztásnak szemtanúja legyek. Képeket függeszteni szép sorjába és képtárlatot megnyitni egy sereg szép asszony társaságában persze kellemesebb foglalkozás, mint a csendőrök társaságában egy balsorsra ítélt szerencsétlen ember akasztásában „gyönyörködni“. Húsz Ábrahám részese volt egy förtelmes merényletnek, vétett a társadalmi rend ellen, szégyenfoltot ejtett az emberi idealizmuson és ezért felkötötték, — akárhány festő förtelmes színfoltokkal és felháborító „alkotásokkal“ ejt merényletet a közízlésen, valósággal kigúnyolja az ideális érzületet, és mégis büntetlenül jár,ő-kel a többiek között, pedig a régi thébai törvények szerint a rut kultuszáért halálbüntetés illetné őket. Amaz csak egy-két emberillatot tesz tönkre, ezek pedig ezer meg ezerculturember lelkét mételyezik meg s mégis ezeket magasztalják fel az égig s a Húsz-féle alakok csak legföljebb három és félméternyire, az akasztófa vaskampójáig emelkedhetnek embertársaik fölé. És ezt hivják költői igazságszolgáltatásnak. * * * A máramarosszigeti akasztást egy tréfás epizód előzte meg. Négyen, a fővárosi művészek közül, az utcán az akasztásról beszélgettünk. Arról, hogy némelyik kép rosszul függ és másképen kell akasztani. Azután beültünk a kávéházba. Csakhamar csoportok verődtek össze az ablakok előtt és feltűnően bámészkodtak reánk. — Mégis csak szép a művészi hírnév! — így szólt Gergely Imre és legálisan mosolygott a népre. A csoportosulás élénkebb lett. Egyik ember be is jött a kávéházba. Ugyan kérem, miért bámulnak ide be az emberek ? — Azt mondják, itt az urak közt ül a hóhér és maguk a pribékjei. — És melyik a hóhér■—kérdi Gergely sötét csalódással. — Ez a kis öszszakállu kopasz öreg úr! — s azzal Bruck Lajos bátyánkra mutat. Később, amerre csak jártunk, sorfalat álltak az emberek az utcán, ujjal mutogattak reánk, sőt meg is botránkoztak azon, hogy mi oly jóízűen és szemérmetlenül kacagunk, miközben hangosan szólítgattuk Bruck Lajost „Mihály bátyánkénak. Aki tudja, hogy Bruck Lajos a legszelídebb, legjóságosabb lelkű ember, aki életében talán egy legyet se végzett ki, az kétszeresen mulat a tömeg hamis ítélőképessége fölött. És ugyanez a tömeg hangosan vitatkozik most azon, hogy a bírák hamisan ítélkeztek. * • * Hétfőn reggel volt a kivégzés. S vasárnap este vigán mulatott a város közönsége. A vigadóban a tímárok és vargák bálja volt, a nagyszállodában az úritársaság ismerkedő estélye a művészek tiszteletére, víg poharazás, szónoklatok és végül tánc hajnalig. Ugyanekkor az orthodox zsidók zsinagógájában, sőt a zsinagóga előtt is még vagy ötszáz kirekedt hitsorsos imádkozott, taleszszel a nyakán, mécsesek világítása mellett, nyolcfokos hideg hóviharban, a kivégzésre ítélt hitsorsos lelki üdvéért. Éjfélkor fölkerestem Báli Mihályt és két segédjét, a pribékjeit: Herman Ádámot, aki Báli veje s vele együtt Faddon lakik, meg Gold Károlyt, aki rendes körülmények között budai polgár. Az „urakat“ mindenekelőtt fölkértem, hogy tekintettel az uralkodó divatra, tiszteljenek meg egy képes levelezőlapon a becses névaláírásukkal. Báli Mihály igen jóképű, falusi ember. Széles magyar feje, fekete haja és tömött bajusza, s mint ahogy ő maga mondja, Mátyás király — orra van. — Ez a kivégzés a 24-ik, — úgymond — a jövőre jubilálok. És csak annak örülök, hogy a huszonnégy közül mindössze hat volt magyar ember, a többi mind horvát és szlavón. Húsz Ábrahám az első zsidó, akit akasztok. •— Hát mondja mester, nem esik rosszul magának, hogy ilyen szomorú foglalkozása van? Nem bántja a lelkiismeret?. — Miért bántana? Én kérem, csak a kötelességemet teljesítem, azt, amit a főnököm (a főügyész) parancsol. Ha a sors ide sodort, hát becsülettel megállom a helyem- Az én munkám hasznos, mert gonosztevőket végzek ki. Hát azt mondhatom, uram, hogyha a darabont világban a 48-as elvekért ítéltek volna halálra embereket, én lettem volna az első, aki a kötelet visszadobom. — A hangja itt ércesebben hangzott s a szeme büszkén felcsillant. — Én igaz magyar ember vagyok. És a falumban szeretnek is. De évről-évre sokan jönnek hozzám idegenek. Sok akó boromat megitták már ezek a vendégeim. — Aztán miért jönnek? — Látni akarnak és szerencse-kötelet vásárolni. A múlt hónapban is egy gyönyörű formás nő járt nálam. Valami leányintézet tulajdonosa és egy darab kötelet kért. Épen volt használt kötelem, hát adtam neki. Mert ha nincs a valóságban használt kötelem, én másfélét nem adok, én nem hamiskodok. Azt mondtam annak a szép hölgynek, hogy amiért megtisztelt a látogatásával, a kötelet ingyen adom. De ajándékba nem fogadta el és húsz forintot tett le érte. — Hát sokat keresnek egy-egy ilyen kötéllel, ugye? — Na ja — szólt közbe Gold, a vércseszemű budai „braunhaxlerek“ prototípusa — én nem bánnám, ha minden héten hat akasztás volna. Az volna csak a kereset! Én már 84 akasztásnál segítettem, még a Kozarekkel dolgoztam, — de pénzem még nincs soha, mert mindig szomjas vagyok. Báli Mihály elutasító mozdulattal válaszolt: — Én ezzel a keresettel nem sokat törődöm. Megélek a birtokomból. A szombathelyi kivégzésnél is 36 forintot gyűjtöttem az aláírásomért az ingyen kenyér javára. —• Hát talán izgatja az akasztás? • . . Mondja csak, nem érez ilyenkor valami lelki fölháborodást? Tud a kivégzés előtt aludni ? Csodálkozva nézett reám. — Miért ne tudnék? Úgy alszom én uram, mint a bunda. Hát a szakácsnő nem tud aludni azért, mert a csirke nyakát elvágja, vagy a mészáros, aki leöli a bikát? E pillanatban egy idegen alak lépett hozzánk. A kezében söröspohár. — Az Isten éltesse Báli bátyánkat — és koccintani akart. Báli tréfásan felelte: — Mit akar tőlem az úr, talán protekciót? ’ * * * Húsz Ábrahám az utolsó éjjelt imádkozva töltötte az előimádkozó társaságában. Valósággal fanatizálta a hit és szinte arisztokratikus gőggel várta az a halált, egyre hangoztatva, hogy ő a gyilkosságban ártatlan. Hát e fölött lehet vitatkozni. Én azt mondom: igaza van a maga szempontjából. A tíz parancsolat nem emlékszik meg a felbujtás bűntettéről és ő tényleg nem gyilkolt. De csodálatosan logikus az ő konok tagadása a családja szempontjából. Öt vagy hat gyermeke maradt és a felesége. Ha bevallja, hogy bűnös, a kivégzését mindenki természetesnek találja és örök szégyent hoz a családjára, a gyermekeire, a hitsorsosaira. De Húsz az utolsó percig tagadott, azt mondta, ártatlan, ds az övéi előtt úgy halt meg, mint egy martyr. Ezernyi hiteorsosa kísérte a holttestet, mikor az akasztófától elvitték. A bíróság azt mondja, ő a törvénykönyv paragrafusai szerint a tiszta igazságszolgáltatást, gyakorolta. Egy okos ember pedig így indokolta az ítélet helyességét: Húsz Ábrahám kivégzése tulajdonképen szimbolikus. Az ő személye itt jóformán mellékes. Kivégezték benne az uzsorás typust, ezt a kegyetlen, vérszomjas, mindenre kész typust, mely itt ezerszámra él és amely démonikus erővel szuggerálja másra a rosszat. Az az ember, aki oly heroikus erővel küzdötte le a halálfélelmet, és oly szörnyű energiával kényszeríti gyilkos akaratát a nálánál gyengébb emberekre. Ez a kivégzés tulajdonképen a pénz hatalmának megtörése, mert a máramarosi nép hite szerint pénzért mindent el lehet érni. Húszféle alakok majdnem minden községben vannak , ezek terrorizálják az egész lakosságot. Jaj annak, aki ellenük támad, azt titkos eszközeikkel letörik, anyagilag tönkreteszik, halálra igázzák. Húsz Ábrahám az első volt a sok ezer közül, aki hurokra került, az első, de nem az utolsó. * Reggel fél hétkor az ügyész parancsot adott, hogy vezessék elő az elítéltet. Egy tatárfejű, rőtszakállas, erőteljes, magas fiatalember, 34 éves, lépdelt a börtönőrök között. Az arca inkább szomorú. Zsíros fényű könnyű nyári kabát és nadrág van rajta, alul a bokáinál kilóg a fehér gyolcs. A fején bárány bőr-kucsma, a lábán bocskor. A kabáton hátul ciceszt lenget a téli szél. Csípős hideg van, hó borítja az udvart s a szegény ember húsz percen át didereg a hóban, amíg az ítéletet felolvassa a törvényszéki jegyző. Végre leteszi az írást s igy szól: — Testednek e földön kegyelem nem találtatott, megtört lelked nyerjen kegyelmet az égben! A tolmács pár szóval oláhul ismétli az ítéletet, mire Húsz Ábrahám érces hangon oláhul feleli: — Köszönöm a király ítéletét. Azért az Isten áldja meg annyi esztendővel, amennyit tőlem elvettek. Én ártatlan vagyok és nyugodtan halok meg. Az ügyész int, hogy hajtsák végre az ítéletet. Előlépnek a pribékek és az elitéltet megragadják. A két kezét elöl gúzsba kötik és a kötelet hátra, a hátgerince felé húzzák. E porcióén Húsz hangos, jajveszékelő héber imába kezd. Az előimádkozó vei© imádkozik. A pribékek fölsegítik a két fokos zsámolyra és lábát, a bokáinál összekötik. A bitófa egyenes cölöpjén alig látszik fönn egy kis vaskampó. A hóhér a létrán fölmegy és előrehajolva, a hurkot az elitélt nyakába, majd a kampóba illeszti. Húsz szinte fanatikus erővel gajdolja: „Sma Jiszroel adonáj elauheuu adonu echot . . . Sma Jiszroel . . .“ Azután egy rántás a kötélen, a zsámoly kilódul alóla, a hátgerinc egy roppanása és hangja hirtelen elhal, a feje aláhanyatlik. A másik percben mér a hóhér két hüvelykujjával az elitélt szempilláit lenyomja s ugyane fogással az állát felszorítja, nehogy a szemei kidülledjenek és nyelve kilógjon. A fejszíne lassan lilavörösre változik. Olyan az egész alak, mintha lázban égő arccal függő helyzetben aludnék. Pár perc múlva fehér kendőt térít a halott fejére a hóhér. Igen, most már valószínűleg halott, bár időközönként meg-megrándul a két karja. De ez csak reflex-mozgás. Később három orvos hallócsővel vizsgálja a fölakasztott test szívverését. Negyedóra múltán a hóhér leveszi a holttestről a fehér kendőt. Egy viaszsárga, csodálatosam érdekes Krisztus-fej most már a Húsz Ábrahám feje. Az egyik orvos fölemeli a halott szempilláját, mely alól szemrehányó pillantás téved reá. Mintha mondaná: — Mire való volt ez a komédia? Hát az államnak szabad egy védtelen embert meggyilkolni ? Hát illik ez, — a XX-ik században? Kézdi-Kovács László. 12 PESTI HÍRLAP 1908. február 12., szerda Képzőművészet. * (Műkiállítás Máramarosszigeten.) A Nemzeti Szalon 33-ik vándorkiállítása vasárnap nyílt meg Máramaros vármegye székvárosában, rendkívül ünnepélyes hangulatban. A vármegye és a város előkelőségei versengtek egymással, hogy a magyar művészek ottani első komoly szereplését minél szebbkultúrünneppé avassák. Dobay, a Szilágyi István kör elnöke, Szabó Nándor alispán és Szöllősy Antal polgármester üdvözlő szavai után báró Serényi Zsigmond főispán, a kiállítás védnöke, gyönyörű beszédben méltatta a vidéki műtárlatok kulturális jelentőségét s aztán megnyitotta a kiállítást, mely a megyeháza dísztermét egészen megtölti. Majdnem