Pesti Hírlap, 1925. március (47. évfolyam, 49-73. szám)
1925-03-01 / 49. szám
(4 .»?5IMAR BUDAPEST, 4925. ^ ^ V XLVII. ÉVFOLYAM, 49. (15.633) SZÁM. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 40.000 korona, negyedévre 120.000 kor. Egyes szám ára helyben, vidéken és a pályaudvarokon 2000 kor., vasárnap 3000 korona. Külföldön kétszeres az előfizetési ár "VASÁRNAP, MA LÉGRÁDY TESTVÉREK kiadása. Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda . Budapest, V. ker., Vilmos császár út 78. szám. Telefon : 122—91. Fiókkiadóhivatal , Budapest, VII. ker., Erzsébet körút I Ma kezdjük meg „Királyi válópör. Milán és Jatália szerelmi regénye" című szenzációs cikksorozatunk közlését(A bécsi udvari és állami levéltár* titkos anyagából.) Kis királyok— nagy király írta Rákosi Jenő. Különös helyzetben van az a magyar ember manapság, aki az ország helyzetével tisztába akarna jönni. Ha kiáll a fórumra, fülsiketítő zaj fogadja, amelyből semmit sem ért meg, csak azt, hogy itt az emberek ádázul össze vannak veszve. Ha pedig befogja a jobb fülét és csak balfülével hallgat, azt hallja egyre, hogy reakció, korrupció, az ország tönkre ment, el van veszve, a lejtő fenekén vergődik. Ha pedig balfülét fogja be s csak jobbra hallgat, egyebet se hall, mint destrukció, oktobrizmus, radikalizmus, de az ország szanálva van, a költségvetés egyensúlya helyreállt és így tovább. Persze a boldogtalan, aki se képviselő, se pártvezér, se miniszter nem akar lenni és nem jár automobilon, hanem csak adót fizet és az országért aggódik, az nem kap a jobbfüle értesülésén és védekezik a balfüle hallucinációi ellen, azt kérdezi magától, mi az állítások, jelszavak és vélemények e pokoli versengésének az oka? Lehetséges az, hogy épérzékű emberek két csoportja, az egyik csupa fehérnek látja azt, ami fekete, a másik feketének, ami fehér. És ezt meggondolván, rá kell jönnünk, hogy e két színbeli ellentéten kívül kell állapotunk spektrumában még más színeknek is lenni. Ezt a generális szintévesztést, amelynek politikusaink az áldozatai lettek, csak elhelyezkedésük okozza. Az, hogy egyik baloldalról, a másik csak jobboldalról néz, lát és ítél meg mindent. Mi itt középen állván, azt hiszem, valódi színükben látjuk a dolgokat. De egy körülmény mindenkit méltán megdöbbent. Közéletünk e pokoli szimfóniája veszettül kezd hasonlítani az 1918-iki koncerthez. Sőt annyiban már azon is túl látszik lenni, hogy a mostani ellenzék a parlamenti ostromban felvontatta és elsütötte a háborúbeli vastag Bertát, a legnagyobb ágyút: a parlamenti szeceszsziót. Mégpedig nem is a kormánynak valamely goromba merénylete vagy államcsinyje ellen, hanem egy véletlenül felvetődött epizód kérdésében, melyet némi önfegyelmezéssel az egyik, s egy kis tapintattal a másik félen könynyen el lehetett volna intézni. S mikor már mindenik oldalon érezték, hogy kátyúba jutottak s kezdték keresni a módot, hogy miként lehetne belőle kikerülni, egy igen szerencsétlen ötlettel belekeverték vagy belelökték föltételként a választójogot. Mindenki elfelejtette, hogy a forradalomra törtetők szimfóniájának is ez volt a vezérmotívuma, s a banda ezt fújta s ennek hangjai mellett lovagoltunk bele az általános bomlásba, amelyet az őszirózsa felvirágzása megindított. A választójog! Ki merné tagadni azt, hogy egy becsületes és a viszonyoknak megfelelő választójog egy nemzet munkája, haladása sikerének az alapja! De ki állíthatná képmutatás nélkül, hogy egy országban, melyet ellenségei földre teritettek, megcsonkították, kifosztottak, rabságban tartanak, melynek sebekből folyik a vére, melynek ziláltak a gazdasági viszonyai, melynek erejét az adók sorvasztják, melyet azonban még mindig uj meg uj áldozatokra kell biztatni; melynek pénze rongy, hitele semmi; mely kénytelen alamizsnakölcsönt kérni azoktól, akik lelketlenül ráhozták a százalékú nyomort, ki merné pirulás nélkül azt állítani, hogy egy ilyen ország legsürgősebb dolga a legliberálisabb általános választójog, vagy egyáltalán a választójog? A forradalomkor választás nélkül kikiáltottuk a köztársaságot; azután választottunk a proletárok alatt a legáltalánosabb joggal (igaz, hogy engemet nem eresztettek az urnához, ellenben szobalányomat és szakácsnőmet brachiummal hajtották oda); azután általános titkossal választottunk Friedrichnek, a lánchídi csata hősének keresztény alapon; majd választottunk Bethlennek, mindig csak hevenyészett rendeletek, sohase törvény alapján. És hol vagyunk e sok általános választás után? Ott, hogy jobban veszekszünk a választójogon, mint valaha. És arra nincs is semmi kilátás, hogy ez a kölcsönös dühös versenygés alább hagyjon. Mert mentül radikálisabb az ellenzék követelése ezen a téren, annál reakciósabbak a kormány paragrafusai. Miért? Mert az ellenzék azt hiszi, csak a legradikálisabb választójoggal buktathatja meg a kormányt, a kormány pedig azt hiszi, hogy ilyen reakciós paragrafusok nélkül nem lehet ez országban kormányozni. Arra egyik sem gondol, hogy kétségbeesett gazdasági, politikai és nemzetközi helyzetünkön semmi választójogi veszekedés nem segít, azon csak az segítene, ha a törvényhozók méltósággal és kötelességérzettel pár évre félre tennének minden olyan kérdést, mely elvi és érdekháborút provokál s egyesült erővel rávetnék magukat azokra a gazdasági és társadalmi bajokra, melyek ma holnap feleslegessé fognak tenni minden választójogi harcot, mert ki fog sülni rólunk, hogy itt senki sem tud engedelmeskedni, mindenki csak parancsolni akar; hogy itt senki sem tud áldozni, mindenki csak kaparni és szerezni akar; hogy itt lehetetlen alkotmányos úton békét és rendet csinálni, mert egy nagyzási hóbort fogott el bennünket s mi ahelyett, hogy leégett házunkat fölépitenék, megmentve ódon falait, neki állunk bebutorozni a tetőtlen romokat. Mi lesz a bútorral, mi lesz szegény bedűlt viskónkkal, Csonka-Magyarországgal. Meglehet, hogy egy legradikálisabb és legmodernebb választójogot fogunk magunknak bolondul kiküzdeni, hogy — mint állítják — hamisittatlanul kiderüljön a nép akarata. De mit csinálunk majd a hamisítatlan népakarattal, mit csinál a hamisittatlan népakarat velünk? Nem lesz, attól félek, akkorra egymással mit csinálnunk. Mert akkorra teljes lesz a kellő előkészítés, pénz és megfontolás nélkül hevenyészett földreform bukása; akkorra egy új Tripartituma telik meg felhatalmazások és appropriációk révén felszaporodott rendeleteinkkel, egy országban, ahol törvény, hogy rendeletekkel nem szabad kormányozni. Akkorra már, ahelyett, hogy megreformáltuk volna, lebunkóztuk ősi főrendi házunkat és csináltunk modern mustrára felsőházat, hogy kinevezhessük a feladatára nem termett nemzetgyűlést képviselőháznak és országgyűlésnek. És akkor így folytatni fogjuk ezt az alkotmányosdi játékot és nagy csatákat vivünk a választójog körül, mert nem lesz se bátorságunk, se őszinteségünk annyi, hogy bevalljuk: ez nem alkotmányosság ami itt folyik. Nem, ez nem alkotmányosság, ez önámitás. Minden jel, ami felmerül, azt mutatja, hogy itt egyáltalán nem lehet alkotmányosait kormányozni. Az alkotmányosság csak cégér. Alkotmányosan csak megnagyságoljuk egymást, úgy teszünk, mintha valakik volnánk. A hatalom azonban Jeremiásé és akik ide küldték. De ez még jó hatalom rajtunk. A zsarnok pedig nem ez, nem is a kormány, hanem az a fékezhetetlenség, az a gyanakvás, sőt gyanú, mellyel egymást nézzük; az a bizalmatlanság, mely levegőnket megfertőzteti; mindnyájan együtt és egyenként vagyunk az a megférhetetlen, erőszakos, egyszer cinikus, mindig képmutató, fenhéjázó zsarnok, amely tudatosan, vagy öntudatlan őrült versenyben dolgozik az ország tönkretételén. És nem lesz addig rend, amíg vagy törvényes, a jogfolytonosságon alapuló igazi alkotmányosságot nem csinálunk históriai alkotmányunk alapján, vagy végre önönmagunktól megijedve és megundorodva el nem dobjuk a mai hazug alkotmányosságnak az álarcát, hogy ha nem tudunk lenni, aminek látszunk, lássunk is valahára annak, amik lelkünkben vagyunk: zsarnoknak, autokratának, megannyi kis királynak, ami minden magyar embe ezer év óta mindenkor, amikor nem ül a trónján — nagy király. Ebert halála világszerte mély részvétet keltett. Négy jelölt van az elnöki méltóságra. Marx volt kancellár megválasztása a legvalószínűbb. Ideiglenesen Luther kancellárt bízzák meg az államfői teendőkkel. A német köztársaság most elhunyt első elnökét az utókor történetírói aligha sorolják a nagy politikai alkotó zsenik közé, de minden kritikusa el fogja róla ismerni, hogy a legalkalmasabb ember volt azon a helyen, amelyre honfitársainak bizalma és saját kötelességérzete helyezte. Ezért, mint egyszerű mesterlegény, vándorlásai közben ismerte meg hazáját és később kitartással, vasszorgalommal sajátította el a politikai szerepléshez szükséges ismereteket. 1895-ben, amikor a szociáldemokrata pártvezetőségbe bejutott, a német szociáldemokrácia már két évtizedes múltra tekinthetett vissza, a birodalmi gyűlésen pedig nagy és impozáns erőt képviselt. A szociáldemokrata párt a választásokon mind több és több szavazatot és mandátumot hódított el a polgári pártoktól. És mennél jobban növekedett ereje és tekintélye, félelmetes forradalmi jellegét annál inkább vesztette. Bebel szocialistái, az egykor rettegett forradalmárok, támogatták Némethország háborúját, közöttük Ebert is. Tüneményes pályafutásról, a hétköznapi értelemibe vett karrierről nem beszélhetünk Ebertnél. A régi junker konzervativizmus, mely a politikai hatalmat 1918-ig kezében tartotta, a vereség következtében összeomlott és Németország szerencséjére a forradalmi szertetlenségekből és szélsőségekből kijózanult szociáldemokrácia vette át az államhatalmat. Ez a párt guvernamentálissá lett a hosszú évtizedes harcok alatt, melyeket meg kellett vívnia politikai ellenfeleivel. Ezért, mint Bebel óta a legtekintélyesebb vezető, szinte predesztinálva volt az államfői méltóságra, melyet a „kötelesség" nemzetéhez méltó lelkiismeretességgel, államférfiúi bölcseséggel töltött be a német köztársaság legválságosabb esztendejében, Németország igen hálás lehet Ebertnek azért, hogy megőrizze lélekjelenlétét és néhányad magával • OÜ^M^—— I I I MI I ' I tavunk mai szánta 40 oldal.