Pesti Hírlap, 1942. június (64. évfolyam, 123-145. szám)
1942-06-07 / 127. szám
4 Pesti Hírlap 1942 jun. 7. vasárnap Szökés a fogságból Irta Edelstieiui'Gynlaí Ella Evés után a társaság átvonult feketekávét inni a szalonba és közben persze a háborúról folyt a szó. Egy idősebb úr csillogó szemmel újságolta, hogy most kapott értesítést a fiától. A gyerek orosz hadifogságba esett, de párnapi kaland, izgalom és nélkülözés után visszaverekedte magát az övéihez, most is kint van a fronton. — Neki sikerült — mondta elismerő mosollyal — az én vállalkozásom annak idején nem járt hasonló eredménnyel. Pedig már majdnem a célnál voltam, mondhatnám egy narancshéjon csúsztam el. Gyorsan elhallgatott, mint aki restellt, hogy máris túlságosan magára vonta a figyelmet, de a társaságot érdekelte a dolog most már és kérték, mondja el balsikerű kalandját. — Nem bánom — mondta, — legalább látni fogják, hogy nincsen az a tökéletesen kidolgozott terv, amely egy előre nem látott kicsiség miatt meg ne bukhatna ... Akkoriban egy Moszkva melletti kisvárosban éltem, mint hadifogoly, többszáz társammal együtt. A tábort, bár a birodalomban már a felborulás jelei mutatkoztak, szigorúan őrizték. De nincs az a szigorú őrizet, amelyen egy hadifogoly esze túl ne járna. A táborból még csak kijuthatott valahogy az ember a kerítés alatt ásott és terméskővel eltakart lyukon keresztül, annál nehezebb volt a további boldogulás a hadifogságban megkopott rossz ruhában. Akinek még sikerült drága pénzen civilruhát kapnia, megbukott a megfelelő igazolványok hiánya miatt. Oroszország nyüzsgött a katonaszökevényektől. A rendőrség és csendőrség állandóan végigrazziázta a városokat és vonatokat. Akinek nem voltak rendben az okmányai, rögtönítélő bíróság elé került. Mégsem hagyott nyugodni a vágy, hogy megszökjem innen az otthoniak közé, ahol még szükség lehetett rám azokban a válságos időkben. — Nagy gonddal, rendszeres munkával készültem a szökésre. Éjjel-nappal oroszul tanultam könyveimből és sokat beszélgettem az őrökkel. Ezeknek az öreg népfelkelőknek nagyon tetszett, hogy annyira igyekszem megtanulni a nyelvüket. Kijavították hibáimat, csiszolták kiejtésemet és néhány hónap alatt elértem azt, hogy aki beszélni hallott, azt hihette, hogy született orosz vagyok. Nyelvtudás hiánya hát nem aggasztott. Ellenben tudtam, amíg a ruhakérdést meg nem oldom valahogy, nem is gondolhatok tervem kivitelére. — Egy éjszaka váratlanul jó ötletem támadt. Reggel beszélgetés közben azt kérdeztem Szergej Efimovicstól, az öreg szolgálatvezető altiszttől, tudna-e nekem női ruhát szerezni? „Minek az?“ — kérdezte gyanakodva. „Színházi előadást rendezünk a táborban“ — mondtam. „Is én leszek az egyik női szereplő.“ Akkor még fiatal voltam, lányosan sima arccal. Szergej nevetett és kijelentette, hogy egészen csinos menyecske lesz belőlem. Még aznap este bement a városba, és egy nőismerősétől drága pénzért mindent megvásárolt, amire szükségem volt. Még hajfonatokat is szerzett egy fodrásztól. Most már bizonyos voltam a dolgomban. A razziák csak a férfiakra terjedtek ki, nők szabadon járhattak, kelhettek, és utazhattak, amerre kedvük tartotta. Mindössze arról volt szó, hogy kijussak valahogy a vasúti állomásig, a többi már jön magától. — Egy hajnalon aztán, miután társaim nagy gonddal felöltöztettek, megvalósítottam tervemet. Keresztülbújtam a kerítés alatti lyukon és kint álltam Isten szabad ege alatt. Széles szoknyámat vígan lengette a tavaszi szél. Elég jól festhettem, mert a hajnali járókelők barátságosan nevettek rám, amikor a mezőn átvágva, a közeli város felé vezető úton haladtam. Nem kellett kérdezősködnöm sem. Télen a parancsnokság külön írásbeli engedélyével és persze, megfelelő őrizet kíséretében sokszor megfordultam a városban bevásárolni. A vasúti állomáshoz is tudtam az utat. Kisétáltam az állomásra, ahol már meglehetősen nagy élet volt, mert várták a Moszkva felé induló vonatot. A várakozók közt egy csomó rendőrt is megpillantottam, ami természetesen nem tett jót amúgy is dúlt idegeimnek. Elbeszélőnk egy pillanatra szünetet tartott és zavart mosollyal nézett végig a társaságon, amelyben asszonyok és leányok is voltak. — Tulajdonképpen — szólt — most érkeztem el történetemnek ahhoz a kényes pontjához, amely miatt szívesen elhallgattam volna az egészet. Vannak bizonyos természetű izgalmak, amelyek nemcsak az agyra mennek. Nincs benne semmi szégyelni való, végre ez is emberi dolog, de válságosan nehéz pillanatokban az ember néha megrendülést érez minden porcikájában. Minek szépítsem a dolgokat, az állomásra érve, egyenesen ama kis épület felé tartottam, amelyet mindenütt a világon két részre szoktak osztani, az egyik a férfiaké, a másik a nőké. A véletlen úgy hozta magával, hogy éppen az utóbbi felirású bejárat elé kerültem... Egy pillanatra megálltam az ajtó előtt: „Nők — mondtam bosszúsan és mint aki e helyre belépni illetéktelen, gyorsan irányt változtattam, hogy benyissak a másik ajtón. — Stoj — mondta ebben a pillanatban egy, a sínek mellett ácsorgó rendőr — nem tudsz olvasni? — Dehogynem — feleltem és bizonyságul elolvastam neki a felírást. — A többit azt hiszem, nem kell elmesélnem. Hiába tudtam kitűnően a szerepemet, megbuktam egy ilyen ostoba kicsiségen. A rendőr bevitt a kapitánysághoz, ahol percek alatt tisztázódott a helyzet. Még aznap visszakerültem a táborba és a fogda sötétségében két hónapon át tűnődhettem saját butaságomon. Csatangolásaim Pápistán írta Nagy Emil A Párisban átélt ifjúkori esztendő sokféle gyönyörűségei között természetesen kimagaslóan nagy hatást gyakorolt lelkivilágomra a Louvre. Hónapokon át csatangoltam teremről-teremre, emeletről-emeletre az emberi kultúra óriási tömegű, ragyogó művészi alkotásait magukba záró változatos épület-labirintusokban. Amikor azt gondoltam, hogy no most már láttam a Louvre összes kincseit, még mindig új és új, addig nem képzelt szépségekre bukkantam. Nem jártam el olyan rendszerességgel, ahogy a világot járó angolok szoktak cselekedni a régi békeidőkben, szemüket és elméjüket elsősorban a Baedekerbe vagy a katalógusba süllyesztve, s onnan fürkészve ki szigorú pontossággal és szófogadó lélekkel azokat a nyomtatott erkölcsi parancsokat, amelyek határozottan előírták a látogatók számára, hogy mit tartoznak megnézni, s miben kötelesek gyönyörködni. Nekem az volt a boldog szenvedélyem, hogy minden konvencionális előírásnak fittyet hány«9» egyéni lélekkel, úgy csatangoltam nap-nap után a tömérdek nagy mennyiségben összegyűjtött művészi kincsek között, ahogy az ember valami nagyszabású világkiállítást, vagy valami gyönyörű szép vidéket szokott élvezni, gondtalanul átengedve egész belső világát az egymás után lépergő sok ezer perc minden szakértő utasítástól mentes őszinte örömeinek. Mindig csupán akkor néztem bele a katalógusba, ha valami saját szemem, lelkem és szívem egyéni sugallata szerint felébresztette közelebbi tudásvágyamat. A teljesen gondtalan, jóízű csatangolásnak arra a módjára, amit a párisi műkincsek között hónapokon át elkövettem, tudtommal csak a francia nyelvben található megfelelő kifejezés: fldner. Nincs ennél kedvesebb dolog a világon, akár a művészetek birodalmában, akár a természet szépségei között csatangol az ember. Ezeket a boldog emlékű, nagyszerű és gondtalan csatangolásokat, melyek során egyéni lélekkel kerestem a szépet, a Louvre-on kívül természetesen lépésről-lépésre kiterjesztettem Páris minden egyéb művészi kincseire. A Luxembourg múzeum modern szobrai és képei, s a középkori iparművészeti mesterművekben pazarul gazdag, romantikus fekvésű Musée de Clugny egy-egy kimagasló állomás voltak a minden megtalálható szépet sorra relkeisse csatangolhatni során. a....... . . ...a Páris városának egész történetét nagyszerű részletességgel, plasztikusan feltáró Musée Carnavaletban különösen egy kép ragadta meg fiatal fantáziámat. Ez volt írva a kép alá: „Bál a Tuileries-ben a Bastille lerombolásának előestéjén." Gyönyörű toilettekben pompázó, ékszerektől gazdagon csillogó dámák és fényes ruhájú urak tarkabarka színes tömegében ott ült a kettős trónon a forradalom során rettenetes sorsra jutott fiatal királyi pár. Együtt volt ott abban a bálteremben mindaz, amit születési előny és vagyon egy nagy ország felső osztályainak juttathat, s a nagyúri gondtalan előkelőségnek ragyogó pompájától duzzadó társaság, a francia nemesség szine-java, még csak nem is sejtette, hogy mialatt ők fent mulatnak az aranyos termekben, élvezve a szép életet, azalatt lent a tömegek lelkének földalatti folyosóiban már a másnap kitört forradalom pusztító szele sivitott végig. Éppen most olvasom R. C. Hutchinson: „Testament“ című regényét, amelyben színesen és nagyszerűen szemléltető erővel leírja, hogy a pétervári előkelő nagyúri társadalomnak éppen úgy nem volt sejtelme sem a bolseviki forradalom lehetőségéről és közelségéről, mint ahogyan fogalma sem volt arról 128 évvel ezelőtt a párisi nagyúri világnak. - Mikor már hónapokon át végigjártam a rengeteg sok történeti értékű templomot és végigcsatangoltam a művészi szempontból híres palotákon, egy szép tavaszi napon kirándultam a Saint-Germain magaslatra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra. Ekkor valami csodálatos káprázat támadt lelkemben. Nemcsak Páris épületeinek beláthatatlan tömegét láttam magam előtt onnan felülről, hanem azok a művészi szépségtömegek is, amiket Páris belül rejtett magában, kiszálltak a kő- és téglaburkokból, mintha valami túlvilági hatalmas erő kifordította volna számomra Páris összes belső művészi kincstartalmát, s a sokezer jól ismert gyönyörű kép, szobor, gobelin, fayence és műtárgy egymásba kapaszkodva tündéri táncot járt lelki szemeim előtt a házak fölött a csillogó tavaszi napsugárban. A költők közül legközelebb férkőzött szívemhez Alfred de Musset. Misztikus szerelmes verseit szenvedélyesen tanultam meg kívülről. Sohasem sikerült neki életében semmi sem, s meghatóan szép versben arra kérte barátait, hogy ha majd meghal, fűzfát ültessenek föléje, mert annak halványsárga árnyékában akar pihenni. Felkerestem sírját a Bére Lachaise temetőben, s elszorult szívvel szemléltem ott egy vérszegény, gyatra kis fűzfát. Az őr elmagyarázta, hogy ma A 99szhuptsinase irta Szulle Géza Mikor nekiindultam az életnek, sokat olvastam, mindenféle nyelven, minden cél és rendszer nélkül. Most újabban nagyon sokat olvasok, mindenféle nyelven, rendszer és cél nélkül. Talán ismét egy új életnek megyek elébe... Felrajzik előttem azok képe, akikhez hozzátapad életem sok epizódja, elémtűnik sok helyzet, amely sok ember arcához fűződik, hiszen ki tudja, az emberek teremtik-e a helyzeteket, vagy a helyzetek hozzák-e létre az embereket? Egy bizonyos: az, hogy minden, ami van, az volt, ami történik, az máskor is volt, „idem, séd aliter“, ugyanaz, csak másképpen, tanítja a filozófia. Minden tavasszal kijárok a Múzeumkertbe. Ott kint hancúroznak a gyerekek, akik nem tudják, hogy mi az idő; bent unatkoznak a múzeumőrök, akik szintén nem tudják, mi az idő, csak a hivatalos órát, amely 10-től 2-ig terjed. Nézem a bokrok közül a régi országházát, amelyet most átadnak az olaszoknak székházul. Ez volt az a kicsi ház, amelynek kapuján anynyi reménységgel léptem be, több, mint négy étizede, először, mint fiatal megválasztott képviselő, díszruhában, a sötét folyosóról. Amikor az első ülés után kijöttem, folyton az a szkeptikus gondolat kergetődzött bennem, hogy díszruhában lehet-e gondolkozni? • A Sándor utcai házban értékes és érdekes volt a folyosó. Szűk volt, sötét volt, kényelmetlen volt, léghuzatos volt, lármás volt, de éppen ez volt az, ami összehozta az embereket és megteremtette a legpuskaporosabb hangulat közepette is azt a magyaros bajtársiasságot, amelyet most hirdetnek és nem tartanak be, amit azonban akkor nem hirdettek, de betartottak. Én már csak akkor láttam a folyosói életet, amikor az haldokolni kezdett, s ez akkor halt meg, amikor átköltöztünk a dunamenti nagy palotába. A folyosói élet és egész tradíciója áthúzódott akkor — amit úgy hívtak, hogy „szkupzsina“ — a Nemzeti Casino földszinti nyilvános éttermébe, amelyet Marschall tartott fenn. Akkor még a Nemzeti Casino tabu volt. Közjogibb intézmény volt sokszor a minisztertanácsnál. A Kossuth utcában nem volt lóvasút, nehogy lármázzék, mert ott volt a Nemzeti Casino. Az utca közepe fával volt burkolva, nehogy a lovak patái csattogjanak, mert ott volt a Nemzeti Casino. A legkisebb megmozdulásra rendőri kordon állt a Szép-utcánál, az Újvilág-utcánál és a Kigyó-utcánál, mert ott volt a Nemzeti Casino. Hosszú ideig a Casino egyedüli igazgatója volt gróf Károlyi Gyula, a feudális nagyúr. Utána következtek gróf Esterházy Mihály, Beöthy Ákos és gróf Zselénszky Róbert, mind képviselők. Akik fenn az emeleten tagok voltak, lejöttek délután az étterembe, hogy a folyosói élet tradícióját követve összejöjjenek azokkal a képviselőkkel, akik az utcáról és földszintről nem mehettek fel a Casinóba — mert nem voltak tagok. A szkupzsina olyan volt, mint egy mikrokozmosz. Volt benne nagyúr, zenész, újságíró, zsidó, képviselő, publicista, színész, bankár. Ezek mind a déli korzó és kis ebéd után mentek be az étterembe Marschall vendéglős kétségbeesésére. Nagy volt a füst, nagyobb a lárma, a cech kicsi, a Casinóban étkező hercegnék és grófnék szédülten osontak ki, mert akkor még nem örültek úgy a sör, füst és kávéház illatának, mint ahogy most szívesen szívják a divatos sörcsarnok szagát. A sarokban ott ült, kopasz fejét fekete sapkával takarva gróf Károlyi István, az igazgató. Ott bolyongott éles hangjával Beöthy Ákos, akinek az egyik nadrágszára mindig rövidebb volt, mint a másik. Ott tartottak dörgedelmes beszédeket a Casino választmányi tagjai. Szegény Marschall nem mert szólni, pedig a vendéglő egyre sorvadt, a szkupzsina egyre jobban virult. Ott ültem a fiatalok között én is. Mi hallgattunk. Abban az időben az ifjak hallgattak, az öregek pedig beszéltek és egyik se csinált semmit. A mai korban a fiatalok beszélnek, az öregek hallgatnak, de szintén nem csinálnak semmit: ez a politika. A korszellem lényegében mindig ugyanaz, csak a megnyilvánulás más, „idem, sed totaliter aliter“. A szót a délutáni szkupzsmán Győrffy Gyula, Bartha Miklós, Kaas Ivor, Polónyi Géza és Rakovszky Stefi vitték. Nem István, mert az később számszéki elnök lett, mameluk volt, míg Stefi a Néppártnak volt a bajvívója. Kaas Ivor minden nap új horoszkópot állított fel, minden horoszkópja tévesnek bizonyult, de a dán bárót, aki a legnagyobb eszű és szivü emberek egyike volt, ez sohasem hozta ki sodrából. Klasszikussá vált az a megállapítása, ahogy Tisza Kálmánt ostorozta, és akiről minden nap hirdette, hogy megbukott. Mikor azután tizenöt esztendő múlva tényleg bekövetkezett a bukás, diadalmasan mondta:. Nem megmondtam mindig? — Gyönyörű volt a dialektikája Polónyinak. Ezzel szemben állt a nagyúri hangon tartott kérdezősködő dialektikájával Andrássy Gyula, ő nem riposztozott, nem vitatkozott, de közbenső kételyek közvetítésével az önmagában való bizakodás ellenzőjét is kiirtotta a hallgatóságból. Beöthy Ákos mindig Anglia példáját hozta fel, a tory és with udvarhölgyek esetétől elkezdve a Magna Charta, a külön skót alkotmány, az Aranybulla és a Tripartitum közötti összefüggés és lelki harmónia meglepő jelenségeit tárgyalta, tekintettel a Habsburg-család uralkodói képtelenségére. Rakovszky Stefi pedig a dinasztikus hűség teljessége mellett ostorozta a zsidóságot azzal a hévvel, amelyet nem tört meg soha semmi, csak az a jó barátság, amely Visontai Soma szeméből sugárzott reá, alá szemrehányólag rápillantott, mintha mondta volna: „de Stefi, Stefi!“ A szkupzsiában történt a Lipótvárosi Casino újjáéledése, amelyet talán már nem is ismer a mostani generáció. Tréfás és mégis így van. Visontani Soma, a szkuptsia szorgalmas tagja, zsidó volt, de Heves megyében, ahol pedig mindenható ereje van a klérusnak, őt mindig megválasztották Gyöngyösön. „Klerikális zsidónak“ hívtuk egymás között tréfás bonhomiával. Sokszor vacsoráztunk együtt, a néppártiak és Soma, és egyszer a szkupzsiában szemrehányást tettünk neki, hogy a zsidók zárkóznak tulajdonképet mitőlünk, nem mi őtőlük. Abban az időben a Lipótvárosi Casinóban óriási hangversenyek voltak, amelyekre világhírű művészeket hozattak el az újonnan épült kaszinó termeinek felavatására. „Erre az ünnepségre persze nem hívnátok meg bennünket“ — mondogattuk tréfásan Visontainak. Úgy van! lengték mind. — „Nem úgy van! — felelte Visontai — persze hogy meghívunk...“ És valóban meglepődtünk, amikor az egyik nagy hangversenyre meghívtak bennünket, Zichy Aladárt, Rakovszky Stefit, Förster Ottót, Meszlényi Pált és engemet. Ám a Lipótvárosi Casino fiatalsága, az ottani vezetőgárda, Barnes Iarcellel az élén, tiltakozott az ellen, hogy néppártiakat, klerikálisokat, kaszinói tagokat hívjanak meg. Fálk Miksa volt abban az időben a Lipótvárosi Casino elnöke. Bölcs, nyugodt ember, akit Erzsébet királyné személyes barátságával tisztelt meg és aki a legbizalmasabb embere volt a Tiszáknak,, a kormányoknak, Bécsnek. Igazat adott Visontainak, de mert bölcs ember volt, igazat adott Baracsnak is. Nem akarta a társadalmi viszályt, a meghívást lemondani szintén nem engedte, így a koncertet halasztotta el és lemondott. Ekkor regenerálták a Lipótvárosi Casino elnökségét és választották meg Bánffy Dezsőt. A hullámtarajok másfelé kezdtek tornyosulni, mint ahol most látjuk azok tarajzását, várjon ha a mostani hangverseny adói hívnák meg a Lipótvárosi Casinót, mi történnék? „Idem sed aliter“? den erőlködés ellenére sem sikerült életerős fűzfát növeszteni a síron. Tehát a szerencsétlen költőnek még ez az utolsó kívánsága sem teljesült. A Pere Lachaise a világ legnagyobb temetőkertje. Hatalmas kiterjedésű domboldalon emelkedik felfelé, beláthatatlanul, nagy területen. Mire felértem a legmagasabb ponthoz, Corneille és Racine sírjához, már lebocsátkozott Párisra is, meg a temetőre is az esti szürkület. A temetőn túl terült el Páris, de a félhomályban a távoli házak már úgy egybefolytak a város felé mélyen lenyúló lankás temető ezer és ezer sírkövével, mintha egész Páris maga is csak folytatása lenne a temetőnek, s nem lehetett látni, hogy hol végződik a halál birodalma és hol kezdődik az élet Metropolisa? Ez a kísértetiesen megdöbbentő látvány úgy tűnik fel most, 46 év után visszaemlékező lelkemnek, mint a mai világégés késői párisi allegóriája, mert valóban nehéz ima is megmondani, hogy, úgy egyéneket, mint nemzeteket illetőleg, hol és mikor végződik az élet, s hol és mikor kezdődik a halál? Isten mentse meg attól az emberiséget, hogy ez az én pérelachaisei allegóriám odáig terjedjen, hogy a mindent egybeolvasztó esti szürkület helyét gázok foglalják el, s azok mögött tűnjék el majd minden látható különbség élet és halál között.