Pesti Napló, 1894. augusztus (45. évfolyam, 211-240. szám)

1894-08-01 / 211. szám

, Budapest, szerda PESTI NAPLÓ, 1894. augusztus 1. 211. szám. reichsrathbeli képviselője előtt tett nyilatkozatát. Nem feledtük el, így hangzik: „Ja, mit der Concurrenz Fiumes ist es eine sehr schlimme Sache, aber es muss Etwas geschehen.“ Hát történt is. Sok történt. Részint az osztrák kormány, illetőleg gróf Wurmbrand közvetetten intézkedéseivel, részint az osztrák Lloyd útján. Ugyancsak tavaly decemberben tör­tént, amikor az osztrák magánhajósok és állami­lag nem szubvencionált vállalatok segélyezését tárgyalták, hogy Wurmbrand kijelentette, hogy nagyobbszabású akciót indít az osztrák kikötő érdekében, és gondoskodni fog arról, hogy Trieszt­nek Fiuméval szemben védelme legyen. Gróf Wurmbrand a Fiume ellen elhatáro­zott tevékenységet a trieszti közraktárak álla­mosításán kezdte. Fiuméban ugyanis a helyi költségek alig tették a triesztiek tizedrészét. Ezért a fiumei raktárak zsúfoltak, a triesztiek pedig üresek voltak és a kamatot se hozták meg. Ezeket a deficites vállalatokat az osztrák kormány államosította, csakhogy a kezelés költ­ségeit leszállíthatván, Fiuménak árthasson. Holnap kapja meg gróf Wurmbrand erre a választ. Augusztus 1-től kezdve ugyanis Fiumé­ban mérsékelt közraktári tarifák lépnek életbe. A díjmérséklés egyes cikkeknél ötven százalékra emelkedik. És mivel az osztrák Lloyd olyan erőszakos eszközökhöz nyúl, hogy legújabb ke­letű intézkedése szerint a Keletre szánt árukat ingyen szállítja Velencéből Triesztbe, hogy az osztrák kikötő pozícióját erősítse, reméljük, hogy ezzel a politikával szemben is meglesznek a kellő fegyverek. Lukács Béla kereskedelmi miniszter el lehet rá készülve, hogy a bécsi sajtóban heves táma­dások fogják érni, ha Wurmbrand úr ten­denciáival szembeszáll. De ismerjük már azo­kat a hangokat, és Lukács Béla nagyon jó úton szolgálja Magyarország kereskedelmi érdekeit, ha sikerül egyes osztrák urak neheztelését fel­idéznie. Nem is volt, nem is lesz soha magyar kereskedelmi miniszter, aki ha itt helyt áll, ott tessék. De az osztrákok ellenkezése nem állít­hatja meg a magyar kereskedést azon az úton, amelyre az utóbbi években lépett. És ha odaát a magyar kikötő ellen dolgoznak, Fiumét díj­szabási és technikai tekintetben el kell bástyázni minden meglepetés és a legyőzetés minden lehe­tősége elől. Egy talpalatnyi tért se szabad áten­gedni és a kereskedelmi miniszter az egész or­szág támogatására számíthat a magyar kikötő érdekeinek védelmére vívott harcban. Mert a Quarnero öble a nemzetközi forgalom magyar kapuja. Vilmos főherceg a ravatalon. — A Festi Napló tudósítójának távirata. — Bécs, július 31. Csütörtökön, augusztus 2-án, délután négy óra­kor helyezik örök nyugalomra a kapucinusok sírbolt­jában a szerencsétlen véget ért Vilmos főherceget. A király maga határozta meg a temetés napját. Az ud­vari kápolnában megkezdték a munkálatokat a teme­tésre. A bejárat, továbbá a kápolna falai fekete posz­tóval vannak borítva, a kápolna földszintjét exotikus növények díszítik. Az ablakok is tele vannak min­denféle gyászdíszítésekkel, melyeken az elhunyt fő­herceg nevének kezdőbetűje olvasható. Feery és Uriel ezredesek ma koporsóba zárták Vilmos főherceg holttestét, amelyet a főherceg fekete drapériával bevont dolgozószobájában egy méter ma­gas ravatalra tették. A ravatal körül hatalmas kan­deláberekben homályos fénynyel égnek a gyertyák, alighogy világítanak a sötét teremben. Piros imazsá­molyon, amelyen a főherceg reggelenkint imádkozni szokott, most két apáca térdel és halkan imákat mond a halott lelki üdvéért. Minden percben újabb és újabb koszorúkat hoz­nak. A legimpozánsabb Erzsébet királyné koszorúja, amelyet Bolfras főhadsegéd vezetése alatt egy tiszti deputáció helyezett ma délután a ravatalra. A ha­talmas koszorút tiszta fehér rózsákból kötötték és gyönyörű világos szalagján aranyos betűkkel ez a felírás olvasható: Hű barátomnak — Erzsébet­ Károly román király táviratilag rendelt koszo­rút, amelyet ő maga fog a ravatalra tenni. A máso­dik tüzérdandár tisztikarának koszorúja már a ko­porsón fekszik. Babérlevelekből kötötték s feketesárga atlasz­szalagokat kötöttek, rá. Ferdinand bolgár feje­delem megbízásából Vilmos főherceg koporsójára ko­szorút tettek. Szerdán viszik a holttestet Bécsbe, de előbb Badenben ü­nnepiesen beszentelik. A szokásos szer­tartások közben egyenesen az udvari plébánia­tem­plomba viszik, ahova csütörtökön délelőtt a nagy­­közönségnek is megengedik a bemenetelt. A király szerdán este nyolc órakor érkezik Bécsbe. Károly István főherceg, aki ma reggel a Tiger cirkálóhajóval Fiumébe érkezett, onnan azonnal Bécsbe utazott a temetésre. Albrecht főherceg, akit már tegnapra ide vár­tak, még nem érkezett meg, sőt az is nagyon kétes, hogy megrendült egészségi állapota lehetővé teszi-e, hogy ideérkezzék a temetésre. Orvosai nem akarják az utazást megengedni, mert a főherceget az izga­tottság már valósággal beteggé tette. A magyar kormányt a temetésen báró Eötvös Lóránt vallás- és közoktatási miniszter fogja kép­viselni. Vilmos főherceg halála alkalmából a német császár és az orosz cár táviratilag fejezték ki rész­vétüket. Részvétét fejezte még ki az uralkodóház Badenben időző tagjainak a szerb király és a cumber­­landi herceg. A berlini udvarnál, mint telegrafálják, Vilmos főhercegért tizennégy napi udvari gyászt rendeltek el, a spanyol udvarnál pedig, egy madridi távirat szerint, két heti mélygyászt és két heti félgyászt. Nagyszebenből táviratozzák, hogy Galgóczy tá­borszernagy hadtestparancsnok, továbbá a 12. had­test tüzérségének ezredese több tüzértiszttel a teme­tésre Bécsbe utaztak. A középületeken és sok ma­gánházon gyászlobogó van. A Vossische Zeitung írja, hogy Gassner mainzi főpolgármester részvéttáviratot küldött Fer­­encz József királynak Vilmos főherceg elhunyta al­kalmából, aki mint Mainz egykori osztrák kormány­zója, mindenkinek rokonszenvét bukta.­­ Vilmos főherceg végrendelete a bailli pénztárában volt, ahonnan tegnap kivették. A rend itteni baillije ma délelőtt a temetési ceremóniák megbeszélése vé­gett a főudvarmesterrel tanácskozott. A végrendeletet, minthogy azt a király ma helybenhagyta, még teme­tése előtt ki fogják hirdetni a főudvarmesteri hivatal­ban, az általános örökösnek megjelölt Jenő főherceg és az erre dezignált udvari hivatalnokok előtt Az utolsó Hoch- und Deutschmeister osztrák mester III. Miksa főherceg volt, 1835. április hónap 22-től 1863 június hónap 1-ig. Vilmos főherceg utódját a rendfőnökségben, Jenő főherceget akinek állandóan Bécsben kell majd laknia, a temetés után ünnepiesen intronizálják. A részvét Bécs, julius 31. A községtanács mai ülésén Gr­ibl polgármester meg­emlékezett ama veszteségről, mely az uralkodóházat és az egész monarkiát Vilmos főherceg elhunytéval érte. Ki­emelte Vilmos főherceg kiváló személyes tulajdonságait és felhatalmazást kért a községtanácstól, hogy a községtanács részvétét illetékes helyre juttassa. (Általános helyeslés.) A jelentékenyebb vidéki városokból hasonló részvét­­nyilatkozatokat jelentenek. Mária Jozefa főhercegnő Persenbeugból, Mária Im­makuláta főhercegnő Traunkirchenből a gyászünnepre ide érkezett. Pozsony, július 31. A város nevében Tallér Pál helyettes polgármester ma a következő táviratot intézte a királyi kabinetiro­dához: Kérem a legmagasabb trón zsámolyánál tol­mácsolni és kifejezni Pozsony szabad királyi vá­ros közönségének mély fájdalmát és őszinte részvétét azon megrendítő gyászos eset felett, mely a felséges uralkodóházat Vilmos főherceg ő fenségének oly váratlanul és megdöbbentő módon bekövetkezett elhalálozásával érte. Vilmos főherceg és a honvéd-tüzérség, Budapest, július 31. A bécsi katonai körök 1868-ban tudvalevőleg nagy bizalmatlansággal viseltettek a szabadságharc volt tisztjei iránt, és ezért az alakuló honvédegyesületeket valóságos forradalmi bizottságoknak tartották, sőt meg voltak róla győződve, hogy az új magyar királyi honvédség a régi honvédek befolyása alatt forradalmi hadsereggé fog kinőni. Másfelől a magyar nép többsége hangosan követelte a nemzeti magyar hadsereg felállítását, mert csak abban vélte feltalálni a garanciát az alkotmány és a szabadság fentartására. — Gróf Andrássy Gyula kénytelen volt e két áramlat között mozogni, és folytonos küzdelmek közt, a bécsi udvar bizalmatlansága és a magyar nép nemzeti bér nem segíthet rajta, csak az Isten. Én pedig lá­­tom, hogy az Isten látogatott meg engem és büntetni akar rettenetesen; férjemért, aki a más világon tudta meg bűnömet és vádat emelt az örök Igazság ítélő­­széke előtt, és egy asszonyért, aki ellen vétettem, aki senki más, mint ön. Szerettem férjét, szerettük egymást. A bol­dogságból immár nem maradt számomra semmi, csak e gyermek. Mikor férjem meghalt, fölfogadtam, hogy megvezeksem bűnömet, leküzdöm bűnös szerelmemet, érdemessé teszem magam, hogy e gyermek anyja legyek. Az ön férje orvos, talán segíthetett volna a gyermek szörnyű betegségén. Mindenki azt mondta, hogy őt hivassam. Nem tettem, nehogy újra találkoz­zam vele. A kedves gyermek, az én életem fényessége, haldoklik. Ezen a földön csak egy lehet, akinek joga van, hogy az Éghez forduljon ellenem és megbünte­­tésemet kérje. Ön, asszonyom! csak önért büntethet engem az Isten oly irtózatosan, oly megérdemelten. A halálos ágy mellől fordulok önhöz, esedezve, kö­nyörögve, bocsásson meg nekem. Legyen irgalmas, legyen kegyes! Imádkozzék az ártatlan gyermekért, legyen szószóló mellette az Égben. Bevallottam bű­nömet, irgalmazzon gyermekemnek! Intézze az Éghez fohászát, a boszóló Igazsághoz intézze. Csak az ön szavára hanyatlik le a sajtoló csapásra emelt kar. Oh asszonyom, az ön imádságára van szükségem, úgy érzem. Imádkozzék a haldokló gyermekért!“ — Nem bírok imádkozni érte! — sóhajtott az asszony. A veranda boltozatáról lelógott a lámpa nagy, világos gömbje, mint valami bolygó planéta, mely a sötétségben feltűnt egyszerre, hogy világokat zúzzon össze. Éjjeli pillangók és bogarak röpködték körül, zizegve, zümmögve, a téboly mindannyi fantomjai, melyeket őrületes láz hajt a megsemmisülés felé. — Ki hozta ezt a levelet? — Négylovas fogaton hozták még délben. — Fájdalmában őrjöngő asszony hallucinációja. A kinpad mondatta vele. — Nem ! Ez a mardosó lelkiismeret őszintesége. Én érzem, hogy igaz. Megérezzük, ha szerettetünk, megérezzük, ha már elveszett ez a szeretet. Házi orvosa voltál Gyimesiéknek. Sokszor minden nap ott voltál, késő estéken is. Most már mindenre vissza­emlékezem. Komorságodra, szótlanságodra. Négy év előtt! Éppen Pétert ringattam ölemben, és te oly ke­veset voltál itthon. Járvány uralkodott... Oh Iste­nem, és én hittem. Sajnáltam, mennyit fáradsz, de a családodért. Teremtő Isten, így kellett csalódnom ! A légvonat lobogtatta a lámpát, az árnyékok táncoltak a falon, mint valami bódult, tobzódó szel­lemek. — Ember, mit tettél velem, aki azt hittem, hogy szeretsz, aki büszke voltam szerelmemre, akiről most ki tudja, hányan tudják, hogy kijátszott, meg­csalt asszony vagyok. — Szeretlek! — Eltagadod bűnödet ? Becsületes ember vagy te? Az az ember letérdelt és megragadta kezét a feleségének. — Vilma! Egy gonosz álom volt az, egy vízió, az alvajáró lélek öntudatlan élete. Sohasem szüntetek meg szeretni. Vilma megint visszahúzódott tőle. A férj tovább beszélt. — Szép asszony volt és kacér. Körülrajongták, s ő engem részesített figyelmében. Fény és hódolat vette körül. Ah, Vilma, nem éltem ilyen körben, ilyen nőket nem ismertem. Minden új és szokatlan volt, még az érzés is, amely elkábított közelében. — A szenvedély, mely korommal és hamuval ég — szakította félbe az asszony. — Elfojtottam, mert mindig csak téged szeret­telek. — Későn! Mikor már én megégtem azon a máglyán. Csak nekem lehet arról beszélnem, mennyire szerettelek. Oh milyen alkalmatlan ez a föld, meg­érdemelni az eget! Nincs többé egem! Az asszony sírt keservesen. Férje ott beszélt, ott suttogott lábánál, ott térdelt bűnbánatiak — Lehetek-e valaha boldog ? — kérdezte az asszony, nem a férjétől, hanem a szenvedőket körül­vevő kétségbeeséstől, melyhez annyin fordulnak, pe­dig megszólíthatatlan az. — Lehet-e hinni,­ hogy visszatér még a boldogság? Lehet-e csak elgondolni is, hogy ki ne újuljon szívemnek ez a sebe? — Nem hiszed, hogy szeretlek, hogy szeretni foglak mindig? — Gondolhatod, hogy kegyetlen csalódásomból még az emlék sem marad meg. Hogy nem támad soha pillanat, egyetlen alkalom sem fogja vonzani, a lelket soha sem lepi meg hangul­at, és elenyészik, eltűnik mindez, mint a tükörről elmúlik a belméző kép, ha egyszer eltávozott. Hogy összeforr életem, szívem kiszakított része. Hogy még az álom,­sem keresi föl? Hallgatsz? Magad sem hiszed. — Bebizonyítsam, mennyire szeretlek? — De nem mindig szerettél. Sápadtan néztek egymásra, mint a fájdalom és kétségbeesés pendantjai. Az asszony kezét nyújtotta. — Megbocsátok, — suttogta. — Imádkozni fo­gok azért a gyerekért, ha nem kési — Vilma! Az asszony eltávozott. A férj­­ egyedül ír­­zadt. — Megbocsát, de feledni nem fog soha! Ismerte Vilmát. Szeretetben a szülő ház­ban, szeretet övezte azontúl is — s­­zeretetet kí­vánt. Soha sem fogja többé láti g­mgéd, gondtalan, vidám asszonyt. Az orvos végig gondolt minden tudott, csakugyan mindig szerette ezt az al­igis ő mérte rá a csapást.

Next