Pesti Napló, 1912. november (63. évfolyam, 258–283. szám)

1912-11-01 / 258. szám

2 Budapest, péntek PESTI NAPLÓ 1912 november I. 255. szám. sarjadt ki, de Lukács László ültette el a képviselőházban. A miniszterelnök fajának mohóságával kapott utána! Talán ez a madárijesztőnek szánt sunyi terv betömi rozoga és sülyedő hajójának a lékeit, talán oxigéntömlőnek szolgál az agónia perceiben és néhány nappal hozza-imlasztja a pusztulását. Oh, ez az igazi cél! Tisza István a becsületes választójogot akarja feltartóztathatatlan Díjában megállítani. A sínekre fekszik, hogy a robogó lokomotivot kitérítse pályájából. Ő azt hiszi, hogy Lukács csak eszköz a kezében és a cél minden eszközt szentesit. A história másképp ítél! Tisza a szekerce Lukács reszkető kezében és a hatalom a cél. Az összeomlani látszó aggastyán hátborzongató kegyetlen önzésével még mindenkit becsapott. Tisza Istvánra azt a büntetést mérte bűneiért a sors, hogy ő legyen Lukács László utolsó, tragikomikus áldozata. A nemzetet azonban nem csaphatja be senki. Itt nem használ az örmény ravaszkodása, a hatalomvágy vakmerősége, a lelkiismeretlenség hideg mosolya. A nemzeti akarat első fellélegzésére összeomlik az egész kártyavár, amelyet az erőszak posványára építettek. »Éljen Tisza István!" A magyar reformátusság ma ünnepelte a világot megrázó reformáció 395-ik évfordulóját és nagyban menydörgött a „középkori sötétséget terjesztett, erkölcstelen pápás uralom“ ellen, mely ma is szellemi rabságban akarja tartani a világot. Ezer öblös szónoklatban magasztalták Luther erkölcsi bátorságát, ki az elevenen elégettetés veszélyének bátran kitette magát, de elveiből nem engedett. Lelkesen idézték az „Erős vár a mi Istenünk“ kezdetű híres himnuszt, melyet a nagy szász reformátor Wormsba bevonulásakor szerzett, midőn még nem tudhatta, életben marad-e önvédelme után és élve elhagyhatja-e a zsinat színhelyét, vagy pedig Husz János sorsára jutván, a császár menedéklevelével együtt fog-e a máglyán megégettetni. Mindezeket a jó protestáns magyar lelkészek és zsinóros esperesek midőn végig lelkére köték csekélyszámú hallgatóiknak, egyúttal az édes magyar haza borús egére is vesznek egy fájó pillantást, azon biztos hitben, hogy a „Magyarok Istene“ eltávolítja fejünk felől a fenyegető csapásokat, melyek a pápaság utján tornyosulnak hazánk egére, mert hiszen ismét adott a Gondviselés egy providenciáns nagy embert, kiben vakon megbízhatunk s ki eddig is többet tett a magyar reformátusságért, mint quondam Bocskay, Bethlen, Rákóczi s tutti quanti, _ tudniillik felemeltette a református kongrua összegét 1600 koronáról 2400 koronára. S miután e tény a magyar reformátusság ellenálló képességet az erkölcstelen pápasággal szemben óriásilag felfokozza, azon egyhangú kívánságban egyesülhet minden magyar kálvinista szív, hogy „Éljen Tisza István!“ Körülbelül ez volt a tenorja pár nap előtt Sulyok István esperes, a bihari egyházmegye egyházi elnöke hivatalos megnyitó beszédének. Súlyt e kiválóan nagy érdekű beszédnek az ad, hogy a nevezett Sulyok a nagyszalontai függetlenségi és 48-as pártnak pártelnöke. Nem mondhatjuk tehát azt, hogy Sulyok úr csak elvetette a sulykot és ártatlanul nem tudja azt, kicsoda Tisza István e pillanatban Magyarország politikai történetében, mert hiszen a kétlelkű Sulyok elégszer menydörgött Tisza ellen, mint függetlenségi pártelnök, de ugyanakkor mint egyházi elnök élteti őt — 800 koronáért évenkint. S még eddig nem olvastunk hírt arról, hogy a nagyszalontai függetlenségi és 48-as párt Sulyok urat kidobta volna az elnöki székből Tisza István nyilvános éltetéséért s átutalta volna oda, ahova való: a nagyszalontai munkapártba. Karöltve az elvetett Sulyokkal áll elő a Maró Gergely Nro 2. szintén egy kalendáriummal, mely a hazai protestánsoknak akarja beadni a Tisza-maszlagot. II. Maró Gergelyt legifjabb Szász Károlynak hívják, nyugdíjas miniszteri tanácsos, dupla fizetéses képviselő stb. stb. amaz ősi családból, mely kihalhatatlan. Az új Maró Gergely az ő „Protestáns Uj Képes Naptárjában az első szövegoldalon közli Tisza István arcképét s ez alakot igy jellemzi: „Minden idők legnagyobb magyarjainak egyike, aki a magyar protestánsoknak s ezek közt éppen a reformátusoknak külön is hatalmas büszkesége.“ E dicső kezdet után legifjabb Maró Károly ..egész hittel vallja“, hogy a Kovács Gyula golyójának „céltévesztésében a Mindenható bölcsesége és kegyelme őrködött. Mert az Isten nem akarhatta, hogy elveszítsük Tisza Istvánt. Az Isten jól tudja, hogy a haza e nagy fia mit ér nemzetének s e nemzet mit várhat még tőle." Amennyiben azonban az Úristen nem tudná, mit tett Tisza a haza javára, legifjabb Maró Gergely Károly ennek elmondásával is lekötelezi az olvasót s bizonyára az Úristent is. Tisza ugyanis „nem remegő kezében az igazságnak nemzetmentő kardjával egy csapásra kettét vágta parlamentáris életünk összekuszált gordiusi csomóját, mikor úgyszólván az egész nemzet megkönnyebbülten lélegzett föl.“ Hogy ez a gordiusi csomó mi volt, arra is megfelel legifjabb Szász Gergely de genere Maró, így jellemezve Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Károlyi Mihály, Justh Gyula és a kihordatott szövetkezeti ellenzék akcióját. „Lelketlen, sivár, eszközeiben méltatlan és kicsinyes, céljában minden nemes vonást nélkülöző, komoly eredményeket kivívni képtelen, de meglevő nemzeti értékeket tönkretenni alkalmas és jövendő sikereket kockáztató politikai herce-hurca folyt nem is az országban, hanem csak a képviselő- házban.“ No, ezt vágta ketté Tisza István Pavlik és a drabantok kardjával s ezért végül legifjabb Maró Károly de genere Szász maró gúnynyal így kiált föl: „Éljen Tisza István! Ezt ma már a szokottnál is nagyobb lelkesedéssel fokozottabb melegséggel kiáltjuk, s őszintén érezzük, bizonyosan tudjuk, hogy az isten velünk van e kívánságunkban.“ Végül biztosítja a netalán kétkedő hittestvéreket, hogy „Tisza István élni fog s tovább munkálni hazája és egyháza dicsőségén, emberi mértékkel szinte alig mérhető hatalmas értelmi, erkölcsi és cselekvésre kész erejével.“ Ha már most tudjuk azt, hogy legifjabb: Maró Gergelyéket lélekvásárlással, pénzzel, pálinkával és hivatalos erőszakkal választatták be a Házba Tiszáék, mi nagy foka kell a cinizmusnak ahoz, hogy az Úristent mint bűntársat mutassa be legifjabb Maró Gergely uraztási hadjárata tiszta választás volt ahoz az irtóhadjárathoz képest, melyet a „munka“ párt-fiának rezsimje végezett a legutolsó választások alkalmával. S miután az Úristen az ilyen piszkos, kicsinyes dolgokba sohasem avatkozik bele (valószínűleg erkölcsi undora miatt) , feneketlen depraváció kell annak hirdetéséhez, hogy az Úristen ennélfogva cinkostárs. A vallással így visszaélni csak nálunk lehet. A protestánsokat ezúttal arra figyelmeztetjük csak, hogy amint visszalökték annak idején az öreg Maró Gergely 4 krajcáros kalendá riumát, úgy lökjék vissza e pestist terjesztő 4 krajcáros csatornaterméket is, melyet legifjabb Maró Gergely de genere Szász urai. Hadd olvassák, azt csak azok az esperesek és lelkészek, kik a 400 forintért elalkudták lelküket Tiszának és Lukácsnak, s akik nem akarnak visszaemlékezni a XVII. századbeli munkapárt üzelmeire és „dicsőiüt ősünk I. Lipót császár“ viselt dolgaira. Igaz, hogy az akkori császár nem 400 forintos konyma-emeléssel, hanem gályarabsággal űzetett, s az is igaz, hogy Harsányi, Séllyey, Kocsi- Csergő és társaik visszadobták volna a 400 rénes forintokat,, ha ezen a pénzen lelküket akarták volna megvenni, de viszont az is igaz, hogy a színész estéje. Irta: Krúdy Gyula. A jellemszínész Bolingbrookot játszotta és miután Bolingbrooke meghalt, Ercsei a Zöldfába ment sört inni. A Zöldfa nem mindennapi hely volt. A társulattól nem is igen kultiválta más, mint a furcsa Eresei. A korcsma majdnem a városon kívül volt és hosszú kocsiszínjében vásárosok aludtak szekereiken. Az igen hosszú épület lapos tetőjével, és vasrácsos ablakaival leginkább siralomházhoz hasonlított, ahol betyárregények búsulnak az akasztás előtt. Rongyos szolgáló a kúton, az ajtónál beteges, de dühöseb, a korcsmkosnét Fanninak hívták és még nem volt színházban életében. Ugyanezért nem is nagyon tisztelte Eresei urat ér, komolyan megharagudott, ha a színész Ügyeskedett " a köténye körül. A Szeme köttves lett és kis kövér ökleivel minden tréfán kívül arcul ütötte Ereseit. Iániti határszéli zsidólány volt egykor, az életről keveset tudott, sőt talán semmit. Kevés agy veleje megfeszült homlokai mögött, midőn az üzlet aprólékos dolgait kellett elintézni. Egyébként spirituszszaga volt Fittininak, de a nyaka, válla, keble, karja olyan finom és gömbölyded volt ,amilyent ritkán lehet látni. Göndörkés haja (véletlenül nem nyírtak le) fehér nyakán, mint álombéli, mesebeli növény göndörödött. Szeszélyes figurái voltak itt a hajnövénynek. A jellemszínész oda szerette volna dugni az arcát, de nem nagyon lehetett Őszi este volt, a városon kívül a rétek köde fogadta Ereseit. Az útmenti fák sajátságos hangon sziszegtek, majd kocsirobogás hallatszik a távolból és a ködben feltűnt a postakocsi. A jellemszínész nem igen volt valami olvasott ember, de annyit mégis tudott, hogy postakocsin nem szokás manapság utazni, Pláne, olyanforma alakja volt a postakocsinak, mintha valamely régi angol képeskönyvből vágták volna ki. A kocsis háromszögletű kalapjában, fehér parókája alatt feszesen ült helyén, a hintó tisztn látszott a köd felszínén, a lovaknak ellenben csak a fülük látszott. Hosszú fülük ! . . . Az urak ilyen kocsin utaztak Angliában, amikor Sakspert mentek nézni vidékről Londonba. A kocsiban még aludni is lehetett. A színház nem takarékoskodott a felvonásokkal. Hisz senki sem sietett. A postakocsi már a Zöldfa udvarán állott, mire a jellemszínész gyalogosan bevergődött. Egyszerre a nevét hallotta említeni Eresei úr, a postakocsiból egy fehérparókás, elegáns úriember intett aranyvégű pálcájával a színésznek. _____Ön az a szülész, aki ma este meghalt? —– kérdezte az előkelő, selyemkabátos úr. — Szolgálatára. — Nevem Bolingbrooke, kiváncsi voltam önre, — folytatta az előkelő úriember. — Mindaddig, amíg meg nem hal, elég jól játszik. Helylyel-közze magam is úgy cselekednék, mint ön. Csak azt nem tudom sohasem, hogy mit csinál mindig, amikor hátramegy a színpadra?... Igazán elment gyalog Londonból Wallszbe? Mert én voltam fiatalabb évemben! Eresei már korábban levette a süvegét és ritkán fakó haját a szelekre bizta. Meghatott állásba helyezkedett a lord előtt, aki valamely varázslat folytán idekerült. Akárhogy került ide, egy bizonyos: Eresei urat akarta játszani látni.. Tehát már nem kellett csodálkoznia az eseten. — Tessék besétálni, lord úr. — mormogta Eresei. — Nem tudom, hogy érdemes-e bemenni? — tanakodott Bollingbrooke. — Ó, igen, érdemes! — buzgólkodott Eresei úr. — Én többnyire száraz kolbászt szoktam enni vöröshagymával és tetejébe sok bort öntök. De a gyönge gyomaiak részére is van itt valami. Szilva, megbaváló szilva. A prímádon; mink, midőn egyszer itt volt, szilvával lakott jól. Bollingbrooke gyorsan határozott. — Ön derék fiúnak látszik, önnel maradok, — mondá Eresei urnak. — Szeretnék mindenesetre közelebbről megismerkedni a művészszel, aki alakomat művészi tökélylyel bemutatja a színpadon. Úgy érzem, mintha egy test volnék önnel. Bizonyosan rokonságban van lelkünk is. Mondja, hol született ön? — Nagykátán. — felelt Eresei úr és kissé szégyenlette magát. — Nézzük csak . . . Éli Bolingbrookbara születtem, a déli Wallszben. Talán a planétáink egyeztek. Az én csillagom a Szaturnusz. — Az enyém is, — felelt nyomban Eresei uram és a kolbászból hatalmasan evett, meszszelyszámra hajtogatta a fehér bort és Bolingbrooket már legközelebbi rokonának vélte..