Pesti Napló, 1938. április (89. évfolyam, 73–97. szám)
1938-04-24 / 92. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1938 április 24 33 ! JUSTH ZSIGMOND Írta: KÁRPÁTI AURÉL Most töltené be hetvenötödik életévét. Az ember szinte el se hinné, olyan régen és olyan fiatalon halt meg. Már Ady, Móricz sem ismerhette. S mégis, csak hetvenötéves ma, ha a pusztító kór el nem ragadja, min g járt a férfikor küszöbén. Milyen kár érte. Félbemaradt életéért, de még inkább félbemaradt kísérletéért. Azért a hősi szép erőfeszítésért, amely a korabeli magyar regény harmincesztendős lemaradását próbálta behozni, a nemzetek irodalmának európai versenyében. Mert bizony, már akkor lemaradtunk, közvetlenül a szabadságharc bukása után.Kemény Zsigmond még Balzac kal csaknem egyszerre érezte meg a romantikából a realizmusba átívelő fordulatot. Mikor Párizsban hadat üzentek a romantikának, nálunk ugyanakkor ő csinált frontot Jósikáék ellen. Ez az egyidejűség pedig igen fontos időhatározó itt: regényírásunk aktuális kapcsolatát jelzi az eleven európai eszmeáramlatokkal. Azóta a magyar regény — a legutóbbi másfél évtized eredényeit nem tekintve — állandó késéssel küzdve igyekezett tartani a nyugati fejlődés iramát. Kemény utolsó »realista« regényével végkép elszakadt nálunk a külfölddel való együtthaladás tartalmi és formai köteléke. Itthon a tizenhét nyelvre lefordított, romantikus Jókait ünepelték, holott a franciák akkor már túl voltak Flauberten is s Zolának tapsoltak, aki pontokba foglalta a »kísérleti regény« esztétikáját. Mire pedig Daudet a naturalizmustól az impreszszionizmushoz jutott el, a magyar közönség ujjongva köszöntötte a megvesztegetően kedves Gyurkovics-lányokat. A harmincesztendős szakadékot egyetlen ember kísérelte meg kitölteni. A nyolcvanas évek derekán, a pusztaszenttornyai kastély csendjében egy törékeny testű, fáradt nézésű, fiatal író vette észre először, hogy lemaradtunk és erős hittel fogazott bele az új francia irodalom lendítőkerekébe. De akarata, törekvése, lázas munkája nagyszerű, tragikus kísérletbe törött. Justh Zsigmond harmincegyéves korában meghalt. A tüdővészesek menedékhelyén, Cannesban érte utól a halál. S a Fuimust kivéve, minden könyve csak sokat sejtető ígéret maradt. Justh mestere Zola volt és a mester regényesztétikája megbukott. A gyilkos betegség mellett ez a második tragikus véletlen Justh Zsigmond életében. Párizsból hazatérve, a fiatal író Zola kísérleti módszerét a magyar lélekre próbálta alkalmazni. S a hangsúly itt nem a magyarságon, hanem a lelken van. Zola és iskolája tudvalevően elvetette a pszichológiát a fiziológiáért, csak az állatot figyelte az emberben. Justh átvette a tapasztalati, kísérletező módszert, az átöröklés titkainak vizsgálatát, de kutatásai középpontjába a lelket állította. Regényei jóformán lelki riportok. Minden összeütközésnél a lélek síkján lejátszódó belső történésre veti a hangsúlyt s amikor csonkán maradt regényciklusa élére a »kiválás genezise« alcímet írja, — ez alig több mestere iránt érzett kegyeletnél és némi tüntető szándéknál. A zalai esztétika tulajdonképpen megnehezítette számára a közvetlen megnyilatkozást, mégsem bírt tőle — legalább külsőségekben — szabadulni. Ennek tulajdonítható regényeiben az a sok száraz, értekező, nem egyszer affektáltság benyomását keltő oldal, amely az amúgy sem erős szerkezet vázát még inkább meglazítja. Akárhányszor a művészi kifejezés rovására érvényesül nála az író tendenciózus bölcselkedése, ami helyenként az amatőrt juttatja eszünkbe. De Justh Zsigmond regényeinek jelentősége nem tisztán irodalmi természetű. Ez az író, aki minden könyvében az élet megismerésének kérdésével foglalkozik, elsőnek látta meg a dzsentri tragikus pusztulását s mert erről őszintén beszélni. A Fuimus a hűlő vérnek, az elfáradt, önmagába botló, nemesi magyar akaratnak fájdalmas elégiája. Utána már csak a szatíra következhetett volna. Az a metsző gúny, amely csontig vág az Oblomovban. A Fuimus végső tétele: a tehetetlenség beismerése. Olyan megrázó vallomás, amilyent Kemény csupán a múltba vetítve, sejtelemként mondott el. Justhnál ez mint líra fejeződik ki. Fuimusa egyenetlen, lazakötésű regény. Elgondolása hatalmas, de kiformálásából hiányzik a művész szuggesztivitása, meggyőző és minden részletet életrekeltő ereje. Az író sokszor áttöri a formát, szervetlen elmélkedéssel töltve ki a regény hézagait. Amellett alakjaiban típusokat ad s már maga ez a törekvés elhibázott. A modern regény hőse mindig esetleges valaki, különálló, zárt egyéniség, aki megkívánja a legbehatóbb, szakadatlan elemzést. A mellékalakok lehetnek típusok, tehát belefoglalhatok néhány leegyszerűsített vonalba. A főhősnek azonban ép azért érdekes minden szava, gondolata, érzése és lélekrezdülése, mert egyéniség. Külső-belső rajza ép azért nem nélkülözheti a részletek legfinomabb kidolgozását, mert szokatlan, eredeti, meglepő jelenség. Ám a Fuimus homlokterében mozgó alakok nem alkalmasak a részletek és árnyalatok kidolgozására, így nem is bírják mindvégig lekötni érdeklődésünket. Időnként holtpontra jutnak, mert a lelki fejlődés felmutatásának lehetőségét — az analitikus regény igazi feszítőerejét — a típus kizárja. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a környezetrajz (amely pedig itt szerves, kiegészítő, sőt nélkülözhetetlen járulék) a Fuimusban rendszertelenül szakadozott és elnagyolt, — nem úgy, mint a Puszta könyvében, amely e tekintetben szinte elragadóan biztos és gazdag. És mégis, fogyatkozásai ellenére is, ez a regény tükrözi legzavartalanabbul írójának dzsentri-paraszt, életszemléletét. Justh lehatolt — s talán elsőül — addig az ősi gyökérig, amelynek közös hajtása a magyar, nemesi és népi sarjadék. Lényeges különbség nincs a kettő között, eltéréseik legfeljebb fokozatokban nyilvánulnak meg. Aligha van hát egészen igaza Mikszáthnak, amikor így ír Justhról: »Azt hinné az ember, hogy a nyugati kultúráért rajongott.* Dehogy. A magyar parasztért rajongott«. A dzsentrit és a parasztot Justh a szó szoros értelmében egy testvérnek tudta, látta, érezte. Mint ahogy hibáikat és erényeiket is együtt, egyszerre, egymásra való hatásukban szemlélte ez az elfogulatlan gondolkodású, élesszemű és tisztafejű író, akit tisztánlátása — rajongás helyett — inkább a kiábrándultság kesernyés filozófiájához vezetett. A magyar paraszt és dzsentri legértékesebb tulajdonságai épúgy nem diadalmaskodnak nála, mint ahogy a valóságban is csak a legritkább esetben válnak győzedelmes, eleven, ható értékekké. Urban, parasztban egyaránt azt a tragikus vonást figyelte, amelyet a tétlenségre kárhoztatott kvalitások még jobban elmélyítenek és kiéleznek. Ha az erkölcsi magasabbrendiség érvényesül is történeteiben, legfeljebb passzivitásban jut kifejezésre, mint például a nazarénusok közé menekülő Gányó Julcsánál. Valami halvány rokonság mutatkozik ezen a ponton Justh és Kemény életszemlélete között, Justhnál az erény hiába feszül a végzet ellen, míg Keménynél egyenesen felidézi a végzetet. Kemény pesszimizmusa mindenesetre mélyebbről fakadó, megrázóbb és meggyőzőbb erejű, de Justhépp annyira őszinte és átérzett. Mintha saját tragikus sorainak előrevetett árnyéka borongana fölötte.. Justh beteg volt s kissé betegnek rajzolta hőseit is, akikben önmagát kereste és próbálta, kifejezni: »Az életet akarom megismerni«, — ezt a refrénként visszatérő kijelentést hangoztatják csaknem valamennyien. S az erősen lírikus hajlandóságú író a maga sors-problémájának legkeményebb dióját igyekezett feltörni azokban a gondos elemzésekben, amelyek ennek a kijelentésnek szinte tételes igazolásai. Justh bizonyos egyoldalúsággal, a jómódú emberek naivitásával nézte az életet, amelynek éppen legmélyebben fekvő, legszövevényesebb szálai maradnak ismeretlenek a gazdagok előtt. Az élet nyomorúságon és küszködésen keresztül, legtöbbször igen drága áron leplezi le keserű ég kínos titkait. Justh érezte a takaró fátyol áthatolhatalanságát, és azért vágyódott fokozottabban annak fellebbentésére. A jólét, amelyben élt, módot adott neki a lélekből lelkedzett munka zavartalan, nyugodt elvégzésére s tanulmányokban való alapos elmélyedésre, de egyszersmind korlátokat is állított az író és a valóság közé. A világot járt pusztaszenttornyai földbirtokos, Taine és Zola barátja, elsősorban mégis csak úr volt. Magyar úr, aki mennél inkább művész akart lenni, annál kevésbé tudta megtagadni a lényéből kiütköző passzionátus műkedvelőt, az előkelő dilettánst. E tekintetben maga is élő igazolása a dzsentriről vallott felfogásának: minden nagyra, szépre és újra való törekvés, nemes és kiváló érték megvolt benne s mégis, amit terveiből megvalósított, aligha lett volna egész, ha a kérlelhetetlen rém nem is üti ki kezéből olyan korán a tollat. Minden novellájában, rajzában, regényében cigánymuzsika mellett álmodozik képzeletének hőse, aki mindig ő maga s akiből mindig hiányzik valami. Az a valami, ami nemcsak elviselhetővé, hanem igazán termékennyé is tudja tenni az életet. Ami nélkül nincs siker s aminek pótolhatatlan értékét csak akkor sejtjük meg, amikor nélkülözzük. Ha valaki egyszer meg akarná írni Justh Zsigmond igazi életrajzát, csak a regényeit kellene folytatnia. Leánynézőbe mennék. Irta: Hollós Korvin Lajos I. Leánynézőbe mennék. Mint a jó erkölcsű, szedd régiek, szólnék megindult hangon dadogó férfi szavakat, míg ijedt szívdobogásomat rejteném, s feszülne ünneplőruhám, hogy mondhassák: Derék, a vőlegény s csinos, illik hozzá a lány. II. Lassan ily kis örömmel is beéri aki ráébredt: hiába fecsérli rövid erejét hasztalan futással, a nagy örömöt nem tudja elérni; gyérül a haj, az idő eltelik, az ember elfelejti elveit, a térből már egy talpnyit megköszönne s kutatja, hogy ezt fel is lelje itt. III. De sokszor megnyugodnék egy kis, egyszerű szótól, amely szeretetével bölcseségeket pótol, siker helyett talán egy mosoly is megvigasztal, zsúfolt tribünökért egy meghitt családi asztal... IV. Ilyeneket gondolok magamban s hempergőzök saját jó szavamban, mint a téli duma alatt éjnek idején a hűlő vérükének; megtanultam a kicsinyt becsülni, háborúban karszékben csücsülni békülékeny, mosolygó üleppel s cifrátlan, de tiszta becsülettel. V. S már felvenném az ünneplőruhát s már meg is kérném asszonyul a lányt, már beosztanám havi fizetésem s már számolgatnám, mint élnénk szerényen. De ahogy élek, nincs ennél szerényebb, és híre sincsen havi fizetésnek, s ki hozzám jönne, nincsen is leány, s tíz éve nem volt ünneplőruhám. VI. Hát csendben ülj le és szomorkodj, hogy nem lehetsz kicsinyt se boldog s irigyen szemléld mit leírsz e sor végén, a kettőspontot: Ő mily boldog lehet e jel pároszsorsában, melyet el nem téphet rontó kéz, se más, mi a rosszban örömre lel. VII. Hírem léha marad, mint a világ mondja: leánybolonditó s leányok bolondja. Nem nyugszom meg sehol, egytől máshoz megyek, mert nincs néki, miből, félek, fölmelegszik, s hogy fölmelegedek! így lesz ragadozó egy szegény verébből, ki nem rakhat fészket, mert nincs neki, miből. vásárolni bizalom dolga — Bármely orvosi recept után is készít szemüveget Mayar Sándor apacsál látaaaréna, IV., Kossuth Lajos ucca 15. az udvarban. Kivíárokat pontosan és olcsón készítek saját müllelyenben Szolid árak. — Postai megrendeléseket aunnal elintézem