Protestáns Szemle, 1910
I. Cikkek, tanulmányok - Arany és Petőfi barátsága. Dr. Máté Lajos
diák, katona s színész, mint korán ünnepelt költő bejárja édes hazánk minden zegét-zugát. Személyes tapasztalásból ismeri országunk állapotát, nemzetünk baját-baját, népünk örömét és bánatát. S minden gondolata költeményben nyilatkozik, minden érzelme dalban tör ki. Az egyszerűség, természetesség és közvetetlenség poétája rövid idő alatt páratlan népszerűségre tesz szert. Megtanulja nevét széles e hazában, énekli dalait völgyön és síkon minden magyar, minden hazafi. A nagyhírű költőt, aki még csak 24 éves fiatalember, egyszerre váratlan öröm éri. 1846-ban a Kisfaludy-Társaságnak népies elbeszélésre hirdetett pályázatán olyan költőt találnak jutalmazásra méltónak, akit az önérzetes, sőt büszke Petőfi habozás nélkül, szíves-örömest ismer el magával egyenrangúnak. Meggyőzően tanúskodik erről 1847. évi február 4-én írt levele, amely a következő sorokkal kezdődik: „Üdvözlem Önt! Ma olvastam Toldit, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm." A továbbiakban a „Toldi" fölött érzett meglepetésének, örömének, elragadtatásának ad kifejezést. Majd a népköltészetet dicséri, mint a politika előfutárját. Végül Arany külsejes körülményei után kérdezősködik, mint „ab invisis őszinte barátja". (L. Arany János levelezése író barátaival, 51—52. 1.) A meleghangú levélhez mellékelve volt a bevezetésben említett vers is, Petőfi üdvözlő költeménye Arany Jánoshoz. Toldi írójához elküldöm lelkemet Meleg kézfogásra, forró ölelésre ! . . . Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége. Ha hozzád ér lelkem s meg talál égetni: Nem tehetek róla... te gyújtottad úgy fel! Hogy is tehettél szert ennyi jóra, ennyi Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel ? Ki és mi vagy ? hogy így tűzokádó gyanánt Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki. Más csak levelenként kapja a borostyánt, S neked rögtön egész koszorút kell adni. Ki volt tanítód? hol jártál iskolába? Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted. A nép emberének, a természet költőjének magasztalása után ezen, sokat idézett, szerény, de önérzetes sorokkal fejezi be költeményét: