Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)

1844-08-18 / 7. szám

óta ágyban feküdt, s azt nem is hagyá el többet. Éjjel, nap­pal sírt, és senki sem tudta, miért? — Szegény Jenny, szegény fiatal gyermek! sóhajt a sil­ó öreg. Ki ápolá őt ? — Én, uram, a három utósó éjjel én virasztok ágyánál ? — Tudakoztak-e valami barátai felőle? — Egy hónap óta senki sem látogatta meg. Az öreg könnyekre olvadt. Fél órával utóbb megindult a halottas kocsi a rue d’An­­tinon keresztül. Jennyt vitte. S ki követé őt ? Senki, csak az agg férfi. Ő volt az egyetlen, ki halálát megsiratta. A gyászkocsi egy templom mellett halad el, mellyben épen eskető innepeltetik. A menyasszony szép, fiatal tizen­­nyolcz éves gyermek, a vőlegény monsieur Fanfan, a fű­szerárus. Az öreg kiveszi zsebéből kendőjét s kétségbeesve sir egész a temetőig. Jenny utósó imádója egy kis szögletet vett számára a temetőben; kis rostélyzat környékeré a sirhalmot, melly olly keskeny volt, hogy alig fért meg rajta egy pár virág. Másnap reggel az öreg egy szerény violacserepet ho­zott , s az emlékezet­ virágául azt fiatal barátnője sírjára ü­lteté. — Szegény Jenny! sohajta. E virág volt ismeretsé­günk oka. Valahányszor violát veszek most, sírodat fogom vele ékesíteni, s könnyeimmel öntözendem. Naponként el­jövök hozzád, Jennym, és megkérdezem, mint aludtál. Alexandria szavát tartotta. Minden nap m­eglátogatá bizonyos órában Jenny sírját, térdre omlott, s megcsókolá a földet, melly hamvait fedé; rövid imát mormoga, s aztán halálos szomorúsággal tért vissza csendes czellájába. XII.* Négy héttel utóbb ő is meghalt. (Paul de Kock után) Petőfi, zene- és tánczdüh. Harczi zenét kedvelt hajdan Hollósi királyunk , S ágyudalok közepett a csatatánczra rohant. Megmaradott máig a táncz és zenekedv a magyarnál . Német s franczia dalt hallva, keringni rohan. S a m a r j a y. Meny­us bácsi. — Falusi életkép. — (Folytatás.) II. Délutáni napirend. Nem is kell mondanom , hogy a pontban déli 12 óra­kor kezdődő s 2 óráig tartó ebédlés, vagy más szóval, a legjobb magyar ételek és italoknak gyakori fogpiszkálás közt végbemenő ázsiai lassúsága elköltése , Menyus bácsi­nak legkedvesebb foglalkozásai, sőt ellenállhatlan szenve­délyei közé tartozik, kivált, midőn a falu tiszteletes ura, a rector, praeceptor, vagy a mezei csendbiztos ebédel nála, kik a különben is eléggé fűszeres ebédet a legere­detibb , körmönfont, de gyakran sületlen tréfákkal fűszere­zik , miért is ezek majd mindennap hivatalosak ízletes asz­talához , de a helység kántorát soha sem hívja meg, mióta megütközve tapasztalá, hogy kántor uram az ebédnél igen keveset eszik, nagyon sokat iszik , és egy szót sem szokott szólani. Az ebéd utáni bűvös szendergés, ezen édes félálom , Menyus bátyánk drága idejéből legfölebb csak egy órács­kát oroz el, és így vacsoráig elég ideje marad még lova­golni , kikocsikázni, vagy inkább kocsiskodni, néha Mylord nevű vizslájával fürjezni, néha a környékről érkezett ven­dégekkel agarászni, puskás-, pipás-, kutyái- s lovaival cse­reberélni , leggyakrabban pedig, kivált a rendesen nála ebédlő helybeli vendégekkel ferblizni, lengyel kutyát vagy tarokkot játszani, természetesen bőséges ozsonna s fris vízbe hűtött savanyuvizes bor s jóféle dohány m­ellett. — Annyira is megszoká Menyus bácsi, különösen a paskevics­­féle négyes tarokkozást, miként, ha valamelly vendégség­ben étellel vagy itallal kínálják, s már a jóllakás tetőpont­ján nem akarja azt elfogadni, a szolgának sohsem mondja , h°gy íjnem kell“ —hanem: „pasz!“ — Annyira is hí­res most már az ő rendes kártyázó compániája , miszerint a környékben Menyus bácsit, a papot és a rectort nem is nevezik másnak, mint toletruának. Menyus bácsi a skíz, a kissé sánta tiszteletes ur a huszonegyes , s az igen fur­csa , hegyes orrú, vékony lábú rector — a pagát, s mivel rangra nézve köztük különben is utósó személy, — tehát pagát ultimo. — Az estek­ csak szokásból adatik föl, mert már ekkor jó bátyánk gyomra csömörlésig meg van terhelve, s azok­kal móddal nem, de ok és mód nélkül igen is megártható bor szeszi, a magasabb régiókba emelvén őt, i­lyenkor csak somolyogni, és ásitozni szokott, jeléül annak, hogy terhes napi fáradalmai után pihenésre vágyódnak a henye­­ség kéjbölcsőjében összetörődött tagjai. A somolygás és ásitozás egyszersmind távozásra inti a vendégeket, kik Menyus bácsit, jó házi gazdájokat ösz­­szevissza csókolván, s gőzölgő, elhomályosodott fejére a sok ,,jó éjszaka“ áldásos kivánatait árasztván el,—csak­hamar el is tűnnek, hol dülöngve, hol csak tántorogva, a­mint a körülmény hozza magával. És mikor már Menyus bácsi, mint Ádám a paradi­csomban , egyedül van, a szép Sára asszony Évaként je­lenik meg szobájában; a tekintetes úr által nyájasan meg­­czirógattatik, de ő durczás képet csinálva, elfordul tőle... nem szól... s egyszerre csak fájdalmas zokogásban tör ki, éneklő hangon siratja istenben boldogult jó férjét, ki tálján országban mint veres nadrágos huszárkáplár 10 esztendeig szolgálta a császárt, s lejárván szolgálati ideje azonnal őt vette el nőül; ki azonban alig ízlelte meg a házasélet mé­zesmázos boldogságát, mert kis idő múlva vizkórságban meg­­halálozott... és ő most elhagyatott árva özvegy, ki így férj nélkül csak a világ csúfjára él... nem, nem... ő ezen csa­pást már tovább nem viselheti... ő már holnap reggel haj­nalban minden pereputyjával együtt elhagyja a tekintetes ur házát, melly ugyan szivében örökre, nagy ezüst betűk­kel lesz fölvésve!... Itt Sára asszony ismét zokogni kezd

Next