Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-08-25 / 8. szám
235 236 szemekkel, átölelvén az öreget. Apámtól gyakran hallom, hogy nem vala nap, mellyen önt nagyanyám sírva ne emlegette volna; sőt magam is emlékezem rá, midőn térdén hintázva, ön nevét gagyogtatta velem. Ha a házban port csináltam , vigyázatlanságból ablakot törtem, csibéjét agyon tapodtam, ha a jégre sinkózni, szánkázni akarok menni, csak azt kellett mondanom : én Tihamér fia vagyok, ezt nekem Tihamér megengedte volna, s ezzel megbocsátva, nyerve volt minden, s omló könnypatak közt csókola össze engem kis unokáját. Apám ezelőtt két évvel szinte elhalt, s halálos ágyához hivatván, egy pecsétes levelet, melly, mint mondá , nagyanyámé, adott kezembe, azon kéréssel s parancscsal , hogy azt ez esztendő utolsó napjáig, mikor t. i. a 70 esztendő kitelik, híven megőrizzem, s ha akkor értte el nem jövend az, kinek szól, felbonthatom, de azután is szent ereklye gyanánt tartsam. A levél mind ez ideig illetetlenül ládám fenekén hever, s én szerencsésnek tartom magam, hogy önt megláthattam, hogy önnek apám parancsa szerint a levelet holnap átadhatom. — Köszönöm, édes Gyulám, százszor köszönöm, te méltó unokája vagy nagyanyádnak! — mondá az öreg karjai közé szorítván a déli ifjat. (Vége következik.) Segédszerkesztő. — Irodalmi életkép. — Újságba kívántam valamit iktattatni, s egy szerkesztőhivatal előszobájába léptem, hol egy szálas legényt pillantok meg, ki rendkívüli műismerettel — csizmát talpalt. E látvány kissé meglepett, s már azt hívem, hogy eltévedtem , mert azt tudtam ugyan, hogy az újságokban elég talpra esett gondolatot lelhetni, de ezzel a csizmatalpalást semmi rokonságba nem bírtam hozni. Kétkedve szólok tehát a legényhez : ,Barátom, én a szerkesztő hivatalt keresem. A legény mélyet fúrt az árral, pipáját balra mozdító szájában, és röviden csak ezt válaszolá : „Tessék hát belépni.“ ,Ide ?, „Igenis.“ ,Azt gondoltam, hogy csizmadia műhelybe tévedtem.” „Nem, uram. Én csak időtöltésből talpalgatom saját csizmámat.“ ,Talán tanult mestersége ez ?‘ „Igen.“ ,Hát mért hagyta el mesterségét?1 „Nem szerettem a szurkolást,és sokszor hallottam, hogy újságírás mellett munka nélkül is meggazdagulhat az ember.“ ,Ah, tehát ön újságíró? „Nem épen egészen, hanem az újság expeditora vagyok.“ ,Expeditor ?‘ „Igen, valamennyi újság az én kezemen megy keresztül.“ , Valóban ?‘ „Mind a két városban én hordozom ki az újságot.“ ,Ah, értem! Hát meggazdagodott-e már expeditor úr?‘ „Eddig még csak gazdám, de hiszen majd rám is kerül a sor.“ ,Itthon van a szerkesztő úr? „Nincs.“ ,Hol van?1 „Falura ment, juhocskáit nyiratni.“ ,Hát jószága is van ?‘ „De mennyi!11 ,Mikor jő haza ?‘ ,,Nem tudom. De csak tessék besétálni, első segéde itt van, s azzal mindent lehet végezni.11 ,Hát nem egyenlők a segédek?1 „Egyébiránt egyenlők ugyan, de annyiban mégis különböznek egymástól, hogy az első nagyobb fizetést húz, és kevesebbet dolgozik, mint a többi; épen úgy, mint a csizmadiáknál az öreg legény.11 Tehát a segéddel szólok, gondolom, ámbár nem tagadhatom, hogy én a segédi czím iránt mindig megfoghatlan ellenszenvvel viseltetem, az élet bármelly helyzetében találkoztam is azzal. Ezen eszme mindig valami tökéletlenséget foglalt magában nézetem szerint, mintha tudnillik a segéd csak segíteni tudna, de maga nem bírna valamelly munkát tökéletesen és önállólag befejezni, s ezen véleményemet több ok látszik támogatni, így például táborban és csatákban is alkalmaztatnak segédek, de ugyan mit visznek ezek véghez ? Szelet csinálnak, látnak, futnak, mások parancsait másokkal közlik, és így legfölebb lovaik lábainak gyorsasága által tehetnek csak némi szolgálatot. Poharamhoz. Különben én becsüllek , oh pohár ! Csak egy van benned, amit restelek . Azt restelem csak benned, oh pohár! Hogy ollyan könnyen kihörpentelek. Ha én fenéked volnék, oh pohár! Ki nem fogynék a borból sohasem . Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! ,,»[ Innál belőlem véges végtelen. (j fP ö nö ge i K ia jP á ly Irtóztató csalódás. Elvégezem az én szivemben, hogy magamat adnám boritalra. Biblia. A lelkem is sir!... — És miért? , mert roppant búbánat ért! Fogalmatok sincs róla , mi Gyászos , költőnek hallani: Hogy verse hitvány, verse rész, S egy kukk dicsőséget sem hoz... És én hallottam ezeket, És szívem ketté nem repedt! Mi több , melly verseim felett Mondanak illy ítéletet ? Szép bordalok , jó bordalok ! Tirólatok, tirólatok Hallottam ezt... pedig hivém, Hogy a hír kakasüllején Anakreon, Vitéz Mihály S Beranger már alattam áll, Alattam áll általatok, Szép bordalok, jó bordalok! S im szép hitem tünderhona A magasból lepottyana. Amen háta mint van, legyen ; Meghajtom a sorsnak fejem, És tűrök töredelmesen — Nem zengem többé sohasem, Nem zengem én a bort... csupán Torkomba öntöm ezután. Petőfi.