Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)

1844-07-14 / 2. szám

43 Gabrielám , hogy beteg kedélynek mennyire nélkü­lözhetlen a szórakozás! S aztán itt úgy sem kíván senki is társasá­gába... távozásom űrt sehol sem hagyand. Gabriela egy tekintetet vett a szólóra, s a tekintet jelentőbb vala ezer szemrehányásnál. .Bocsánat kiálta az ifjú— bocsánat angyali Gabrie­lám!... Mintegy hályog hull le szemeimről, s én tisztán látlak téged, miként ég angyalát... Igen... te szereted az egyszerű fiút... Neked nem kell ezim, vagyon, és fény; hű, szerető szivet akarsz!.... Im vedd az enyémet, s le­gyen neked szentelve minden fohásza életemnek... Nem szólott tovább,... annyi érzés között a szó gúny lett volna a magasztalt emberi mindenhatóságra... másra kell illyenkor a magyarázatot bízni... A szó többnyire szá­mítás eredménye... Gyula eltávozott... Kevés percz múlva az idegennel látjuk őt találkozni, kit Farkasvölgyben ismerünk meg. Né­hány szót váltanak együtt, s mindketten kígyózó utczákban tűntek el. És Gabriela!? boldog volt-e ő? Érzé-e azon ü­dvet, melly égbe ragad, melly örömkábulttá tesz?... Ah ne kér­dezzetek! a szív dolga ez... Azt toll nem írja le — tekintse­tek magatok a homályos terembe, s látni fogjátok őt kebe­lére szorított kezekkel ég felé emelni szemeit... dicsőülten, miként ég angyalai... S ha a szép szempárból könnyet lát­tok fakadni, a fürtös főt a hó kebelre hanyatlani, s elhalni az eszmék tengerében... akkor ne nevessetek... mert... mert ez valódi szerelem, Gabriela tiszta szivének első szerelme. (Vége követk.) Mint mondom , itt vagyok másfél hete. Másod magammal jöttem én ide. Tudod , ki az , ki Pestre cikisért? A bú­n egy szép kis szökő gyermekért. Szegényke f­tiskola , hogy értem ég. Midőn búcsúzni hozzá elmenék , Olly szomorúan pillantott felém! S ösztönszerüleg én megölelem. És csókot érzek, forrót, ajkamon, És könnyet érzek, forrót, arczomon. — Én nem tudom , hogy ötöt szeretem, De a midőn megindult szekerem , S elgondolom , hogy végkép elhagyom : Elkezdő fájni a szivem nagyon. Mi egymáséi soha nem leszünk, Egymást feledni lenne bár eszünk. Egyébiránt időm honn­­ól telék. Vers, pajtikám, hó! vers termett elég. Nem vagyok én verseknek szükiben , Bár pénzem jöne ollyan könnyeden. A pénz! a pénz! ez ám bökkenő. Ez életünkben a szekérkenő. Nélküle a kerék lassan forog , S forgása közben szörnyen nyikorog. Azonban érte nem töröm magam; Jelenleg is — a mennyi , annyi — van. Naponként jön , miből eszem s iszom ; A holnapról én nem gondolkozom. S ha a jövőbe vetem is szemem : Vagyon dolgában bizonyára nem, Azt kérdezem magamban legfölebb : Mikor mulathatok megint veled? Veled, s a többiekkel, a kiket, Mint téged, olly őszintén szeretek. Ti vagytok nékem minden örömem ; Emlékezetben legyetek velem , Mig a boldogság szép órája it, Hol ismét áldomásozunk együtt! Pető­fi. Levél. — Herényi Frigyeshez. — Pest, jun. 25.1811. Szerelmetes barátom, jó napot! (Vagy estét.... a mint a firkát kapod). Hit hány hét a világ Eperjesen? Hallom, hogy szenvedtél keservesen. De csak hogy már bajod végén vagyon ! Örvendek én ezen, pedig nagyon . Mert, oh barátom, azt elhiheted , Hogy szörnyű mód szeretlek tégedet. Már ismeretlen is szerettelek, Hát még mióta bibáltam veled ! T­od, a Komlóban.... persze hogy tudod . Hogy is feledhetnéd azt a napot! Én részemről csak el nem feledem , Legyen bár Mathuzsálem-életem. Nos hát te jól vagy , hál istennek! — Én ? Mint gazdag városban szegény legény. Másfél hete , hogy őket elhagyom , Kiknél valók, apám és jó anyám. Apám kibékült, volt is rája ok . Hiszen színész már többé nem vagyok. Örül­t — de ollyasmit érzek én, Mit a paradicsomnak küszöbén Almát evett ősünk érezhetett, Midőn belőle kikergettetett. Ott éltem volna én a színpadon Kin és gyönyör közt.... hírben.... szabadon..... Dicső álom volt. Volt! Már cimula. Boruljon rá felejtés fátyola. Művészeti örjihigés. — Fővárosi életkép. — A vidám budapestiek nagyon szeretnek mulatni, s ugyan ki tulajdonitná ezt nekik bűnül? Az izetlen életnek legszükségesb fűszere a mulatság. A takarékos budapestiek még inkább szeretnek­­ in­gyen mulatni, és ugyan ki gáncsolná őket e miatt ? Nap­jainkban tömérdek áldozatot igényel a sok jótékony intézet és nemzeti vállalat, s mind­ezek fölsegítésére és virágoz­­tatására legnagyobb készséggel nyílik meg minden erszény; s kik ezt teszik, azok természetesen szeretnek ingyen mu­latni , és nem fecsérlik pénzüket méregdrága páholyokra, midőn a színházban tevepárduczot, szructmadarat, tánczos­­nőt, tanult lovakat és más efféléket mutogatnak, mert ők szép és hasznos czélok előmozdítására fordítják inkább pén­züket, és ingyen mulatnak. Mivel azonban közpéldabeszéd tartja, hogy olcsó hús­nak híg a leve, tehát igen természetes, hogy az illy ingyen mulatságok közt nem igen lehet szerfölött válogatni, hanem mindent el kell fogadni, a­mi e czélra kínálkozik. Ha pél­dául , az utczán két kutya gyanús szemekkel tekint egy­másra, ha egypár vargainas egymást lelkesen döngeti, ha egy légy valamelly sarokkövön sajátszerű hangon döng. 44

Next