Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-07-28 / 4. szám
A boldog pestiek. Hiába is dicséritek A szép természetet! Az tart legföljebb veletek , Ki rósz gombát evett. Szegény, szegény falusiak S kisvárosbéliek ! Mi élünk csak valódilag , Mi boldog pestiek ! • Lakásunk fényes palota , Mindent találni benn , Mit a mesterség adhata , Hogy legyen kényelem. Selyem, rugalmas pamlagunk Lágy hintaként remeg — Egész török basák vagyunk Mi boldog pestiek! És mindennap véghez viszünk Nagy epikuri tort, Hol étket és italt nekünk Sok czifra szolga hord ; Mig a zenének hangjai Vigan fölzengenek , Lelkünk elandalítani. — Mi boldog pestiek! Hát a színház , a tánczterem És több efféle hely? • Kapunk alatt hintó terem . S mint a villám visz el, így múlik éjünk és napunk ! Nincs híja semminek — Míg végre csődöt nem kapunk Mi boldog pestiek ! Petőfi: 108 107 Az amerikai oldalon a könnyű, kis lábak nyomdokai valami női lény arra menését gyanittaták. Lépteit a tengerszoroson túli sziklák felé irányzó, honnan Szibéria havas térei láthatók. A szibériai oldalon a sokkal nagyobb, mélyebb lábnyom férfinak ott jártát gyanittatá. Ez is a tengerszoros felé haladott. Azt lehet gondolni, miszerint ő férfi és nő, olly különböző oldalakról a földgömb legszéléhez érkezve, remélék, hogy egymást a két világrészt elválasztó tengerkaron át megláthatják! És, mi még különösebb! e férfi s e nő borzasztó zivatar közben haladott e sivatagokon keresztül. Néhány, százados fekete fát, mellyek nem rég temetői keresztekként álltak e pusztaságban, a vihar kiszakasztott, összezúzott és elragadott. Ez őrjöngő orkánnal, melly nagy fákat tépett ki, jéghegyeket rendített meg, a mennydörgés robajával sújtva tömegeket tömegekhez......ez őrjöngő orkánnal daczolt a két vándor. Daczoltak vele, a nélkül, hogy a változatlan iránytól, mellyet követtek, csak egy pillanatra is eltértek volna.... látni lehete egyenes, szilárd menésük nyomdokáról. Vajon kikéi e hatalmas léptek, mellyek a természet harczai s rombolásainak közepette mindig biztosan, mindig nyugottan, mindig halkan haladtak? Véletlen, szándék vagy sors......a férfinak vaspatkójú talpában hét kinyomuló szögkeresztet képező: 0 0 00 0 0 0 Ennek nyomát egész útjában mindenütt hagyá. Ha az ember a kemény, fényes havon e mély benyomásokat látó, márványpadolatnak képzelheté azt, mellybe érez-láb véste nyomait. De e halvány napot nem sokára szürkület nélküli és követé...... Irtozatos éj. A hó kápráztató viszfényénél a róna végetlen fejér leplét kiterjesztő, terhes s olly sötétkék boltozat alatt, hogy ez csaknem feketének látszik ; a halovány csillagok bágyadt ezüst-csillámként tűntek el e sötét kúp mélyében. A csend innepélyes volt!.... de ime, a Behring útja felől gyönge fény tűnt föl a látkörön. Eleinte kellemes, kéklő világ volt az, ollyan, mint melly a hold fölkeltét előzi meg.... aztán növekedett, s ragyogni és könnyen pirosodni kezde. Az ég minden egyéb pontján mindinkább sötétedett; már alig lehete a rónának még imént látható fehér síkját a mennyezet fekete boltjától megkülönböztetni. Ekkor e sötétség közepett zavart, különös zúgás hallatszék. Azt lehet hinni, hogy az suhogó, nehézkes röpülése a nagy éji madaraknak, mellyek a földet érinték, s rája telepedtek. De egy hang sem hallatszott. E néma borzalom ama hatalmas természeti jelenések egyikét sejteté, melly minden élő lényt a legdühösebbet úgy, mint a legszelídebbet, rémülettel tölt el.....Az éjszaki fény, az olly pompás s olly gyakori látvány a földsarki tartományokban, ragyogott föl rögtön. A látkörön fényben tündöklő félgolyó jelent meg, mellynek tüzes világa a zenith sötétségével szivárfány-fényben olvadt össze. E vakító tűzhely középpontjából roppant lángoszlopok szikráztak elő, mellyek megmérhetetlen magasságokra emelkedve eget, földet, tengert megvilágitanak...... Ekkor, tűzvészként, égő fény terült a sivatag havára, a földsarki óczeán jéghegyeinek kéklő ormait biborszinre, s a két szárazföld magas fekete szikláit sötétvörösre festve. Miután e pompás sugárzást elérte, lassanként halványodni kezde az éjszaki fény, s lángoló ragyogása világos köddé aludt el. E pillanatban különös, ezen tájon gyakori tükörhatás következtében a noha Szibériától széles tengerkar által elválasztott amerikai öböl olly közel látszék, hogy az ember kísértetbe jött hinni, miszerint a világ egyik részétől a másikig hidat lehetne ütni. Ekkor az átlátszó, égszínű , mindkét földön elterjedt gőznek közepette két emberi alak jelent meg. A szibériai fokon egy térdelő férfi végtelen kétségbeesésnek kifejezésével terjesztő karjait Amerika felé. Az amerikai fokon egy ifjú, szép nő felelt e férfi kétségbeesett mozdulatára, az eget mutatva neki....... így tűnt elő néhány perczig, halványan és bánatosan, e két nagy alak az éjszaki fény utósó csillámánál. De miután a köd lassanként sürűdni kezde, mindkettejök eltűnt a sötétben. Honnan jött e két fény, melly az éjszaki sark jéghegyei között, a világrészek legvégén ekkép találkozék? Ki volt e két teremtmény, kik a csalóka légjáték által egy perezre közel hozattak egymáshoz, kik azonban az örökléten keresztül egymástól elválasztva lenni látszanak ?' Filsdepierre. As úri tehén. — Falusi életkép. — ,No ne beszélj, Sára, kár a szót vesztegetni. — mondom, meglesz , s ha én mondom : meglesz, annyi, mintha