Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-08-04 / 5. szám
141 várva áll, mialatt a költő minden aszaltszilváját kifalja a zsacskóból. — Drága barátom, az ember soha ellen ne szegüljön hivatásának. A ki elhatárzott hivatását érzi, elhatárzott tehetsége is van. Lám én , például, már mint én én született lángész, született költő vagyok, s ha nem volnék kénytelen kenyeremet írástanítással szerezni, már rég halhatatlan nevem volna, de még az is megjön. Az én tehetségem...... hanem ez a szilva igazán fölséges......be tudnék belőle egy fontot vágni.... A szegény szerelmes ifjú nem véve észre, hogy a fecsegő öreg csaknem az egész zsacskót fölemészti. Jenny szavai földre mennydörgők őt; se nem lát, se nem hall, s egy szót sem képes szólni. Miután egy nagyot, hosszút, nehezet sóhajtott, mint kinek gonosz álma volt, s szemeit megdörzsölé, fölkiált: — Isten neki, legyen tehát boldog; mindez, a mit kívánok. én szerencsétlen azt hivem, hogy képes leszek őt boldogítani! Isten önnel, uram, isten önnel! Fanfan elszalad, s Alexandrái a szilvák miatt, melylyek még a zsacskóban vannak, vigasztalhatatlan. Nem sokára megjó Jenny; néhány színdarabot hoz, s szerepet választ; az öreg úr az első leczkét tartja, s azon ígérettel hagyja el, hogy másnap reggel ismét eljövend. Az öreg szavát tartja; két hétig minden délelőtt megmászsza a rendelt órára a hat sötét lépcsőt, hogy a fiatal művésznőt — ki a hamupipőkét, az örökös zsidót s egyéb képeit, mellyeket ki kellene festenie, egészen elhanyagolja, s a választott szerepekre betanítsa. — Menni fog, szól az agg költő , dühösen halad ön: kiejtése már sokkal tisztább, s már több tűzzel, érzéssel játszik ön! Csak tovább is így, kedves gyermekem, még egy évi tanulmány, s megérik ön az első föllépésre. — Hogyan, még egy év, még egy egész, hosszú év? Ah, az sok! Addig nem várakozhatom. — Jól meggondolja, édesem, ne barmakodja el; kora föllépés által egész jövendőjét elronthatná. — Hát nem mondá ön, hogy gyönyörű színpadi alakom van? — Igen, külseje igen takaros, de ez magában még nem elég. A szépség igen sokat tesz, de tehetség is szükséges. —■Tehát nincs tehetségem? — Dehogy nincs, kedves gyermek, de előbb még ki kell képezni. Jenny, kiben jókora önbizalom volt, azt kezdi hinni, hogy már többet tud tanítójánál. Az öreg, szerencsétlenségre, egy szép reggel igen meghitté magát, s ez által csúszt kapott, minél fogva szobájában maradni s a tanítást abba hagyni kényszerült. A fiatal lyányka azt hivé, hogy öreg tanítója elhanyagolja őt. Eleinte bánkódék, azonban nem sokára megvigasztalodék s vélé: — Már eleget tudunk ! (Folytatása követk.) Zápolya Izabella. (Történeti beszély.) Ama szerencsétlen országban, mellyet véres csaták közt dúltak pártos viharok, hajdan egy dús apácza-zárda, az ősi emlékű Schenty Kryz (sz. kereszt) állt a magas Lysa(kora ormán, s a szüzek, kik benne laktanak, a hit, erény s hazaszeretet szent magjait ültetők el ama leánykák keblébe, kiket nevelői gondok aláada a szülők akarata. E zárda hátulsó része a rengeteg erdőre dőlt, hova csak ritkán tévedt el egy egy pór, s úri vándor talán évszázadok óta sem jőve. — E hátulsó épület volt a nevendékek lakása, s az ablakok, mellyeken kinéztek, a vad vidékre dőltenek. Az erdőn túl a dús Wisnioviecki, később királyságig emelkedett hatalmas nemzetség egyik ősi vára állt, mellynek lakója az ifjú Szaniszló, a vadászatnak szenvedélyes kedvelője lévén , e czélból minden őszkor számos vendégcsapatot gyüjte össze várában, s hetekig üldözé velők erdeje vadjait. A vig csapat egy estve a terebély tölgyek aljában telepedett le , s mivel a vidék hölgyei s leányai is megjelentek az illy vadásztanyákon, vig zene, ének s poharazás közt lelé az éj e vidám csapatot, melly különös szokások által tudá emelni a jó kedvet s örömöt. Illy szokás vala, hogy azon ifjú, ki délben sorshuzás által valamelly hölgy szomszédja lett, volt bár más felesége vagy kedvese, estve is melléje tartozott ülni, miért viszont, a lengyel ősszokás szerint, czipőjéből téve az első ivást e napi lovagja. A társaság épen az asztalokhoz telepedett, s a házi ur eleintvén a borserlegeket hordó szolgát, gyöngéden oldá le szomszédnéja czipőjét, s mivel minden férfiú példáját követé, pár percz múlva minden férfiú kezében egyegy czipő, s benne honunk veres szőlőnedve volt látható. — Színházban. (Elegia.) Nézz le immár , nézz le , lelkem ! Nézz le kissé páholyodból , Nézz reám szép szemeiddel... Egy perczig csak... irgalomból ! Ha te tudnád... ah , ha tudnád... Elbájoltál véghetetlen! Itten állok minden este , Mint a bálvány, merevedten. Ma sem volt, csak egy forintom , Mellyet vacsorára szántam... S jegyet vettem rajta!... még sincs, Nincs sympathiád irántam ? Még sem nézesz rám?... o nézz le! Itten állok közeledben, S akkorákat sóhajtok, hogy Még a kárpit is meglebben. Nézd, a bú mint fintorítja Sentimentális pofámat... Úgy de bánod is te mindezt!... ’Sz’ az malheuröm, hogy nem bánod- Petőfi. 142