Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)

1844-08-04 / 5. szám

141 várva áll, mialatt a költő minden aszaltszilváját kifalja a zsacskóból. — Drága barátom, az ember soha ellen ne szegül­jön hivatásának. A ki elhatárzott hivatását érzi, elhatár­­zott tehetsége is van. Lám én , például, már mint én­ én született lángész, született költő vagyok, s ha nem volnék kénytelen kenyeremet írástanítással szerezni, már rég hal­hatatlan nevem volna, de még az is megjön. Az én tehet­ségem...... hanem ez a szilva igazán fölséges......be tudnék belőle egy fontot vágni.... A szegény szerelmes ifjú nem véve észre, hogy a fe­csegő öreg csaknem az egész zsacskót fölemészti. Jenny szavai földre mennydörgők őt; se nem lát, se nem hall, s egy szót sem képes szólni. Miután egy nagyot, hosszút, ne­hezet sóhajtott, mint kinek gonosz álma volt, s szemeit meg­­dörzsölé, fölkiált: — Isten neki, legyen tehát boldog; mind­ez, a mit kí­vánok.­­ én szerencsétlen azt hivem, hogy képes leszek őt boldogítani! Isten önnel, uram, isten önnel! Fanfan elszalad, s Alexandrái a szilvák miatt, mely­­lyek még a zsacskóban vannak, vigasztalhatatlan. Nem sokára megjó Jenny; néhány színdarabot hoz, s szerepet választ; az öreg úr az első leczkét tartja, s azon ígérettel hagyja el, hogy másnap reggel ismét eljövend. Az öreg szavát tartja; két hétig minden délelőtt meg­­mászsza a rendelt órára a hat sötét lépcsőt, hogy a fiatal művésznőt — ki a hamupipőkét, az örökös zsidót s egyéb képeit, mellyeket ki kellene festenie, egészen elhanyagolja, s a választott szerepekre betanítsa. — Menni fog, szól az agg költő , dühösen halad ön: kiejtése már sokkal tisztább, s már több tűzzel, érzéssel játszik ön! Csak tovább is így, kedves gyermekem, még egy évi tanulmány, s megérik ön az első föllépésre. — Hogyan, még egy év, még egy egész, hosszú év? Ah, az sok! Addig nem várakozhatom. — Jól meggondolja, édesem, ne barmakodja el; kora föllépés által egész jövendőjét elronthatná. — Hát nem mondá ön, hogy gyönyörű színpadi ala­kom van? — Igen, külseje igen takaros, de ez magában még nem elég. A szépség igen sokat tesz, de tehetség is szükséges. —■Tehát nincs tehetségem? — Dehogy nincs, kedves gyermek, de előbb még ki kell képezni. Jenny, kiben jókora önbizalom volt, azt kezdi hinni, hogy már többet tud tanítójánál. Az öreg, szerencsétlenségre, egy szép reggel igen meghitté magát, s ez által csúszt kapott, minél fogva szobájában maradni s a tanítást abba hagyni kényszerült. A fiatal lyányka azt hivé, hogy öreg tanítója elhanyagolja őt. Eleinte bánkódék, azonban nem sokára megvigasztalo­­dék s vélé: — Már eleget tudunk ! (Folytatása követk.) Zápolya Izabella. (Történeti beszély.) Ama szerencsétlen országban, mellyet véres csaták közt dúltak pártos viharok, hajdan egy dús apácza-zárda, az ősi emlékű Schenty Kryz (sz. kereszt) állt a magas Lysa­­(kora ormán, s a szüzek, kik benne laktanak, a hit, erény s hazaszeretet szent magjait ültetők el ama leánykák keb­lébe, kiket nevelői gondok aláada a szülők akarata. E zár­da hátulsó része a rengeteg erdőre dőlt, hova csak ritkán tévedt el egy egy pór, s úri vándor talán évszázadok óta sem jőve. — E hátulsó épület volt a nevendékek lakása, s az ab­lakok, mellyeken kinéztek, a vad vidékre dőltenek. Az erdőn túl a dús Wisnioviecki, később királyságig emelkedett hatalmas nemzetség egyik ősi vára állt, melly­­nek lakója az ifjú Szaniszló, a vadászatnak szenvedélyes kedvelője lévén , e czélból minden őszkor számos vendég­­csapatot gyüjte össze várában, s hetekig üldözé velők er­deje vadjait. A vig csapat egy estve a terebély tölgyek aljában telepedett le , s mivel a vidék hölgyei s leányai is megje­lentek az illy vadásztanyákon, vig zene, ének s pohara­zás közt lelé az éj e vidám csapatot, melly különös szoká­sok által tudá emelni a jó kedvet s örömöt. Illy szokás va­­la, hogy azon ifjú, ki délben sors­huzás által valamelly hölgy szomszédja lett, volt bár más felesége vagy kedve­se, estve is melléje tartozott ülni, miért viszont, a len­gyel ősszokás szerint, czipőjéből téve az első ivást e napi lovagja. A társaság épen az asztalokhoz telepedett, s a házi ur eleintvén a borserlegeket hordó szolgát, gyöngéden oldá le szom­szédnéja czipőjét, s mivel minden férfiú pél­dáját követé, pár percz múlva minden férfiú kezében egy­egy czipő, s benne honunk veres szőlőnedve volt lát­ható. — Színházban. (Elegia.) Nézz le immár , nézz le , lelkem ! Nézz le kissé páholyodból , Nézz reám szép szemeiddel... Egy perczig csak... irgalomból ! Ha te tudnád... ah , ha tudnád... Elbájoltál véghetetlen! Itten állok minden este , Mint a bálvány, merevedten. Ma sem volt, csak egy forintom , Mellyet vacsorára szántam... S jegyet vettem rajta!... még sincs, Nincs sympathiád irántam ? Még sem nézesz rám?... o nézz le! Itten állok közeledben, S akkorákat sóhajtok, hogy Még a kárpit is meglebben. Nézd, a bú mint fintorítja Sentimentális pofámat... Úgy de bánod is te mindezt!... ’Sz’ az malheuröm, hogy nem bánod- Petőfi. 142

Next