Pesti Divatlap, 1847. július-december (27-52. szám)

1847-10-14 / 42. szám

TÁRSALKODÁSRÓL, KÜLÖNÖS TEKINTET­TEL VISZONYAINKRA. 1. BEVEZETÉS. Az ember társas lény; tehetségeinek, mellyekkel a gondos természet, mint édes gyermekét, olly pazarul megáldotta, csak társaságban lel alkal­mas ébresztési, fejlesztési és kiképzési tért; teremtő szelleme gyakran óriás terveit csak százezer kar összesített ereje által látja létesithetőknek s igy tovább — mit szóljak a társas gyönyörökről? — csak egy összeha­sonlító pillanatot kell vetnünk a művelt világ- s az ösztön által vezérlett vad­embercsoportokra , kiknek élet-szükségei s gyönyörei alig különböznek az oktalan állatokéitól, s előttünk az óriás különbség, melly a kettő közt egyedül helyzetük s viszonyaik által okoztatik. A természet, hogy végtelen fejlesztési czélját az emberben a társa­ság által elérhesse beléje, a közlekedési ösztönt, mint szükséges vonz­erőt, oltá. Innen van, hogy a társaságot akkor is kénytelenek vagyunk keresni, midőn anyagi szükség nem kényszerít, csupán a végeit, hogy ér­zelmeinket, gondolatunkat másokkal közölhessük. S mennyi kéj rejlik e szel­lemi közlekedésben, midőn az ember nyelve csodás hangszerén egy fel­villant eszmét, egy támadott érzelmet másokkal is tudatván, születése első gyönyörét százszorosan élvezheti! line itt új példájára akadunk ama régi igazságnak, hogy a természet minden szükséges kielégetésével kéjt párosí­tott. A társalkodást szükség, s az ember tehetséges fejlesztésének szük­sége szülte, s a szükség kemény héja alatt a legnemesebb életgyönyör gyümölcse rejtezik. A társalkodás czélja különfélesége szerint különböző lehet: tudomá­nyos, hol tudomány-szerzés, politikai,hol politikai eszme-csere aczél figy tovább. Mi elmélkedésünk tárgyául a társalkodás azon nemét tűztük ki, 83

Next