Szabad Föld, 1993. január-június (49. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-05 / 1. szám
1993. JANUÁR 5. Szász Endre ismét tervez! Bi|Mipifiávsl mep|uté pszesiifiipff A mai világban szerencse dolga, ha örömmel adhatjuk tovább egy sajtótájékoztató híreit. És a nagy múltú, több mint kétszáz éves Hollóházi Porcelángyár esetében megadatott ez a szerencse a krónikásnak. Mert a Zemplén csücskében megbúvó vállalat sorsával lapunk is többször foglalkozott, ám az utóbbi időben sajnos már csak a leépülésről, a válsághelyzetről, a patina megkopásáról adhatott számot. Hol a külföldi mostanában? Közhely, hogy a közelmúlt nagyarányú bel- és külföldi piacvesztése számtalan honi vállalatot sújtott. Minthogy az is, az átalakulás, a privatizáció sehol nem ment és nem megy könnyen. De különösen állt ez a viszonylag kis létszámú, alig több mint nyolcszáz dolgozót foglalkoztató porcelángyárra. Hiszen a vállalat még egy manapság megszokott csődhelyzetnél is vészesebb körülmények közé került. Nem lévén nagy értékű eladható termelési eszközei, mobilizálható berendezései — mivel főleg a kézi munkára alapozta a termelését -, nem kínálkozott kiút a hitelezőkkel való megegyezésre a csődhelyzetből. Várták, mint annyi más magyar vállalat, a „csodát”, a tőkeerős befektetőt. Lehetőleg külföldit, aki piacot is szerez majd. Azonban a jó néhány, komolynak és pénzesnek ígérkező befektető valamiért, valamiképpen ennek okait firtatni nem egy tudósítás feladata, sorra elmaradt. A Hollóházi Porcelángyár végül eljutott arra a pontra, hogy a tőke hiányában megvalósíthatatlan fejlesztések, növekvő eladósodás, beszűkült piacok és a raktáron rekedt, külföldre szánt árukészletek miatt tulajdonképpen a végóráit élte el a magyar könnyűiparban unikumnak számító cég. Felrémlett a sötét jövő: a szép, kézi festésű porcelántermékek gyára kénytelen lesz bezár■ ni kapuját. Több száz ember (a családokat is beleszámítva több ezer) megélhetés nélkül marad a Felső- Hegyközben, ahol a környék aprófalvas lakóinak egyedül a porcelángyár biztosított munkalehetőséget. Landolt a mentőöv Végül mégis landolt az a bizonyos a mentőöv. Bár ahogy Boros László vezérigazgató hozzátette, szinte az utolsó pillanatban, és nem egy külföldi partner személyében, hanem hazai befektetők színre lépésével, de lényegében megoldást, talpon maradást ígérve. A privatizáció segítségével a gyár túljutott a nehéz helyzeten. Az átalakult Hollóházi Porcelángyár Rt.ben most többségi tulajdonos a Corvin Ipari Fejlesztési Bank és az IBUSZ Bank. A Corvin Bank az Állami Vagyonügynökségtől vásárolta meg a részvények nagy részét, az IBUSZ Bank pedig az eddig nyújtott hiteleit, vagyis a tartozásait váltotta át tulajdonosi részvényekre. A fennmaradó részvények megoszlanak a dolgozók, valamint a hollóházi és kékedi település között. A vezérigazgató elmondta, hogy a honi befektetők feltételei, mint a száraz üzletpolitikában gondolkodó bankoké általában, kemények, de nem teljesíthetetlenek. A Corvin Bank például első lépésként biztosította annak pénzügyi fedezetét, hogy kifizethessék a felgyülemlett adósságokat. A gyár megújult vezetése tisztában van vele: három év türelmi időt kaptak a bizonyításra. A banki feltételek erre az évre pénzügyi egyensúlyt szabtak. A következő esztendőre veszteség nélküli zárást, majd pedig stabilitást és nyereséget. A feltételek teljesítéséhez - a belföldi piacok megőrzése mellett — elsősorban az export, a külföldi értékesítés növelésére van szükség. Annál is inkább, mert a forgalomnak ez mostanig alig a nyolc százalékát tette ki. Hogy miként lép a gyár vezetése az eredmények érdekében? Mindenekelőtt megújítja üzlet- (divatos szóval élve marketing- politikáját. Új termékskálák kifejlesztésével, egy nyugat-európai képviselő-hálózat kiépítésével, tengerentúli piacokat biztosító üzletemberek bevonásával és nem utolsósorban a bemutatótermek, a bolthálózat bővítésével azokban a városokban, ahol számottevő az idegenforgalom. Mindezt a minőség jegyében, a hagyományok megőrzésével és továbbfejlesztésével. Hiszen az amerikai és nyugateurópai piacokon változatlanul a kézi festésű, régi korokat, hangulatokat és stílusokat idéző porcelán termékkollekciók a keresettebbek. A minőségre a gyár dolgozói stábjának generációkon keresztül átadott szaktudása, szakmaszeretete a garancia. A megújulásra pedig többek között Száz Endre világhírű festő- és grafikusművész tehetsége, alkotó fantáziája. Mert Szász Endre, aki korábban tíz esztendeig tervezett a gyárnak, majd a szálak különböző problémák miatt megszakadtak, most ismét igent mondott a vezetői felkérésnek. Tette ezt azért, mert érzelmileg most is erősen kötődik a porcelángyárhoz. És tette ezt annak reményében, hogy együttműködésük gyümölcseként az iparművészeti termékek mellett esztétikai értékkel bíró képzőművészeti alkotások is szülessenek, égjenek tiszta, finom porcelánná a hollóházi kemencékben. Keresztény Gabriella Porcelánná égő műalkotások Az aprólékos, gondos kézi munka az új profilnak is fontos része marad. (Laczó József archív felvétele) szélső utcák utolsó kis házai között járok, Bicskén. Kicsi házban beszélgetek a fiatal G. Miklósnéval. Néhány lépésnyi a sáros udvar. - Kétezer forintot fizetünk ezért az albérletért. Két kisgyerek van a családban, az egyik itthon, az édesanyja karján, a másik, a már nagyobb, az óvodában. - Féléves munkaviszonyom volt, takarítottam egy kisiparosnál. Aztán terhes lettem, jött a baba. Abbamaradt a munka. És elmaradt a kereset. - A férjem is munkanélküli lett. Az előző munkahelyéről elküldték, de ő ment, ment. Addig ment, amíg újra sikerült helyet kapnia. Kell a kereset, most a vasúton dolgozik, pályamunkás. Amit keres, ahhoz hozzájön a családi pótlék. Az minden. Háztól hordom a tejet a kicsiknek. Van itt ez a pár szem tyúk, azért tartom őket, csak oda lehet nyúlni. Különben háromnégyszáz forint lenne egy húsos ebéd. Nem telne rá. Jó lenne bedolgozást kapni, tudnám csinálni... Próbáltam keresni, de semmi nincs. A világot kérdezem, újságot, talán ha abban elolvasnák, mi lenne könnyebb, hol lehetne valami munka után nézni, s egyáltalán kilátni innen a csupa sár kis udvarból, a város széléről. - Újság? Az is pénzbe kerül. Nem, nincs. Én azzal törődöm, kenyér legyen, meg néha gyümölcs a gyerekeknek. Nekik legyen... Előbb a helybeli családsegítő szolgálatnál érdeklődöm, s még előbb a városi önkormányzat szociális irodáján. Az iroda tulajdonképpen hatósági szerv, az önkormányzat döntései alapján igyekszik segíteni a rászorulókon. (Mostanában éppen széngondokról hallottam. Télvíz idején sokan nem tudnak tüzelőt venni...) A családsegítő szolgálatnál Vojacsek Sándorné vezetővel és munkatársaival - Kovács Bélánéval és Kántor Ágnessel - beszélgetek. Itt, a kisvárosban 1989 őszén alakult meg a szolgálat, munkáját igazán 1990 óta végzi. ...1990 januárjában indultunk, és most már kezdjük tapasztalni, hogy bejönnek hozzánk az emberek. Előbb csupán egy-egy ruhadarabért. Aztán nekünk észre kell vennünk a ki nem mondott jelzéseket. Azt tapasztaljuk, nehéz helyzetben kell lennie valakinek ahhoz, hogy elmondja, milyen problémái vannak. Korábban a szociális csoportnál dolgozott a szolgálat vezetője, s mondja, akkoriban nagyjából ugyanabból a körből kerültek ki a támogatásra szorulók. Itt nem mindig az a réteg a jellemző, mint amott. Mostanában a középréteg tagjai is eljönnek. Eleinte még a lumpenelemek, a munkahelyi vándormadarak voltak többségben. Mostanára változóban a helyzet. A munkanélküliség nem válogat. Ezeknél a családoknál ez egy nagy krízis, segítségre szorulnak. Hallgatom: néhány évvel ezelőtt nem volt olyan kérés, tejre, kenyérre, gyógyszerre kellene a pénz. Most már igen. A gondok sokrétűek. Nem mindig a pénz a legkevesebb, hanem az együtt érző, emberi szó, meleg szív hiányzik. Hallok egyszerűen csak kályhajavításról, másnál temetési közreműködésről, a lakás kimeszeléséről. Van, amikor csak meghallgatjuk. Mire elmondja az életét, mi is tudjuk, mit kell tennünk. Meghallgatni... Elembertelenedett körülöttünk a világ. Pedig van lélek is... (V.) Január 1993. 2. HÉT Bizonyára Önök között is vannak még hozzám hasonlóan korosodók, akik emlékeznek régi évtizedekre, amikor az újságokban még hírt jelentett egy-egy úti baleset, „karambol”. Mostanára már javarészt egybefogva adnak hírt róluk, ki győzné valamennyi balesetet felsorolni. Közhely: egy falura való temető telik meg egy-egy esztendő áldozataival. Embereket, fájdalmakat, gyászokat statisztikai rovattá, adattá gyúrta korunk, pedig hát világunk egyre szebb, emberségesebb világ akarna lenni... Valamennyien utazunk autóbuszon, autón vagy kerékpáron. Sokan látták, látják közülünk is napjaink új úti jeleit, talán éppen azokat, is, amelyekről éppen szólnék. Járnak velem együtt a félreeső országúton, ahonnan gondolataimat hozom, s osztom meg Önökkel... Tehát haladok a téli úton. Csönd, nem nagy a forgalom. Ráérek nézelődni. Igaz, ugyan ki járna éppen errefelé, mellékutak mellékútján, itt, éppen az orgoványi határban? Haladok, aztán egyszer csak itt, előttem valami, az útszélen: egy kereszt. Fejfa. Megállók. Fagyott virág. A fejfán tábla, az idő már elmosta a nevet. Azt látom, 25 évet élt, akinek emlékét őrizni hivatott a szerény jel. Baleset az országúton. Valaki a halálát itt lelte. Hány meg nem élt évet hagyott itt, egy zörrenés, lemezcsörömpölés után? Hányan siratták el? Hova érkezett, önmaga helyett, csak a gyászhír, borítva feketébe az örömet? Csöndes ez a mostani út, de fele már van. S bizonyára Önök, s - sajnos - egyre több helyről tudnának ilyet emlegetni. Eszembe jut nekem is, még abból a régi csöndes évtizedekből való is. A kajdacsi vagy talán kölesdi út oldalában áll egy kőobeliszk, majdnem hatvan évvel ezelőtti tragédia helyszínén. A fiatal Bartal György - neves tolnai birtokosszülők egyetlen fia - rohant a halálba, motorkerékpárral. A szülői fájdalom emléket öntött, betonba, de a halott fiút már senki és semmi nem kelthette életre. Időben közelebbi jeleket is őrzök. Egy koszorúzott útszéli fa, a törzséről leszakított kéreg volt a tanúja három fiatal - nagyon fiatal - leány és egy fiú halálának, a Válivölgy országútján. Diszkó után indultak haza, két kislány az úton, négy társuk a nyomukban, autóval. Az akkori, tömör rendőri jelentés annyira szíven ütött, hogy még talán most is tudom a lényeges sorait: ...nem a látási viszonyoknak megfelelő sebességgel vezette járművét, a gyalogosok észlelésekor megállni nem tudott, s mind a kettőt elütötte, ennek következtében a jármű elhagyta az úttestet, az árkon áthaladva egy fának ütközött... Négyen haltak meg, a két gyalogos kislány, a kocsi vezetője és egyik utasa. Mit írtak a fejfájukra? A fiú 20 évet, két leány 18-18 évet élt. A harmadik kislány 16 éves volt. Azon a csöndes úton jel -kopjafa - másik is van, mégis talán el sem mondtam volna mindezt, annál is inkább, mert bizonyára Önök is szolgálhatnának a következő pillanatokhoz hasonló néhány másodperccel. Csöndes az út, ilyenkor csak az jár kint, akit hivatása visz valahova. Ám egy pillanatban, valami még mellékesebb mellékútról kiperdül, kirobban egy „előkelő” kocsi, s a kanyar ívét csak a szembejövő rovására képes követni. Elszáguld, sötéten, sandán, bele a szürkületbe. Magam - életveszélyes fékezés, kormányrántás - a padkán gurulok. A jelekre gondolok... Kedves Olvasóink, amikor akár gyalog, akár autón elhaladnak egy-egy emlékkereszt mellett, gondoljanak egy percre a meg nem érkezettre. Gondoljanak az édesanyára, az apára. És a percnyi kegyelet után, ködbe vezető, csúszós téli utakon járva, Önökkel együtt kívánom, mindig, mindenhonnan érkezzen haza, akit hazavárnak. iCcdinte . SZABAD FÖLD 3