Szabad Föld, 2017. január-június (73. évfolyam, 1-26. szám)

2017-06-16 / 24. szám

A vidék családi hetilapja ♦ 2017. június 16. Portré V­asárnap délelőtt a „ficfás” Tisza­­háton. Fent könyöklők a milotai református templomtorony abla­kában, s nézek keletre, Kárpátalja felé. Pár száz méterre kanyarog a Tisza, de vizét eltakarják az ártér öreg fái. A mögötte lévő hegyek viszont magasan a fák fölé tor­nyosulnak, ellátni Husztig, Nagyszőllősig, Beregszászig. Gyönyörű vidék. A folyó és a hegyek közti síkságon végig magyar falvak, de a vidék mégsem Magyarország. Ezer évig az volt, aztán jött Trianon, és az újonnan alakult Csehszlovákiához csatolták. Majd pár éves magyar világ után a Szovjetunióhoz - most Ukrajnához tartozik. Nem sok hiányzott, hogy Milota is oda kerüljön. Pedig Milotát még Trianonban sem fenyegette az elcsatolás veszélye, hiszen a Tisza bal oldalán fekszik, és a tiszaújlaki hídtól lefelé a bal oldali falvakra nem tartot­tak igényt az idegenek. Csak később a szov­jetek. 1944 őszén a területet elfoglaló vörös hadsereg parancsnokai szemet vetettek Ti­­szabecsre, Uszkára, Milotára, és a kárpátaljai településekhez hasonlóan itt is szovjet köz­­igazgatást vezettek be. Máig rejtély, hogy miért volt szükségük e falatnyi területre. A történészek szerint talán hídfőállást akartak kiépíteni a Tisza innenső oldalán. Ám ez erősen sántít, hiszen Tiszaújlaktól felfelé végig az övék lett, s az ma is a folyó bal oldala, ahonnan akadályta­lanul támadhatták volna bármikor a nyugati ellenséget. Egy magyar főhadnagy tette talán a leg­többet, hogy dugába dőljön a szovjetek terve. Kecskési Tollas Tibor 1944/45 telén az ideiglenes magyar kormányhoz hű elöljárói parancsára felderítő misszión tartózkodott a térségben, s jelentette a szovjet annektálási terveket, melyeknek ismeretében a magyar kormány a szövetségi ellenőrző bizottsághoz fordult. A franciák, az angolok nem igazán tiltakoztak, az amerikaiak azonban az asztal­ra csaptak. Az ő kemény fellépésük nyomán aztán a szovjetek visszakoztak, Uszka, Tisza­­becs és Milota maradt Magyarországon. Ezt ünnepelték a közelmúltban Milotán, ahol a református templom előtti téren impo­záns emlékművet emeltek Kecskési Tollas Tibor emlékére. A nyíregyházi Balogh Géza szobrászművész (névrokona és egykori taná­ra e sorok írójának) bronz domborműve egy motorkerékpáron ülő férfit ábrázol, a kato­na-költő stilizált alakját. Történetünk fősze­replőjét. Az utókor ma már hősnek tartja, de ha élne, ő maga tiltakozna ez ellen a leghe­vesebben, mondván: fiúk, csak tettem, amire esküdtem, védtem, vigyáztam hazám földjét. Katonacsaládba született, atyai nagyapjá­nak fivére az a Kohlman ezredes volt, aki az Al-Dunánál ezredével Kossuthék visszavonu­lását biztosította Orsová felé. A Borsod me­gyei Nagybarcán született 1920 decemberé­ben, gyermekkorát is ott töltötte. De annak hamar vége lett, mert a szülők nehéz anyagi helyzete miatt csak a tiszti családok számára ingyenes katonaiskolában tanulhatott tovább, így húzták rá már tízéves korában az egyen­ruhát a kőszegi kadétiskolában, ahol - mint a régi harcostárs, a Szabad Európa Rádió szer­kesztője, Juhász László a lakitelki népfőiskola gondozásában megjelent Fehér füzet című könyvében írja - sok átsírt éjszaka után is csak megnyugodni, de megszokni sohasem tudott. Mégis a soproni hadapródiskola, majd a Ludovika Akadémia következett. A katonai akadémia elvégzését követően szívproblémái miatt a frontra nem mehetett, csendőrtiszti tanfolyamra irányították. Két évvel később, 1943 nyarán Muraszombatba került, ahol mindent megtett, hogy csökkent­se a feszültséget a magyar és a szlovén la­kosság között. Elkövetett azonban egy apró „hibát”: a közelgő német megszállás ellen tiltakozva nagyszabású Kossuth-ünnepséget szervezett - büntetésből áthelyezték a keleti országrészbe. Zászlóaljának szálláscsináló tisztjeként Beregszászba vezényelték, ahol akkor állt már a gettó, amelyet a helyi rend­őrség őrzött. De nem volt elég emberük, így az őrzést később a csendőrség vette át. Kecs­kési Tollasnak azonban semmi beleszólása nem volt az ottaniak életébe. Sőt, a kímélet­len bánásmód miatt többször is tiltakozott, a bevagonírozást követően pedig az áthelyezé­sét kérte a parancsnokától. Kérését teljesítve szakaszával a Tisza hídjainak őrzésére vezé­nyelték, az új állomáshely Tiszaújlak lett. Újlak szemben van Tiszabeccsel, Uszkával, Milotával, tulajdonképpen ekkor ismerkedett meg igazán a Tiszaháttal, a nagyszerű tisza­háti emberekkel. Ezért is jött vissza szívesen 1944/45 telén felderítésre, a három falu végül ennek köszönheti Magyarországon való ma­radását. A szovjet terv meghiúsulását azon­ban nem bocsátották meg az ország új irányí­tói. Kecskési Tollast ugyan a kellő igazolások bemutatása után - a magasabb rangú csend­őrtisztek közül csupán párat - átvett az akkor alakult demokratikus honvédség, de a kom­munista párt mindent megtett azért, hogy a nemzethű tiszteket koholt vádak alapján eltá­volítsa a seregből vagy a rendőrségtől. 1947 decemberében ez történt Kecskési Tollassal is, aminek oka aligha lehetett a csendőrmúlt, hiszen ez esetben nem szolgálhatott volna tovább a fegyveres testület kötelékében. Ma már világosan látszik, az a futárszol­gálat volt a „bűne”. Életrajzírói szerint a Magyar Kommunista Párt nem bocsátotta meg neki a „szabotázst”, de azt mégsem mondhatták, hogy Kecskési főhadnagynak azért jár büntetés, mert mások mellett ő is megerősítette a szovjetek okkupációs szán­dékát. Kapóra jött viszont a csendőrmúlt. S a tárgyalásokon hiába mutatták be a mura­­szombati zsidó hitközség igazoló levelét, hiába jelent meg ott tucatnyi beregszászi gettólakó, akik mind cáfolták, hogy Kecské­sinek bármi szerepe lett volna a deportálá­sokban, pár tanú - ki tudja, milyen indítta­tásból - ellene vallott. Előbb nyolc, majd a fellebbezés után tíz év börtönt kapott. Csak 1956-ban szabadult, majd Nyugatra távozott. A szabadságharc vezette arra az életpályára, amelyre a sors szánta: megalapí­totta az '56-os politikai emigráció legjelentő-Kecskési Tibor féltucatnyi verseskötetet jegyez - a Tollas név is erre utal Nyu­gaton mint az egyik legismertebb ma­gyar költőt tartják számon. A váci bör­tönben írt, Bebádogoznak minden abla­kot című verse a Rákosi-korszak ember­telensége elleni tiltakozás egyik leghatá­sosabb irodalmi alkotása. A vers első, il­letve utolsó versszaka így hangzik: Az életből csak ennyi fény maradt: / Csilla­gos ég, tenyérnyi napsugár. / Ezt vártuk nap-nap, homályos falak / Üregéből es­­ténként-délután. / S elvették ezt is, a tenyérnyi napot: / Bebádogoztak minden ablakot. (...) A rádiók csak üvöltsék re­kedten / A szabadságot s az ember jogát. / Itt érzi csak befalazott testem / A milli­ókkal Moszkva ostorát. / S Váctól Pekin­­gig zúgják a rabok. /­­ Ha nem vigyáztok, az egész világon / Bebádogoznak minden ablakot! sebb lapját, a Nemzetőrt, amelyet negyven éven át szerkesztett. A Magyar Köztársaság Legfelső Bírósága 1991-ben mentette fel minden vád alól, és semmisítette meg a koncepciós per ítéletét. Magyarországon először Milota emlékezik meg köztéri alkotással a Tiszahát jótevőjéről. Balogh Géza H­i­rdetés Milotára fájt a foguk Kecskési Tollas Tibor 1991-ben egy szegedi író-olvasó találkozón

Next