Szabad Föld, 2018. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)

2018-08-24 / 34. szám

A vidék családi hetilapja ♦ 2018. augusztus 24. Utazás a bükkfa körül „Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el, mennyi nap alatt ég el ti­zenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa...” Hányszor jut eszembe ez a halhatatlanná lett matekpélda, amikor a lányom fejébe próbálom beleverni a számok tudományát! Ez a házi feladat fogott ki Karinthy Frigyes amúgy briliáns elméjén, midőn segíteni igyekezett a fiának, Gabinak. (És közben villámcsapásként érte Karinthyt a megis­merés: már az apja se értette ezt a példát!) A 80 évvel ezelőtt, 1938. augusztus 29-én elhunyt író­költő eme humoreszkje a korrepetálásban meg­fáradt, ámde büszke szülők leleményes nyelvi mankója. * Születésnapját (1887. június 25.) pedig a magyar humor napjaként ünnepeljük, ekkor ítélik oda a Karinthy-gyűrűt a humoros műfaj terén nyújtott kimagasló teljesítményért. Nagyítóval kellene ke­resni a magyar irodalomban szellemességben és eredetiségben Karinthyhoz foghatót, aki szerint „a humor a teljes igazság”. Temérdek humoreszkjé­ben, szatirikus írásaiban rendre szétszedi, kifor­gatja a szavakat, új értelmet keres kiüresedett tartalmaknak, bátran fordul a groteszk, az ab­szurd, a fekete humor irányába. Szójátékait nem­zedékek ismételgetik, „bemondásai” az idők során gyakran idézett szólásokká kerekednek. Mindenki tudja - az is, aki nem olvasta­­, hogy mit jelent, ha röhög az egész osztály, ha lógok a szeren, ha magyarázom a bizonyítványom, ha minden más­képpen van... Imádott kártyázni, nevetni, megütköztetni. Folyton késett, szinte mindenhonnan, mindennel, a kéziratok, cikkek leadásának napjait nem tartotta be soha. Kosztolányi egyszer azt mondta: „Sietek haza, mert Karinthy megígérte, hogy eljön hoz­zánk, és hátha megfeledkezett róla, hogy megígér­te, és csakugyan eljön.” Egy életre szóló barátság fűzte össze ezt a két, merőben ellentétes személyi­ségű írót. Mindketten kamasz fiús viselkedéssel bírtak, rendkívül játékosak, ugyanakkor mély érzé­­sűek, érzékenyek voltak. Híresek a közös tréfáik és ugratásaik, például Kosztolányi Nyár, nyár, nyár című versében a sorok kezdőbetűit összeolvasva ez jön ki: „Nyald ki a seggem Karinthi”. Karinthy halálosan találó írásainak java része a New York kávéház márványasztalain született, miként a nemzedéktársainak kigúnyolásából ala­kult karikatúrasorozat, a legendás így írtok ti is. Sikerének titka, hogy a célba vett írói egyéniség egész karakterét, az alkotói modor és modorosság torzképét rajzolta meg. Meglepő, hogy miközben a környezete istení­tette Karinthyt a szellemességéért, az Ascher Osz­kár által megtalált, utolsó noteszába a következő keserű sorokat írta: „Úgy használnak engem, mint a krumplit Európában - virágomat és gyümölcsö­met (humor és vicc) tépik, a gyökérgumót filozó­fiámat­ eldobják. ” * Melyik szülőnek nem viszketett még soha a tenye­re a matek házi feladatok közben?! Karinthy nem tipródott, nagyot ütött Gabi kobakjára, csak úgy csattant. Gabi bőgött. „Én pedig megkönnyebbülve ugrom fel, és a múlt ködén keresztül egy arc raj­zolódik elém­­ az apámé, amint nagyot üt a koba­komra, vígan és megkönnyebbülve, mintha azt mondaná: »add tovább a fiadnak! énnekem már elég volt!«, és fütyörészve, zsebre dugott kezekkel, vígan indul el a sír felé, ahol egészen mindegy, hogy hány nap alatt ég el kilenc köbméter bükkfa és hatvan-hetven év élet. ” Sz. G. Történetek Madárles csárdással H­etek óta tombol az Alföldön a hőség, kopognak a szárazságtól az udvarok, a kertek. De nem Tiszavasváriban! Legalábbis nem Legány András kertjében. Az udvarra hatalmas gyertyánfa borít árnyékot, alatta pedig egy kis szabályos tavacska. Benne friss víz, a betonmedence partján pedig fürdő, tollászkodó madarak. Nyári idill, de hát mást nem is vár az ember az ország egyik legismertebb ornitológusától. Pro Natura-díjas vendéglátónk több mint hetven évvel ezelőtt szerelmesedett bele a madarakba. Derecskén volt általános iskolás, amikor az egyik pajtása megjelent egy tengelicfészekkel, benne öt kis tojással. - Amikor kézbe vettem a fészket, meg­pecsételődött a sorsom - meséli mosolyog­va a vasvári portán, ahová nem csak inni járnak a madarak. Enni is, aminek szemmel látható nyomait is láthatja, illetve taposhat­ja az ember. A gyertyánfa alatti fű úgy néz ki, mint a nézőtér egy-egy futballmeccs után­­ tele maghéjjal. De ezt nem az ember köpködte a földre, hanem a meggyvágó, hisz’ idejár csemegézni a fára. Az itató mögötti félhomályban felfedez­het más érdekességet is a kutakodó tekintet. Egy gyönyörűen megfaragott posztamen­­sen arasznyi magas szobrocska, anya és gyermeke meghitten összeölelkezve. Az alján a művész kézjegye: Újhelyi, 1945. Budapesti nagyapjától, a Pester Lloyd egy­kori főszerkesztőjétől örökölte, aki negy­vennégyben, az ország német megszállása után, tiltakozásul mondott le posztjáról. Azt akarták ugyanis a megszállók, hogy német szócső legyen a lapból. Ő azonban azt mondta, a lap ugyan német nyelvű, de magyar! A főszerkesztő urat egyébként Wertz Bélának hívták, magyar-latin szakos tanári diploma volt a zsebében. Embersége, műveltsége révén számtalan barátot tudha­tott maga mellett. Többek közt Kosztolányi Dezsőt, Babits Mihályt, Móricz Zsigmon­­dot. A Firfás Tiszahát írója például a Forr a bor című regényét küldte nászajándékul a tanár úr nagyanyjának, Kosztolányi pedig meleg hangú levelet az édesanyjának. Azt a kis madonnás szobrot is ajándékba kapta a nagyapa, Wertz Béla. Alkotóját megmen­tette a gettóból, aki hálából személyesen vitte el hozzá az alkotását. Wertz­­ nem éppen magyar név, de nem ez, hanem a szív a fontos. Márpedig vendéglátónk ősei mind büszke magyarok voltak, 1848 hűséges ápolói. Nem is csoda, hiszen Legány András ük-ükapja, Ober­bauer Jenő Kossuth Lajos egyik titkára volt, és a híres bécsi légió magyarországi útjának egyengetője. Meg is kapta ezért a császári ház „jutalmát”: négy év börtön Kunfstein várában. A tanár úr dolgozószobájának falán pompás madárfestmények között egy csalá­di címer. Világos mezőben egy szerecsen kinézetű katona, hiányzik az egyik keze. Alatta az öreg írás: Stephani Legány, 1596.­­ A családi legenda szerint a Stephani nevű ősünk valahol a Felvidéken volt vár­kapitány, amikor rátámadt egy török óriás. Igaz, hogy félkarú volt, de hatalmas terme­tű, a mi ősünk szabályosan eltörpült mel­lette. De azért legyőzte a turbános szere­­csent, és kiderült, hogy a szultán futárját ejtette foglyul, tarisznyájában fontos hadi­titkokkal. Ezért a tettéért kapta a nemesi oklevelet. A császártól persze, de én sok- Mindegy, hogy tél vagy nyár­ ban örültem volna az erdélyi fejedelem pecsétjének. Apám is, mert akárcsak én, kuructermészetű volt. Közrejátszhatott talán ebben a család talján származása is, az ősök aranyműves­ként, ötvösként az itáliai Luganóból érkez­tek az országba. Régiesen írva logatnak, innen kaphatták a magyar nevüket. Ám ha taljánok voltak is, hamar elmagyarosodtak. Istvánból, mint tudjuk, várkapitány lett, egyik dédunokája pedig Rákóczi hű embe­reként esett el a szabadságharcban. Kis híján házigazdánk is így járt. Az ’56-os forradalomkor másodéves pesti egyetemistaként a rádió előtti tüntetésen a karhatalmisták golyója őt is leterítette. A véletlenen múlt, hogy életben maradt. Úgy, sárosan, véresen rakták fel a teher­autóra, s vitték a kórházba. Ott persze nyomban le akarták metszeni róla az inget, a kabátot, mikor felkiáltott: „Emberek, ez az egyetlen kabátom!” Ma már persze mo­­solygunk a kórházi történeten, pedig az '56-os múlt sokáig elkísérte. Igaz, soha nem rejtette véka alá, hogy melyik oldalon áll, mint mondja, szüleitől örökölhette ezt. Édesapja agrárszakemberként a Károlyi, majd a Wenckheim grófok gazdatisztjeként szolgált a régi világban. Legány András is gyermekkora legszebb élményei között tart­ja számon az újkígyósi éveit, tulajdonkép­pen ott csodálkozott rá először a magyar táj értékeire, szépségeire. Azt is látta, hogy a grófok parádés kocsisa milyen pompás lo­vakkal furikázik a határban. Neki sem kel­lett több, varratott magának egy szabályos kis mentét, aztán befogta a szekérbe Makit, s irány a határ. Igen ám, de Maki az urada­lom legrafináltabb szamara volt. Alighogy rátették a hámot, máris „lesántult”. Igaz, nagy nehezen így is elvánszorgott pár száz métert, de aztán, mikor már nagyon unta a háta mögötti gyermekzsivajt, egyszerűen kibújt a hámból, a kicsiknek meg maguk­nak kellett hazahúzni, tolni a talyigát. De legalább közben tanulmányozhatták az út menti bogarakat, virágokat. A diplomát ’59-ben kapta kézhez, s vé­letlenül került Szabolcsba. Itt ajánlottak munkát, s szolgálati lakást. Soha életében nem járt addig Tiszavasváriban, de áldja a sorsot, hogy így alakult az életük. Akkor már tudományos alapon is érdeklődött a természetvédelem után, itt pedig tobzódha­tott az értékekben. Itt van a Tisza, a Keleti- és Nyugati-főcsatorna, itt vannak a halasta­vak, az ártéri erdők, idáig lenyúlnak a szi­kes puszták - hihetetlenül gazdag élővilág várt rá. De hogy majd hivatásszerűen is természetvédelemmel foglalkozhasson, ahhoz kellett a kislánya meg a pajtásai. Meghirdettek akkortájt egy országos úttörő­programot, két téma közül kellett az iskolá­soknak választaniuk: Lenin útján vagy a Nyílt szemmel a természetben. A vasvári gyerekek az utóbbi mellett voksoltak. Az apa akkor erről még nemigen értesült, de felfigyelt rá, hogy a kicsik folyton az iskola közeli kastélykertet bújják. Ő pedig egyszer megleste őket. Nemsokára már szakkört vezetett, majd természetvédelmi felügyelő, utóbb pedig főiskolai tanár lett. Az oktatást mind a mai napig gyakorol­ja. Rendszeresen szervez madárgyűrűző táborokat, két természetvédelmi alapít­vány kuratóriumának is aktív tagja, rá­adásként egyik közeli munkatársával a szomszédos Szorgalmatos általános iskolá­jának környezetvédelmi oktatását is mene­dzseli. S ha csak teheti, irány a természet! Mi sem ragadunk le a tiszavasvári portán, átugrunk Tiszalökre megnézni, hogyan viselkednek a vízimadarak a híres kenyér­gyári holtágon. Könyöklünk a hídon, s arról faggatnám, az elmúlt hetven-hetven­­öt évben milyen változásokon ment át a madárvilág. - Holnap reggelig ráér? - kérdezi ekkor váratlanul. - Mert legalább ennyi idő kelle­ne, hogy elmondhassam. Néhány részletet sikerül kiragadnunk. Sajnos az úgynevezett hosszúvonulók (ők több ezer kilométerre vándorolnak ősszel) állománya csökken, a ragadozók száma vi­szont emelkedik. Köszönhetően a szigorú védelemnek, meg talán a természetvédők áldozatos munkájának is. Akiknek mind­egy, hogy tél vagy nyár, ha úgy érzik, hogy menniük kell, hát mennek. Délután dr. Legány András is egy kis mezei körútra készül, holnap este pedig táncpróba. A helyi néptáncegyüttes tagja­ként koptatja a deszkát, s igaz, hogy a kalotaszegi legényesre már nemigen vál­lalkozna, de azért a sűrű csárdást 82 éve­sen is gyakran ropja. Amolyan taljános­­magy­arosán. Balogh Géza Dr. Legány András több mint hetven évvel ezelőtt szerelmesedett bele a madarakba

Next