Századunk, 1843. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)

1843-01-26 / 8. szám

8. szám. Hatodik esztendei folyamat 1843. Január 26. SZÁZADUNK. A köznép neveltetésének akadályai s ezeknek elhárítása. vV nevelés olly tárgy, mellyről, mig czért nem értünk, nem mondhatni, hogy eleget irtunk és szóltunk. Midőn a nevelési eszme megpendittétett, olly hév és tűz mutatkozott a tárgy érdemében, hogy dús eredményekről kétkednünk is alig lehetett. A megyék te­temei lelkesülve voltak, össze vissza volt hordva szokás szerint jó, rosz, czélszerű, fonák egy halomba, a­mint vagy tárgyismerők szól­tak , vagy pedig ollyanok, kik Gellért szarkájakint szónoklatra ér­zik magokat hivatva, kik a gyűlést veszve hinnék, ha saját hang­jaikban nem gyönyörködhetnének. — A folyóiratok hasábjai is szinte nevelési értekezésekkel teltek el. Sőt még a közbeszédek jelszava is a nevelés volt. Azonban az első hév itt is megtikkadt, s a lobogó tűz paráz­zsá hamvadt, mellyről még is feltehetjük,­­hogy hamvaiban elfojtatni nem fog. Az ország mivelődni akar; ez általános czél, melly a jövő boldogság talpkövének tekintetik. A műveltség csak nevelés által érhető el. E hiány naponkint érezhetőbb. Kell tehát e tárgyban előbbre haladnunk, ha csak apathiába nem akarunk esni; ez pedig a mozgalmak korában lehetetlen. Minden nemzet mozog körültünk s akarva nem akarva vele sodor. Elszigetelni magunkat a korszel­lem ellen épen olly kevéssé lehet, milly kevéssé lehetett a cholerát cordonok által gátolni. A teendők kora reánk viradt; nagynak ki­csinynek egyaránt mozogni kell, s fáradozásainknak gyümölcsét az idő megtermendi. Igen, az idő, mert azon igen vérmes kívánsá­gunk, hogy hol ma vetünk, ott holnap már arathassunk is, nem tel­­jesülend. Segítsünk az első szükségen, intézzük kellékeinket az ál­talános műveltség főtervéhez, keressük ki az akadályokat, hárítsuk el azokat, s annak utána tegyünk, mi tehetségünkben áll. — Én je­len czikkemben a falusi köznép neveltetésének főbb akadályait kí­vántam csak kiemelni és véleményemet azok elhárításának módjá­ról közleni. Ha falusi iskoláink számát hitelesen adhatnám, úgy hiszem, számra bármellyik európai státussal megmérkőzhetnénk,­­?­ mert alig van egy kissé nagyobb helység, mellynek saját tanítómestere ne volna. S mégis minő ellentét! Hányan vannak egy helységben, kik csak olvasni is tudnak, elhallgatván az egyéb tudnivalókat? A helységek ugyan tartanak mestert, kinek tanító, jegyző és ha­rangozó a neve, de úgy látszik, inkább tartják őket a két utolsó szol­gálatért, mint­sem az elsőért. Elismert dolog, hogy a falubeliek csak igen gyéren küldik gyermekeiket az iskolába. Sokan ugyan hanyagságból, „minek járassam iskolába a gyermeket, engem se járattak, mégis felnőttem, egészséges ember vagyok, s annyit csak tudok, mennyi nekem szükséges“ Így vélekedik a gazda, s magára hagyja a gyermeket. Mások nem küldik, mert a gyermekek ruhát­lanok , a tanítónak kántorpénzt kell fizetni, könyvet venni, mit ők, a nagy szegénység miatt, maguk megerőtetése nélkül nem tehetnek, pedig megerőtetni magát senki sem szereti. A lelkészek minden iskolai esztendő kezdetén, sőt máskor is, több ízben serkentgetik a szülőket, de mire mehetnek ? Legfölebb arra, hogy a téli hónapok­ban bejárnak tán a ruhásabb gyermekekbe alig lesz kikelet, rend­re maradoznak; egyiknek libát, másiknak marhát, sertyést kell őrizni, kis gyermeket ringatni, így múlik három négy tél. Mit a gyermek egyik télen tanult, azt nyáron elfelejti, jövő télen újra kezdi, egy kissé ugyan többre megy, ismét közbejön a tanultat fe­lejtető nyár, még egy tél, s a­mit ekkor meg nem tanult, továbbra nem igen számolhat, mert azalatt a gyermek is 10, 11 esztendős lett, s ekkor már huzamosan a házi és külső foglalatosság mellett kell neki lennie. — Ebben áll országszerte nagyobbrészt az is­koláztatás. A hanyagság s szegénységhez járul, hogy sok helyen rendes iskolaház nincsen. Láttam több ízben, hogy ugyanazon szoba, mellyben a tanító egész családjával lakott, egyszersmind iskolául is szolgált. Rokkapörgés, gyereksírás, tyúkok éneke, jövők s me­nők zaja mennyi időt vesznek el, s milly zavart okoznak a tanulás figyelmében! S ezt tapasztalnom lehetett nemcsak a szegény adó­zóknál, hanem több nemes helységekben is, hol aránylag mindig több szükséget láttam, mint a csupa jobbágyok között. Tegyük fel azonban, hogy a szülők készek gyermekeiket egy czélszerűn épített iskolaházba rendesen elküldeni tanulásra; vall­ján akadunk-e sok tanítókra, kik tanítási kötelességeiknek megfe­lelni képesek volnának? Jó tehetségű, szorgalmas, kiképzett mes­tereket ritkaság volt eddig találni. De ki is adhatta volna magát jó­ szívvel egy olly szolgálatra, melly emberét rosszul tartja, s gyak­ran még az élet legfőbb szükségeit is alig pótolja? Előttem fek­szik egy illy szerencsétlen iskolamesternek évi jövedelme, kinek télen 24 gyermek járt keze alá. Ez egyszersmind jegyző is, ha­rangozó is volt. A helység fizetett neki a mesteri szolgálatért 4 fr. 15 krt, a jegyzőségért 5 frtot, az iskolába járó gyermekektől — fejenként 36 krjával — 14 fr. 24 krt, stólája mehetett 3 frtra. S igy az egész pénzbeli fizetés tett 27 ft. 39 krt. váltó pénzben. Ka­pott ezen fölül 8 pozs. mérő rozsot, 32 kis szekér fát, egy hold föl­det őszi, egy holdat pedig tavaszi alá, mellyet a helység csak egy­szer szántott, a többi munkát magának kellett a mesternek végezni. És ez volt a mesternek egy kis közönséges faluból egész évi jö­vedelme. Hasonlókat kisebb nagyobb­­különbséggel sokat lehetne itt felsorolni. A múlt évben szedte be a győri iskolai kerület főigazgatója minden kerületéhez tartozó mesterek jövedelmének lajstromát. Igen érdekes volna, ha ezek statistikai tabellákban közöltetnének, sőt ezekre most a teendők korszakában szükségünk is volna. Bezzeg látnok itt, milly silány jövedelem mellett kell tengődniük az iskola­­mestereknek! — És mindemellett bár biztosítva volna kenyerek! Sok helyen azonban minden évben újra fogadtatnak fel, mint a pásztorok, s ennek meg kell lennie, habár az előbbi megmaradna is, mert illyenkor egy kis ivás szokott történni az újra felfogadott mester rovására. E nemzeti szokást pedig kiküszöbölni, már csak az ásus tekintetéből is kár volna! Ez leginkább ott szokott meg­történni, hol a község, minden egyéb befolyás nélkül, maga fogadja fel a mestert, kiben legszebb s legkeresettebb tulajdonnak tekintetik a szentori hang éneklés közben. Milly büszke akkor a helység , ha neki jutott a szerencse a legharsányabb torkú kántort bírhatni, s ha kántorának búcsúztató szava a körülfekvő helységeknek légmérőül szolgál, mint a harangok hangja. „Megváltozik az idő, azt monda fülem hallottára egy győti lakos, mert a rénai mester búcsúztató

Next