Székely Lapok, 1899. május (39. évfolyam, 36-43. szám)
1899-05-04 / 36. szám
2-ik oldal, Székely Lapok segédmunkások adóztatásáról, amivel csak imént ejtette rémületbe a pénzügyi kormány a produktív vállalatokat. A közigazgatás rendezésének szüksége is mind hatalmasabban lép előtérbe ! . . . A magyar nemzeti állam megerősödése szempontjából már évtizedek óta várjuk a közigazgatás államosítását, de az állami akarat erőteljes érvényesülése mellett gondoskodni akarunk az önkormányzati szellem fejlesztéséről és izmosításáról is. Szóval, a közigazgatás oly szervezete lebeg szemeink előtt, mely erőt adjon az államnak, hogy a Széll Kálmán szálló igéjét használva, a törvény, jog és igazság keretén belül, de egyszersmind elég erőt az önkormányzati szellemnek is arra, hogy egy önkénykedő kormánynyal szemben tehetetlenségre ne legyen kárhoztatva. S mindezeken felül a közigazgatás a legfontosabb, mert mindennapi állami tevékenység körébe be kell vonnunk és annak különös kötelességévé kell tennünk a kisebb existenciák gondoskodását és védelmét, hogy az államnak ne csak sajtó kezét érezzék, de oltalmát és védelmét is tapasztalják. Ne legyen abban senkinek se kétsége, hogy a vármegyei közigazgatás, de sok helyütt még a városi is, rég nem székhelye többé semmiféle nemes tradicziónak, komoly hazafias érzésnek és nemzeti közérdeknek. A régi forma még megvan, mint a korhadt fa kérge, de tartalma elrothadt! Az egykori köznemességnek, vagy az egészséges napot kért hebegő szavakkal s olyan ügyetlenül szedte össze a széthullott virágokat... Mit bíbor vörössé vált arczczal fogadott el tőle az a gyáva kis leányka, aztán nézték egymást sokáig, mig majdnem lement a nap, s egymás kezénél fogva mentek vissza abba a kis falucskába, melynek ezüstszinű bádog fedelű tornya messze kilátszott a szalmafedeles házikók közül ... — Egyszer — talán egy hét múlva? — nagyon komor képpel állított be a babához az a bolondoskedvű fiú... — Olyan furcsának tűnt fel akkor, szerettem volna kaczagni rajta, de ... — Ahelyett a baba arcza is elkomolyodott, aztán meg két nagy könycsepp gurult le hamvas arczán, némán néztük egymást, végre... — Megszólalt a fia s sóhajtva mondá: szeretnék meghalni, — a baba reánézett ismét bánatos szemével... — S ő is azt mondotta, hogy: szeretnék meghalni és erre mind aketten sírva fakadtak .. . — Átölelték egymást, szent áhítattal csókolta meg a baba homlokát . . . Aztán nemzeti középosztály szabad erejének rég nincsen köze már ehez az intézményhez. Politikai és vagyoni érdekekért harczoló klikkek és másféle csoportok uralkodnak benne. Akárhány vármegye van, ahol az egész intézmény egy-két nagyúri családból áll, akinek mindenki vakon engedelmeskedik. S ez még a kedvezőbb torzalakulás, mert a szabály nem ez, hanem az, hogy vagyont harácsoló és kortesszövetkezetek kerítették hatalmukban a vármegyei közhatalmat, amelynek egyes helyeken a kaszinó vagy épen valamelyik pénzintézet parancsol. A magyar társadalom munkás és egészséges zöme ez idő szerint vagy ki van rekesztve az autonóm közigazgatásból, vagy hallgatásra van benne kényszerítve. Amivel a tisztviselők ellen semmi rész se legyen mondva, mert hiszen azok — elismerjük — tűrhetően teljesítik kötelességeiket, azonban a választás és a közgyűlés alá rendelve legtöbbnyire maguk is súlyosan lenyűgözött, de mindenesetre nyomorultan fizetett rabszolgái ennek a végképen degenerált állapotnak. Ily nagy reformnál vita tárgya lesz azon kérdés a czentralizáczió túlhajtása, vagy mérsékelt deczentralizáczió czélravezetőbb eszközei a nemzeti politikának? . . . Erős konczentráczió nélkül nem hajthattuk végre 48-iki hős tetteinket. De erőnk hős tettekhez azért volt, mert társadalmilag, gazdaságilag, sőt politikailag deczentralizálva voltunk századokon keresztül. E deczentrákmegijedtek mind a ketten s nagyon szégyenlették magukat egymástól, nem mertek egymásra nézni. Ezalatt az ajtó kinyílt s a néni jóságos hangon mondotta a babának, hogy: miért nem játszik valamit a baba ? — Aztán ismét csak ketten voltunk s a baba sóhajtva mondá:ok bár maga tudna zongorán játszani! ... — S maga megjegyzé: milyen jó, hogy nem tudok zongorán játszani! — Miért ? — kérdezte a baba, — mert akkor nem tudnék most játszani! S milyen kedves volt akkor a baba, az az édes aranyos kis baba . .. A nap már letűnt, szürkés homály derengett a szobába, az árnyak nagyra nőttek, lassanként egybeolvadt minden tárgy körvonala a szobában, csupán egy amorette szobrocska s egy Szatir vigyorgó alakjai váltak ki élesen a szürkeségből. Halkan fölnyilt az ajtó s a néni jóságos hangon kérdezé: — Édesem, miért nem játszik valamit? záczló mellett tartottuk fenn nemzeti és állami egységünket, melynek 1848. előtt a nemesség egysége képezte alapját. Az 1867-iki kiegyezés után szintén nagy fokú czentralizáczióra volt szükségünk, mert széttagolt politikai egységünket kellett restaurálnunk Sőt, mert az ellenséges kormányzat a deczentralizácziót nemzetbomlasztó célzatból hozta létre, túl kellett hajtanunk nemcsak a politikai, hanem egyszersmind a kultúrái, közlekedési, gazdasági, sőt társadalmi czentralizácziót. Keresnünk kellett nemzet és államegészségünk új alapját, melylyé nemzeti intelligencziánk lett. Ez alap azonban még nem oly széles, mint a régi! Nem fedi az ország egész terültét. És azért a politikai czentralizáczióról még nem mondhatunk le. De elérkezett az idő a czentralizáló rendszer szigorának enyhítésére. Már maga azon tény, hogy gúny tárgyává kezd lenni a túlzott központosítás, mutatja, hogy elérkezett az idő bizonyos fokú, deczentralizáczióra. H. G. Marosvásárhely, 1899. május hó 4. Száműzetésem ideje. Vagy miért hagytam ott Oláhországot. Irta : TORNYAI FERENC Z. III. Sokkal rövidebb ideig lehettem Oláhországba való költözködésem után, az első időben tehát Bukarestben, hogy sem e furcsa metropolisnak, mely teljes közepében keleti fényével vetélkedik a czigány kolóniák mocskos, piszkos nyomorával, ítéletű társadalmi viszonyaival, úgyszintén az ottani tömérdek magyarság életi körülményeivel minden tekintetben közelebbről megismerkedhettem volna. Pótoltam hézagos ismereteimet e tekintetben később. I Dr. Zardetti érsek, ki oly szép teret ígért, mint már említem, hol politikai nehézségek, hol pedig oly intrikák következtében, melyek elsősorban aulikus embereitől és papjaitól származtak, beadta volt demissióját, magyarán mondva kereket oldott, miután megismerte azt az áldatlan országot, annak szerencsétlen kényszerpolitikáját összes rafinériájával, de még inkább a szerencsétlen egyházmegyei állapotokat, melyeket az olasz missionáriusok a helyzetet fel nem ismerő, de azt igenis kizsákmányoló és sablonszerű működése (?) teremtett meg. Tisztelet az egyes kivételeknek, akiknek azonban, mivelhogy fehér hollók számába mentek, nem valami nagy jelentőségök lehetett, — legkevésbbé a szegény kath. magyarságra nézve. Egyelőre csak azt jegyzem meg, hogy egy előnyök volt az olasz papoknak, — amíg megismerte őket a nép — a magyar f Ferenczrendiek fölött, t. i. hogy könnyen