Színházi Élet, 1925. június 14–20. (15. évfolyam, 23. szám)
1925-06-14 / 23. szám
42 SZÍNHÁZI ÉLET Volt egyszer, valamikor régen, egy vándor hegedűs. Olyan szegény volt, hogy a templom egere megsértődött volna, ha hozzá hasonlítják. Szél fújta, eső verte, ahogy a világot kóborolta. Nem volt egyebe nótás szivénél, meg arany szabadságánál. De ezeket aztán nem adta volna oda semmiért. Hát egyszer elvetődött egy nagy urnak az udvarába. Természetesen ottan ünnepséget ültek és pedig a nagyúr leányának a neve napját. Sőt a beavatottak tudták, hogy mást is. Ugyanis, mint nem az első mesében, itt is ugy volt, a szépséges kisasszony igen válogatós volt a kérőkben. Egyre-másra kosarazta ki a környék legdaliásabb ifjait, ugy hogy édes atyja ura már-már attól tartott, hogy ha tovább fingáskodik, pártában marad. Ez mindenkép szégyen lett volna rangjára és nevére, igy tehát névnapja előtt igy szólt lányához : — Kedves lányom, ez az utolsó eset, hogy gondolkodtam róla, hogy hetedhét ország daliái csődüljenek az udvaromba. Ezúttal okvetlen elvárom tőled, hogy férjet válassz magadnak közülök. Ebbe a kisasszony is beleegyezett. Éppen javában állt a muri, mikor a mi szegény, kopott hegedűsünk kopogtatott be a kastélyba. Nahát, a fülemilének sem nézik a szerény tollát, az ágrólszakadt hegedűst is beengedték, hogy énekeljen a vendégek felvidítására. Nem bánták meg. A hegedűs olyan dalítóan, oly édesen zengette meg egyik dalát a másik után kobozán, hogy a nagyúr udvari költője azon a percen sárgaságba esett az irigységtől. Ez még semmi. Hanem azt tessék elképzelni, hogy a szépséges kisasszony egyszer csak így fordult oda ura atyjához: — Nos, drága atyuskám, azt parancsoltad, hogy ma utoljára férjet kell választanom magamnak. íme itt van ez az énekes, így még soha senki el nem bájolta a szivemet. Az övé akarok lenni. Hajha ! Sejtik erre a nagyúr megrökönyödését. Hogy igy, meg amúgy és erre meg arra, teremtette !... Hiába ! A kisasszony nem akart tágítani. Vagy az idegen hegedűs, vagy senki más. Inkább elemészti magát. Mit volt mit tenni szegény nagyúrnak, el kellett vállalnia vejéül az ágrólszakadt hegedűst. Mindössze egyet kötött ki azonban nagy szilárdan. Ha már így a családjába emeli ezt a csavargó énekest, hát legalább méltóvá kell lennie erre. Oda kell csapnia a sutba a kobrát, többé nem cincogni rajta, hanem helyette kardot suhogtatni a kezében. Daliává válnia. Igy is történt. A hegedűst cifra fényes gúnyákba öltöztették, a padlásra rakták a kobozát és mindenképen uri leventét fabrikáltak belőle. Azt kérdezték tőle, hogy neki magának tetszik-e egészen ez? Elvégre nagyobb szerencsét tiz javasnéni sem jósolhatott volna Pedig neki, hát, ami a got illeti, az ügy nem boldogsáegészen volt rendben a mi hegedűsünknél. Mert tény, hogy a kisaszony nagyon megbabonázta az ő szivét is. De már a feszes fényes élet sokkal kevésbé. Márhogy például mindig ő hallgassa azontúl, hogy az udvari költő neki énekel. Különösen ez nm volt ínyére. Mese az ágról szakadt hegedűsről (Novella) Irta: Tersánszky J. Jenő íme itt van az énekes. .. (Merényi rajza)