Színházi Élet, 1925. december 20–26. (15. évfolyam, 51. szám)

1925-12-20 / 51. szám

58 SZÍNHÁZI ÉLET (9.) — Daudet... mondotta előkelően és hibátlan kiejtéssel, ahogy az asszony meg­tanította rá és boldog volt, hogy tudja en­nek a francia írónak hat betűjét négynek kimondani, ahogy illik is egy művelt fiatal embernek a zürichi korzón, amikor egy úri kisasszony oldalán sétál. És boldogan mesélt a regény figuráiról, persze ezeket már nem szólította nevükön, csak ... „a nábob" ... „az anyja" ... és igy tovább, mert ezeknek a neveknek a kiejté­sére nem tanította meg Lia és annyira el­ragadta a költői hév, hogy szegény, meg­boldogult édesanyját is feltámasztotta a halóporából és azt mondta a lánynak csön­desen és komoly meghatottsággal: — Tudja, csak azért járom én is a vilá­got, hogy a végén így mehessek haza a kas­télyba és a birtokra, amit az otthon ma­radt öregeknek fogok vásárolni... Így mondta: öregeknek és arra gondolt, hogy Rozál néni tényleg öreg és tényleg otthon van, tehát nem is füllentett olyan nagyot. Közben lassan beértek a város szívébe, a lányt néha köszöntötték fiatal urak és ilyen­kor Pista is megemelte illedelmesen a ka­lapját, néha viszont a fiú ismerősei üdvö­zölték a sétáló párocskát és Pista boldog volt és belül elégedetten gondolt az etikett szabályaira, amely kötelezővé tette még a klub totyogós, öreg pénztárosának is, hogy köszöntse Lovass Pistát, illetve Lovass Ist­ván urat, mert egy hölgy oldalán sétál a tó­partján. Amikor éppen meg akartak fordulni a motoroskikötőnél, mintha a földből nőtt volna ki, elébük toppant Lia. Gyors léptek­kel jött fölfele az utcán, alig pár méternyi­re tőlük és szemében fenyegető táz lobo­gott. Pista meghökkent, majd úgy gondolta, jobb ha szembe találkoznak és halkan, re­kedten fordult a kislány felé: — Talán gyerünk erre még egy kicsit... — Kérem... — mondotta a lány moso­lyogva. Ekkor ért oda Lia és Pista illedelmesen megemelte a kalapját: — Kezét csókolom... — és tovább akart menni... Az asszony csodálkozásában megtorpant a kövezeten, majd hirtelen, ziháló tüdővel kiabálni kezdett: — Mi az? Csak tovább megysz? Szó nél­kül ... engem észre sem veszel? ... A kislány rémülten nézett fel az asszony­ra, aztán a fiúra is. Pista szigorúan: — Kérem, ne csináljon botrányt... gye­rünk kisasszony ... — De nem addig van az, barátom... — kiáltott rá az asszony és belekapaszkodott a fia kabátjába: — Én otthon könyörgök, hizelgek, ked­veskedem annak a vén majomnak, az el­nöködnek, hogy emelje fel a fizetésed duplájára, nagyszerű meglepetést akarok ne­­­ked szerezni és amikor megvan, mint az őrült rohanok vele a korzóra és itt találtak egy taknyossal... A lány sírva fakadt. Keservesen zokogni kezdett az utcán. A fiú eszét elborította a­­ vér és szikrázó szemmel kiáltott az asszonyra: — Takarodjék ... hordja el magát...­­­és bocsánatkérő hangon fordult a lányhoz: — Kérem, ne haragudjon, kisasszony ... — de nem tudta tovább folytatni, az as­­szony hörögve vágta a szemébe: — Micsoda? Takarodjak? Te piszok! Én kikapartalak a szemétből és igy mersz ve­lem beszélni?... — és retiküljében kezdett idegesen kotorászni és egy borítékot húzott . . , pakolni kezdett ,

Next