Szinháztörténeti Értesitő, 1954 (3. szám)

1954-12-01 / 3. szám

közül az előbbi Angelo Constantinit vagy Luigi Riccobonit, az utóbbi pedig Giuseppe Balettit örökítette meg, még dominál a szerep az alakító felett, bár a „Gilles“ megragadó tekintete már az alakító egyéniségéről lebbenti fel a fátyolt. Watteau az olasz színház mellett a korabeli francia színpad pathetikus alakjait is ábrázolta néhány művön. A XIX. század első felének egyéniség-kultusza meglátszik a kor színész­portréin is, melyek a művészeket egy-egy emlékezetes sikerű szerepük jelme­zében ábrázolják. A nagy színészegyéniség megörökítése a főcél, ehhez csak keret valamely nagysikerű alakításának jelmeze. A pathétikus drámák mellett, melyeket jobbára fejedelmek által fenn­tartott színházakban játszottak, a feltörekvő polgárság is megteremti a maga szórakozását a vígjátékokban és népies színművekben. E művekben jelentkező társadalompolitika kihatott a színész ábrázolási módjára is. A színdarabok mindennapi életből vett alakjainak ábrázolásához a körülöttük lévő világból, a hétköznapok embereitől szerezték alakításukhoz tapasztalatukat. A róluk készült rajzok és festmények ezt az életközelséget mutatják, s arról tanús­kodnak, hogy a színész egyénisége itt feloldódott a szerep egyéniségében. A bécsi „Volksbühne“ színészeiről készült rajzokat nézve az az érzésünk, hogy a korabeli társadalom jellegzetes alakjait karikírozó sorozatot lapozunk. Az impresszionisták és neo-impresszionisták szívesen fordultak színházi témák felé. Érdeklődésük azonban nem a cikk elején felvetett problémának szólt, s a pathetikus beállítású színészportrét sem kívánták folytatni, hanem programjuk szerint a megvilágítási hatások sokféleségének, a gyors mozgás megörökítésének megoldására törekedtek. (Degas táncosnő képei.) A jelme­zes színészportré itt tehát csak keretül szolgált a speciális technikai feladatot jelentő probléma megoldásához. A magyar fejlődés lényegében lépést tart a nagy vonalakban vázolt európai fejlődéssel. A XIX. század elején és közepén, a reformkor fellendülő színjátszása a magyar nyelvművelő mozgalmakkal, az önkényuralomé pedig a nemzeti ellenállással van kapcsolatban. A színpad nagyjainak képei tehát, mint nemzeti hősök ábrázolásai jelentek meg. Ebből természetszerűleg követ­kezik, hogy az embert tartották elsősorban kiemelendőnek, a szerep csak má­sodlagos e képeken. Erről tanúskodnak a kor számos műlapjának, Barabás Miklós és Vidéky Károly műveinek feliratai is, pl.: Bartha mint Zrínyi, Egressy mint Mátyás király, stb. Figyelemmel kísérve a további fejlődést, látjuk, hogy az alakító előtérbe helyezése a szerep fölött, egészen napjainkig látható. (Karlovszky Bertalan: Ódry mint Hamlet.) Beck Judsit festőművész kezdeményezése, — amely szerint a színész és a szerep egyéniségének szintézisét kívánja ábrázolni — új és figyelemreméltó jelenség. A Fényes Adolf-teremben legutóbb rendezett gyűjteményes kiállítá­sán erre az irányra való törekvéseiből láthattunk szép példákat. Rátkai Már­ton képe a Revizor polgármesterének szerepében ugyan még inkább a sze­rep, mint a színész ábrázolása, viszont a Ladomerszky Margitról készült fest­mény a Warrenné mesterségének címszerepében inkább a színész, mint a sze­rep megjelenítése. A szintézis jobban sikerült Major Tamás képein, vagy mondhatjuk: Corbaccio-n és Tartuffe-ön, Major alakításában. Ugyancsak a szerep és színész együttes ábrázolásának problémáját oldja meg Bartos Gyula Tiborc ábrázolása és Bihari József Józsa Mihály alakja a Fáklyalángból, valamint az öreg parasztasszony képe a Ljubov Jarovajából, Pártos Erzsi ala­kításában. 218

Next