Szocialista Művészetért, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
MÉRLEG AZ ÉV BÚCSÚZTATÓJÁNAK hangulata szebb, tartalmasabb volt, mint az előző sok-sok évé. Kicsit meghatottan köszöntünk meg mindent, amit ez az esztendő hozott: nyugalmunkat, fejlődő és biztató életünket, közösen elért eredményeinket. Az eredmények kézzelfoghatóak, érezhetők: gazdasági életünk stabilitásában, az életszínvonal fokozódó emelkedésében, a művészeti élet fellendülésében. Az utolsó hetek a számvetés idejét, a tervezgetések derűjét hozták egyénnek és mozgalomnak egyaránt. Szakszervezeti mozgalmunk is felmér, számol, határoz. EGY ESZTENDEJE januárban, hogy a művészeti szakszervezetek III. kongresszusának határozatai kifejezték: a gazdasági rendeződés talaján hozzá kell látni a kulturális élet szocialista kibontakoztatásához is, győzelmes harcot kell folytatni a magasabbrendű társadalomnak megfelelő kultúráért. A kongresszus nem egy esztendőre hozta határozatait, mint ahogyan nem egy esztendő alatt megoldható feladatokat tartalmaznak a párt művelődéspolitikai irányelvei sem. Nem hangzatos látszatgyőzelemért, de lépésről-lépésre keményen megharcolt eredményekért folyik a küzdelem. Mégis, egy esztendő része a már megtett útnak. Ma, visszapillantva elmondhatjuk, hogy szakszervezeti mozgalmunk sikereket ért el, megmutatta a társadalmi összefogás jelentőségét és erejét a művészek és művészeti dolgozók széles táborán belül. A KONGRESSZUS egy esztendővel ezelőtt olyan légkörben ülhetett össze, amikor az ellenforradalom leverését követő nehéz gazdasági helyzet ellenére is, a párt és kormány jelentős erőfeszítéssel javított a művészek és művészeti dolgozók anyagi helyzetén, kifejezésre juttatva ezzel mindenekelőtt számukra a munkásosztály és a dolgozók megbecsülését. Ezzel egyidőben a kongresszus őszintén feltárta, hogy a szakszervezeti mozgalom a szocialista társadalomban nem állhat csupán a „követelés” talaján, hanem meg kell értenie és meg kell értetnie, hogy az ország gazdája is. Ez egyszersmind szélesíti a szakszervezet hagyományos tevékenységét, emberformáló munkát követel. AZ ELTELT EGY ESZTENDŐ bebizonyította, hogy mind a klasszikus feladatok megoldása, mind a szélesebb értelemben vett nevelő munka szempontjából a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége megfelelő formát jelent a művészek és művészeti dolgozók szervezeti összefogása számára. Nemcsak a szövetség, de az egyes szakszervezetek elnökségei is folyamatos, rendszeres, a kongresszus határozatai alapján álló, programszerű munkát végeztek az elmúlt évben s fokozatosan válnak az állami intézmények és vezetőszervek mind tekintélyesebb segítőivé. Csupán néhány legfontosabb tényt említve az egyes művészeti szakszervezetek elnökségeinek munkájából: a Színházi Dolgozók Szakszervezete komoly segítséget nyújtott az új évad megindulásakor, a Filmszakszervezet a Filmfőigazgatósággal együtt kidolgozta a filmszakma fejlesztésének terveit. A Zeneművész Szakszervezet elnöksége, amellett, hogy végezte a közvetítés állami feladatát, gazdája lett a nagyjelentőségű „Legyen a zene mindenkié” mozgalomnak és a szövetség támogatásával sikerült eredményesen küzdenie az Országos Szórakoztató Zenei Központ felállításáért. A Képzőművészek Szakszervezete behatóan fogalkozott a képzőművész vállalatok munkavédelmi helyzetének felmérésével és megjavításával és a képzőművész társadalom problémáinak megoldásában együttműködést teremtett a Képzőművészek Szövetségével. Emellett a szakszervezetek elnökségei nem hanyagolták el a szociális és társadalombiztosítási tevékenységet, az üdülés és segélyezés, a szociális otthonok, a gyermekotthon működtetésének feladatait. A SZÖVETSÉG az elmúlt esztendőben sokat tett azért, hogy megteremtse a politikai munka megfelelő kereteit. Ismeretes, hogy átvette és hagyományait ápolva, új tartalommal tölti meg a művészek Fészek Klubját. A párt és a SZOT vezetőivel történt megbeszélés alapján, a tagság kívánságára, szoros együttműködést alakít ki a művészeti szövetségekkel. A film, és színház területén művészeti szakosztályok látják majd el a művészeti szövetségek feladatait. Kezdeményezésünkre több helyen helyes és tartalmas kapcsolatok alakulnak a művészek és az új közönségközött. Nagy figyelmet szentelünk a fiatalok fejlődésének, stúdióinak , ifjúsági bizottságok működnek sikeresen szakszervezetünkön belül. Fejlődnek a régen követelt szakszervezeti nemzetközi kapcsolatok, rendszeressé vált a művészeti delegációk, a dokumentumok cseréje. MINDEZEK A JÓL VÉGZETT munka magabiztosságát jelenthetik egész mozgalmunk számára. De pillanatra sem megállást vagy elbizakodottságot. Ellenkezőleg: az elvégzett feladatok élesebben világítanak rá mulasztásainkra, mindenre ami még megoldásra vár. Szakszervezeti mozgalmunk ebben az esztendőben jobb feltételek között, folytatva a szilárd elvi politikát, kezdi munkáját. E munka homlokterében a művelődéspolitikai irányelvek ismertetésén túl, azoknak fokozatos megvalósítása áll. A mozgalomnak az alapszervezetekben kell erősödnie és ez türelmet, szívósságot, önmagunk nevelését jelenti. A meggyőző, nevelő, politizáló, igazságunkat bizonyító munkának párosulnia kell atürelemmel, a dolgozók mindennapi problémáinak megismerésével és megsegítésükkel. Nem elsősorban nagy „központi” előadások megtartását követeli — jóllehet ilyenekre is szükség van —, hanem az alapszervezetek megerősítését, nagyobb önállóságra való nevelését. Nem könnyű. De azok a szakszervezeti aktivisták, akiknek munkája meghozta mozgalmunk eddigi eredményeit képesek e feladatok megoldására is. Az esztendő mérlegének készítésekor elsősorban őket köszöntjük, és szakszervezeti vezetőink nevében kérjük további támogatásukat. Így bizonyos, hogy azon a szilárd talajon, amelyet a párt, a munkáshatalom teremtett meg, az 1959-es esztendőben továbbjutunk a szocializmus igazságainak terjesztésében is, segítséget nyújtva ahhoz, hogy a művész és művészeti dolgozó betölthesse népet szolgáló hivatását. II. évfolyam 1. szám 1959. január KIADJA A MŰVÉSZETI SZAKSZERVEZETEK SZÖVETSÉGE ELNÖKSÉGE ÚJÉVI BESZÉLGETÉSEK Az esztendő fordulóján néhány kiváló művészt arra kértünk fel, tetszésük szerint beszéljenek az őket legjobban érdeklő kérdésekről, akár az elmúlt év élményeiről, akár a jövő terveiről. Az itt következő válaszok kimondva és kimondatlanul tanúskodnak arról, hogyan gazdagítják a gondolatokat a művelődéspolitika irányelvei, hogyan becsüli a művészt a dolgozók társadalma — közönsége, s hogyan szolgálja ezt a bizalmat a művész az élmények, művészi tervek gazdagságának az egész közösségre nézve alkotó megfogalmazásával. Apáthy Imrét . Az új esztendő egyik legfontosabb feladatának tartanám, hogy a színművészet területén végre meginduljon a szövetségi élet, és betöltse a magasfokú színművészeti tanácskozó testület feladatát. Egy ilyen testület a szakszervezet keretén belül, egy igazi „művész-szenátus” tanácsaival komoly segítséget adhatna színművészetünk fejlődéséhez. Problémánk volna elég. Itt vannak először is a művész-erkölcs kérdései. Legtöbb színházunkban baj van a fegyelemmel. Azután a fiatalok! Ha minden színháznál jól működő, megszervezett stúdiókat hoznánk létre, ez sokat segíthetne az új színésznemzedék nevelésén. Mert igaz, a közönség rovására nem szabad kísérletezni, de miért ne játszhatnának a fiatalok a fiataloknak? Minderről vitatkoznunk kellene. Ifjúságunk kulturális nevelése! Évről-évre halasztják a színházak műsorában olyan darabok bemutatását, amelyeket a fiataloknak, nemcsak tankönyvekből kellene ismerniök, hanem színpadról is. Sokszor lekerül a színházak műsoráról az ilyen darab, még mielőtt a fiatalok láthatnák. A „Karnyónét” például 4—5 évenként fel kellene újítani. Aztán az új magyar dráma kérdése, amelyről talán a legfontosabb beszélnünk. Az új közönség igénye gyorsan növekszik. Ezzel lépést kell tartanunk. — A magam művészi munkája számára azt kívánom, hogy az új esztendőben sok jó, új, magyar darabban játszhassam és természetesen néhányat rendezhessek is. Seményi Lili: — Az elmúlt évről szeretnék beszélni, annál is inkább, mert ez az esztendő számomra egész életem egyik legkiemelkedőbb élményét hozta. Gyermekkorom óta vágyódtam Kínába. Először a csodás és távoli mesevilág érdekelt, — később az évezredes kultúra megismerése vonzott. S amikor az elmúlt évben végre eljutottam oda, rabul ejtettek az emberek, nem a mese, hanem a csodálatos kínai valóság. Utazásom minden apró élményét feljegyeztem, naplót vezettem minden állomásról, minden találkozásról, nem a nyilvánosság, hanem a magam számára, hogy mindig visszapergethessem, újra kóstolgathassam az elmúlt napokat. A napló itt van előttem, most mégis nehéz az összefoglaló, nehéz megragadni a legfontosabbat. Mint mondottam, elsősorban az emberek ragadtak magukkal, hallatlan akaraterejükkel, hűségükkel és odaadásukkal. Valami belső előkelőség és kulturáltság jellemzi a kínai embert, aki a legnagyobb áldozatokat is természetes magától értetődéssel hozza meg, annyira tudatában van annak: a sajátjában van. Sokan beszámoltak már róla: szinte minden kapualjban, az egyetem előtt épp úgy, mint a kis faháznál, népi kohó és mindenütt, mindenütt munka. Diadalmasan és legyőzhetetlenül. Nehéz megfogalmazni, de ez a legyőzhetetlenség az, amit egész utamon éreztem, az egyszerű kínai emberrel való találkozások, a felejthetetlen beszélgetés Csou-En-laj-jal, a népi kommunában tett látogatás, vagy a színházi esték alkalmával. A kínai művész hivatása magaslatán a legszorosabb kapcsolatot tartja a néppel. Kiváló operaénekesekkel, hangszeres művészekkel és karmesterekkel ismerkedhettem meg. Mindegyik számára természetes dolog, hogy művészetét a nép előtt mutassa be és nemcsak a színház jól berendezett falon között, hanem a vasútépítkezéseknél, a földeken és mindenütt, ahol erre mód és lehetőség van. Nincs ebben semmi „kötelességszerű”. Hitetlenkedve nézik azt, aki ezen csodálkozik, hiszen természetesnek tartják, mint az életet. A nép a művészetben elsősorban saját tükörképét keresi, a legnagyobb sikere azoknak az irodalmi műveknek van, amelyek a máról — a mának szólnak.• Azt hiszem ezzel az élménnyel sokkal gazdagabb lettem. És minden vágyam az, hogy magam és művésztársaim — a mi körülményeink között — mind erőteljesebben építsük a néppel, a munkásosztállyal való kapcsolatainkat. Sokat várok szakszervezetünktől ezen a téren, remélem, hogy célkitűzéseinek megfelelően segít a módszerek, formák és lehetőségek megteremtésében s a magam részéről szeretnék ebben a munkában tőlem telhető sesegítséget nyújtani. Hincz Gyulát — Nincsenek különleges terveim — kezdi, de mire a beszélgetés végére érünk olyan távlatokba tekintünk, amelyekhez egy év, de talán tíz is, kicsiny mértékegységnek tűnik. Nem egyébről, mint a jövő művésztípusáról van szó. Arról a művészről, aki nem csupán egyetlen hangszeren játszik, hanem képes megszólaltani az egész zenekart, aki alkotó ember az élet minden területén, sokoldalú, akárcsak a kialakulóban levő, tervszerűen összehangolt társadalom. — Sok művész az élet követelményeitől sarkallva, mintegy ösztönösen vesz részt az ilyen értelmű átalakulásban. Ma már a renaissance mestereihez hasonlóan egyre számosabban tevékenykednek egyidejűleg több művészeti ágban. De aki nemcsak művész, hanem pedagógus is, az nem bízza magát pusztán az ösztönökre, — tudatosan munkálkodik az új, — a polgári művészet individualizmusán, egyoldalúságán túlemelkedő — művésztípus formálásában. — Az Iparművészeti Főiskola készülő tízéves terve is már az iparművészet magasabbrendű és korszerű értelmezésének jegyében alakul. A művészi képzés színvonalának emelése öszszekapcsolódik az ipari és technikai fejlődés támasztotta új követelményekkel. A tervezők sokoldalúbb szemlélete érdekében komplex stúdiók felállítását tervezzük a főiskolán. De még sok más pedagógiai probléma is megoldásra vár. Mindenesetre a tervezés kérdései állnak a főiskola ez évi munkájának középpontjában — és az én munkámban is. Számomra egy intézmény megformálása éppen olyan izgalmas alkotói feladat, mint egy festmény.• És magamról? Amit az előbb a művészeti élet átalakulásáról általánosságban mondtam azt önmagamban is szeretném megvalósítani. Nem vállalom, hogy festő, vagy grafikus, díszlettervező, iparművész vagy szobrász vagyok, hanem alkotó, aki az élet minden területén szeretné az újnak megfelelő szépet létrehozni. Kollányi Ágoston: — Az új esztendőben folytatni kívánom azt, amit eddig csináltam. Én ugyanis nagyon megelégedett vagyok a magam műfajának lehetőségeivel. De hogyan is lehetnék elégedetlen? A rövidfilm lehetőségei olyan hatalmasak és még annyira kimerítetlenek, hogy akkor sem jutnék a végükre, ha száz esztendeig élnék... Ami a témákat illeti? Az elmúlt esztendőkben sokfélét csináltam már. De van kettő, amelyre azt mondhatom, hogy szívügyem. Igen, legjobban a természetfilmet és a képzőművészettel foglalkozó rövidfilmet szeretem. Ez a két témakör a gyártási program szempontjából is igen jól összeillik. Nyáron ugyanis a természetfilmek forgatását végzem, télen pedig a képzőművészetiekét. — Állat és ember kapcsolatának ábrázolása izgalmas számomra. Szeretnék ezzel foglalkozni ebben az esztendőben. Olyan filmet tervezek, amelyben ember is szerepel. Ma még nem tudom, hol forgathatjuk ezt a filmet. Szó esett koprodukciós megoldásról is... Külföldön is felfigyeltek már tudományos jellegű természetfilmjeinkre. A rövidfilmeknek komoly sikerük van. Ami pedig a képzőművészeti filmeket illeti, ezúttal nem egy festő, vagy szobrász munkájáról készítünk filmet, hanem átfogóbb témáról. „Az emberi test, a képzőművész szemszögéből.” Ez természetesen nem a film címe, hanem a tárgya — egy mondatban. Nemsokára, az év első felében kezdjük a forgatást. Természetesen van még ötlet, a hallatlan bőségű izgalmas témák százai. Ma még „titkos vágyaim” között sem szerepel valamilyen játékfilm. Boldogan beérem a magam témakörével és itt keresem a mind jobb megoldásokat. Mint a szakszervezet elnökségének tagja szeretnék lehetőségeimhez képest közreműködni a véleményem szerint helyes 1959-es tervek végrehajtásában, különösen ami a filmművészet dolgozóinak szakmai, technikai képzését illeti.