Szocialista Művészetért, 1961 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1961-01-01 / 1. szám
Az első országos munkás-művész konferencia (Folytatás az 1. oldalról) Jár a művészt, majd a tartózkodás lassan felengedett, amikor a munkások, a parasztok látták, hogy a festő vagy szobrász nem egzotikumként kezeli őket, hanem a megismerés vágyával fordul életük, mindennapi munkájuk felé. S e mozgalom mérlege, „A dolgozó nép között” kiállítás azt mutatja, hogy bár kiugró művészi eredmények még nem születtek — ennyi idő talán még kevés is volna rá — a képzőművészek nagyon hasznos úton indultak el. A munkások és a művészek kapcsolatai talán a színházaknál alakultak a legváltozatosabban. A József Attila Színház például ankétokat, bálokat rendez az üzemi dolgozókkal, s ma már Angyalföld közönségének jó része személyesen is ismeri a művészeket, érdeklődik fejlődésük, a színház élete és problémái iránt — egyszóval magáénak érzi a színházat. Erre törekszik a többi színház is. „Ha a Madáchba megyek, úgy érzem, mintha haza mennék — mondotta Baranyai Aladár, az Ikarusz gyár párttitkára, — mert ismerek ott mindenkit, és viszont ezek a művészek hazajönnek az üzembe.” A konferencián Gyurkovics Zsuzsa bejelentette, hogy a színház művészei és a nézők közti kapcsolat új formával bővül: a fiatal zeneművészekhez hasonlóan a fiatal színészek is elhatározták, hogy ellátogatnak a tanulóotthonokba és ott bensőséges hangulatú előadás és beszélgetés során kerülnek közelebbi barátságba a fiatal nézőkkel. A filmművészeknél a nézőkkel való kapcsolatnak az a formája terjedt el, hogy az elkészült filmet az alkotók jelenlétében bemutatják egy-egy üzemben s a vetítés után rendezett ankéton beszélgetnek, vitatkoznak a filmről a nézők és az alkotók. Ez a forma rendkívül sok tanulságot adhat a művésznek a következő filmhez, de az elkészült művön már nem változtathat. Helyesnek látszik itt, ha előzetesen, a film forgatásával párhuzamosan találnák meg az alkalmat a véleménycserére. Az írók nagyüzemekben rendezett ankétokkal kezdték meg kapcsolataik kiépítését az új olvasóval, majd sor került a Kortárs-estekre, amelyeket rendszerint neves írók részvételével tartanak. A legtöbbet ígérő a fiatal írók csoportjának kezdeményezése: egy-egy fiatal író csatlakozik valamely nagyüzem szocialista brigádjához, személyes barátságot köt a brigádtagokkal, tanácsokat ad, melyik színdarabot, filmet nézzék meg, mintegy bevezeti őket a kultúra világába, és közben maga is mélyebben megismerkedik a fiatalok életével. Az elmúlt három év mérlegét megvonva tehát, az összkép fejlődést mutat. Ezzel együtt is csak a lehetőségek kezdeténél tartunk Orbán elvtárs a következőképpen határozta meg a problémák gyökerét: „Ez a mozgalom ma még ott tart, hogy megindult egy ilyen kapcsolat, de kissé felületes, kissé esetleges, nem jutott el odáig, hogy a résztvevők mélyen, behatóan megismerjék a munkásosztály igazi életét, s a falvak, tsz-ek légkörét, levegőjét.” A mozgalom teljes kibontakozásának akadályait szemügyre véve feltűnik: még csak egyes művészekben él az igény, hogy az elefántcsonttoronyból kilépve, megismerkedjenek napjaink életével. Sajnos, éppen a vezető művészek egy része még tartózkodó. Nem értik igazán, hogy a munkások és művészek találkozója több az érdekes kirándulásnál, a munkásember nem a kirándulás keretében tanulmányozandó csodabogár s maga a találkozó nem a munkásoknak tett szívesség. Akadályt jelent nem egyszer egyes üzemi vezetők túlzott aggodalmaskodása is. Nem egy vezető attól tart, hogy a művészek tekintete felfedezi a gyár életének, munkájának fogyatékosságait, fonák oldalait. Holott az életnek nemcsak pozitív, hanem negatív oldalai is alkotásokba kívánkoznak, s a művésznek az élet teljességét kell megismernie, megítélnie, hogy azután meggyőződésének erejével kiemelhesse belőle a jót, az előremutatót, a célt. Akadályt jelentett az is, hogy az összejöveteleket nem egyszer az esetlegesség jellemezte, általában kevés gondot fordítottak a folytatásra, a fejlesztésre. Pedig az egyes elszigetelt találkozó csak arra való, hogy a jég megtörjön. Fodor Imre, a József Attila Színház igazgatója beszámolt arról, hogy üzemi látogatásaik során minden kölcsönös jószándék ellenére is, a hangulat feszélyezettsége csak a második-harmadik találkozónál oldódott fel, s csak ilyenkor kezdődött meg a valóban bensőséges és őszinte beszélgetés a munkásokkal. Nem viszik előre a kölcsönös megismerést a formálisan, lélek nélkül megrendezett találkozók sem, amikor egy-egy gyár vezetői esetleg csak a feladat „kipipálására” törekszenek, vagy pedig ha a művészt nem lelkesíti igazán, hogy megismerje azt az embert, akit művészeti alkotásokban ábrázolnia kell. Nagy Józsefné, a Goldberger Textilgyár igazgatója hozta fel a találkozón azt a példát, hogy a művészek egyik látogatása alkalmával az ismert színésznő folyton az óráját nézte, szemmel láthatólag sietett, a műhelybe pedig egyszerűen nem akart bemenni. Azt szeretnénk — mondotta Nagy Józsefné — ha kijön egy művész, saját elhatározóból, önként jöjjön, ne kényszerből. Inkább ritkább legyen a találkozó és kevés színész vagy művész jöjjön, de lélekből. Mindezekből az eredményekből és fogyatékosságokból önmagában kínálkozik a felelet a kérdésre: hogyan tovább? A legfontosabb: a kampány jelleg megszüntetése; a munkás-művész kapcsolatoknak nem időről-időre felcsapó hullámnak, hanem állandó, folyamatos mozgalomnak kell lennie. Ugyanakkor szem előtt kell tartani, hogy minden művészeti ágnak, sőt a különböző műfajoknak is, meg lehet és meg kell találni a maga sajátosságainak legjobban megfelelő formát s e formában nem szabad megkötni senkinek a kezét. Egyre világosabbá válik, hogy a gyermekcipőit levető mozgalom magasabb fokra lépéséhez szükségessé válik egy összefogó, a fejlődés útját és állomásait egységes terv szerint irányító fórum. S az értekezleten Bugár Jánosné be is jelentette, hogy a SZOT vállalkozik e fórum létrehozására. A SZOT lényegében magában foglalja mindazokat a szervezeteket, amelyek a munkásművész kapcsolatok kialakításában részt vesznek, így biztosítható, hogy mindazok, akik a kérdéssel foglalkoznak, megtalálják egymást, véleményt cseréljenek s együttesen alakítsák ki a legjobbnak látszó formákat. A szervezettség természetesen nem jelenthet túlszervezettséget, a két fő törvény: kerülni kell az erőszakoltság árnyékát is, s az eredményeket türelemmel kell kivárni. S mint ahogyan Bugár Jánosné beszámolójában hangsúlyozta, e munkában a SZOT elsősorban számít a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének segítségére. Ez az ügy minden művészeti szakszervezet közös ügye s e szakszervezetek halaszthatatlan feladata, hogy a vita tanulságai alapján megjelöljék a tennivalókat és véleményükkel, tapasztalataikkal, javaslataikkal segítsék elő a munkás-művész kapcsolatok további erősödését. Nincs és nem is lehet recept, nincs „egyedül üdvözítő” helyes út e kapcsolatok fejlesztésére; a munkakapcsolatoknak a művészeti ágak sajátosságaihoz alkalmazkodó, százféle változatát lehet kialakítani. A mozgalom további felvirágoztatásának záloga azonban csak abból a felismerésből fakadhat, amit Gyenes Tamás szobrászművész így fogalmazott meg a konferencián: „El kell menni a dolgozók közé, de nem vasárnapi megjelenés formájában, hanem hosszú tartózkodásra, hétköznapi ruhában .” Az, új én küszöbén AZ EMBERISÉG HOLNAPJÁRÓL „A világon kialakult új erőviszonyok új lehetőségeket nyitnak meg a kommunista és munkáspártok előtt azoknak a történelmi jelentőségű feladatoknak megoldásához, amelyek a békeharcban, a nemzeti függetlenségért, a demokráciáért és a szocializmusért folyó harcban hárulnak rájuk.” Ezzel a nagyjelentőségű megalapítással kezdődik a kommunista és munkáspártok 1960. évi moszkvai tanácskozásairól kiadott nyilatkozat egyik fejezete. Az új év küszöbén azzal a kérdéssel látogattuk meg szakszervezetünk egyes tagjait, a különböző művészeti ágak egy-egy vezető művészét, mondják el lapunk hasábjain, milyen érzéseket, gondolatokat váltott ki belőlük a nyilatkozat olvasása, milyen vágyakkal, reményekkel tekintenek az 1961-es esztendő elé. Első utunk KISFALUDI STROBL ZSIGMOND Kossuth-díjas Kiváló Művész műtermébe vezetett. Az 1960-as évben sokat jártam külföldön — kezdi a mester, miközben még egy vizsgálódó pillantást vet a hatalmas nőalakra, melynek mintázásával még nem sokkal érkezésünk előtt is foglalkozott. (Ez a szobor Szukarnó személyes megrendelése alapján készül.) Találkoztam politikusokkal, tudósokkal, nagyszerű művészekkel, úgynevezett egyszerű emberekkel. Mi az, ami legjobban megfogott ezen az úton? Az, hogy bárhol, Moszkvában, Leningrádban, Londonban, vagy Párizsban jártam, mindenütt egy közös érzés, egy közös akarat sugárzott felém, — a béke akarása. És ma valahogy másként, mint évekkel ezelőtt. Igen, ez már nem egyszerű vágyása volt a békének, határozott formát öltött, hit volt benne és bizonyosság. Amikor politikusokkal beszélgettem, sokáig kísértett egy levél, amit annak idején — egyik munkám elkészültekor — G. B. Shaw írt nekem az emberábrázolás kérdéseit fejtegetve. Mindig a belső lényeget kell ábrázolni — írta — nem szabad megfeledkezni arról, hogy míg a hatalmasoknak egyik kezében a béke olajága van, másik kezükkel a bajonett markolatát szorongatják. Ezt valamikor az ember őstermészetével magyarázták. Azzal az őstermészettel, mely úgymond, legalább annyi bajt hozott önmagára, mint amennyi nagyszerűt alkotott. A moszkvai nyilatkozat, úgy gondolom, most több fényt derít erre a kérdésre is. A hatalom és a béke nem önmagukban ellentétes fogalmak. Ha a hatalom azok kezében van, akiket valóban megillet, akik azt az emberiség javára akarják és tudják használni, a hatalom a béke eszköze lesz. Bárkivel beszéltem utamon, mindenki csak a legnagyobb elismerés és elragadtatás hangján szólt arról a csodálatos harcról, amit a szovjet államfő, mint népe képviselője a béke ügyében folytat. És kell-e ékesebb bizonyíték, mint ez a nyilatkozat? ... Tudom, vannak olyanok, akik mindent, a legszörnyűbb bűnt is képesek lennének elkövetni csak azért, hogy politikában vagy gazdaságban ne kelljen előnyt adniok a haladás erőinek. De ezt ma már nemcsak én tudom. Nagyon sokan, egyre többen tudják ezt mindenütt a világon. Ma nyilvánvalóan még többen, mint a moszkvai tanácskozások előtt. Mit várok az új évtől? Várom új és régi ismerőseimmel és azokkal a százmilliókkal együtt, akiket személyesen nem ismerhetek, hogy ebben az évben tovább érlelődjenek a népek békés egymás mellett élésének, a gazdasági kiegyenlítődésnek, a szépséget és tudást teremtő kultúrának gyümölcsei. UNGVÁRI LÁSZLÓ Kossuth-díjas Érdemes Művészt öltözőjében kerestük fel. Miről is szól tulajdonképpen a moszkvai nyilatkozat? Úgy gondolom, elsősorban a békéről, az emberiség javáról. Számomra ezt mondja minden sora, minden mondata. Ezért szól annyira közvetlenül hozzám. A háború mindig szétzilálja az élet formáit, de eddig a történelemben mindig ismert volt a fegyverek pusztító ereje. Pontosan tudtuk, mire képes a nyíl, mire a kard, mire az ágyú. Ma, a nukleáris fegyverek romboló hatását csak számítgatni lehet, szinte csillagászati számokkal. Valójában nem ismerjük őket, de az emberiség nem is akarja megismerni. És most a moszkvai nyilatkozat megmutatta hatalmas erő láttán egyre határozottabban érzem, hogy nem is fogja megismerni sohasem. Sokszor álltam a színpadon, hogy elmondjam a háború és béke nagy vitáját. A Fáklyalángban Kossuth és Görgey, a Dózsában Zápolya és Dózsa párjelenetében legutoljára. Ezekben a szerepekben értettem meg igazán a béke lényegét. Néha negatív figurákat keltettem életre és ezek a negatív figurák is békéről beszéltek. De ez egy másfajta béke volt, mint amit miakarunk, mint amiről a moszkvai nyilatkozat szól. Görgey és Zápolya békéje az árulás és a megalkuvás békéje. A moszkvai nyilatkozat pedig a szabad emberek, a szabad népek igazi, tiszta békéjét hozza közelebb. Ez a béke Kossuth és Dózsa békéje, igazi béke. A mi nemzedékünk megért két háborút, két forradalmat és két véres, pusztító ellenforradalmat. Legyen hát végre elég! A kommunista pártok vezetői minden becsületes ember legfőbb gondolatát, érzéseit fejezték ki tanácskozásaikon. RANÓDI LÁSZLÓ Kossuthdíjas filmrendező előtt francia újságok fekszenek az asztalon ... A lét vagy nemlét nagy kérdésére ad feleletet a moszkvai nyilatkozat — kezdi. Az emberiség nagyobb és jobb része az élet mellett dönt, az élet mellett, tehát a moszkvai nyilatkozat tartalma mellett. Ez nem is lehet kétséges. Van egy maroknyi csoport, amely öngyilkosságba akarja kergetni az embereket. Az emberek azonban élni akarnak, s ezért minden becsületes embernek össze kell fognia, s nap mint nap keményebben fognak össze e kis csoport ellen. A művész nem lehet közömbös ebben a kérdésben. Engem is ez vezetett, amikor két évvel ezelőtt a Tettes ismeretlen című filmemben megpróbáltam erőimhez képest apellálni az emberiség lelkiismeretéhez. Ez a film most folytatja útját a világban. A napokban érkezett meg Franciaországba, ahol már szinkronizálják és így legyőzve a nyelvi nehézségeket is, még közelebb kerülhet az emberek szívéhez és eszéhez. A film anyagát valóságos történet adta. Az akna, amellyel a ház gyermekei játszottak, ott robbant fel közvetlenül az ablakom alatt. Szürke, hoszszúkás vasdarab volt. Gyilkos erővel szétfröccsenő szilánkjainak egyikén egy bevésett horogkeresztet találtak. Ennek az egyetlen gyilkos szerszámnak sok-sok évvel a háború után öt halálos áldozata volt Ekkor értettem meg azt, amit filmem hirdet: az elmúlt háború kórokozói még itt vannak közöttünk. Ha nem vigyázunk, ha nem vagyunk következetesek, kemények és határozottak, nemcsak egy-egy ilyen régen befulladt akna robbanhat fel, hanem több is, más is. Erre figyelmezteti az egész emberiséget a moszkvai nyilatkozat és erre rezonálni, erre figyelmeztetni a művészet nyelvén is a legszebb feladat minden alkotás, a filmművészet előtt is. Szocialista MŰVÉSZETÉRT.